264. Aki elfedte az értelmet

 

Beavató Mesterünk tanítása nem vallási, hanem beavatási célú volt. Ezzel szemben Paulus evangéliuma az intézményesített vallásos egyházat hozta létre, mert tudta, hogy szeretetre, megbocsátásra, jóságra, türelemre, csendre, meditációra nem lehet tömegvallást építeni. A tömegnek az Istentől való félelem, és a túlvilági ígéret kell. Amit viszont nem tudott, hogy minden ember kereszténynek, egyetemesnek születik, attól eltekintve, hogy hol, mikor, milyen bőrszínnel, nyelvvel, nemiséggel stb. születik. Ahogy azt sem, hogy emberiség egysége alkotja az Egy háza népét, vagyis az egyházat. Ezért az egyház nem néptömegre, egyenlőségre, hanem épp az egyedi kiválóságok és a tudatosok közötti kapcsolatokra épül. A tudatosok között nem látható, szellemi kapcsolatok léteznek, ami az egyetemes rend, igazság, szeretet, szabadság, tisztaság és a világi hatalom nélküli részvételi élet tisztelete. Nekik nem a halhatatlanság fontos, hanem a töredezettség nélküli egységes, egész és teljes részvételi élet. 

Az egyetemes kinyilatkoztatás mindig közvetett, vagyis szimbólumokban van jelen pl. Beavató Mesterünk példabeszédeiben, amit a keleti fogalomban koannak mondanak. Mesterünk tanításait nem jegyezte le és nem olvasta fel tanítványainak. Tudta, hogy a leírt szöveg már nem az eredeti. Az írás, a jegyzet, a könyv csak kivonat és az írásból hiányzik a személyes hitelesség. Ezért Ő is, ahogy a nagy tanítók is sétálva, vagy ülve tanítottak és nem írtak. Paulus pedig erkölcsi és politikai leveleket írt, tanácsokat osztogatott a szerveződő vallási közösségeknek. Nem tanított és nem voltak tanítványai sem, nem tudta, hogy mit jelent a mester és a tanítvány közötti bizalmi kapcsolat, ahogy azt sem, hogy hogyan lesz a tanítványból mester. A tudatlanok Beavató Mesterünk evangéliumát csak könyvnek, írásnak tudják felfogni pl. „sola scriptura”. Megjegyzés: Paulus idején Beavató Mesterünk tanításait még nem jegyezték le, ezért a későbbi evangéliumok Paulus leveleire is hagyatkoztak, illetve az evangéliumok szövegét ezekhez igazították. 

A kinyilatkoztatást, az egyetemességet lelkünk értelmével (univerzális én) foghatjuk fel, de csak akkor, ha képesek vagyunk másodszor is megszületni, vagyis lebontani az általunk felépített individuális ént (ego) pl. elcsendesedéssel, meditációval. Csak lelkünk értelme tudja helyreállítani bennünk a rendet. Erről szól az ősi kereszténység tudása, a hagyomány, amiben mindenkinek része lehet, ha képes individualitásán túllépni. A Paulus féle tömegvallás kialakítása nem volt ebben érdekelt, ahogy abban sem, hogy az ember lelkének egyetemes értelmét felfedje. Ez súlyos hiba volt, mert ez a tudatlanság, a materializmus hagyományozódott át a következő kétezer évre. Aki pedig értelmes, belső lelki életet akart élni, és ennek érdekében kutatott és kereste a tudást, azt válogatással, eretnekséggel vádolták, ami azt is jelentette, hogy a szabad megismerés szellemi tevékenységét a kereszténységből tömegmanipulációs hatalmi céllal kizárták. A történeti egyház szembe ment Beavató Mesterünk tanításával: „kérjetek és adatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert, mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál”. Aki pedig szembe megy Krisztussal az az anti-krisztus, legyen az az egyház vagy annak képviselője. Az egyetemes énünk, értelmünk általi megismerés, a tudás- tudatosság- öntudat kapcsolatainak megismerése és elsajátítása teszi lehetővé létezésünk komplexitásának megértését. Az értelmes megismerés, a gnózis létezésünk ősformája. Így a létezés misztériuma egyben a gnózis misztériuma is, a gnózis misztériuma pedig a szeretet misztériuma. Ugyanis amit ismerünk, azt szeretjük, és amit szeretünk azt meg akarjuk ismerni. A megismerés, a tudáskeresés tehát belefoglaltatik a szeretetbe. A tudat, az önmagunkról szerzett tudás akárcsak a világ és annak változó állapota is bennünk van. Mivel Paulus a gnózist, lelkünk értelmességét megtagadta, egyben az Atya teremtette egyetemes énünket és a megismeréséhez szükséges tudást tagadta meg. Ez is Paulus farizeusságára, félelmére, fanatikusságára, tudatlan individualitására utal. A hatalmi vallás nem ismerte fel, hogy az Atya és a teremtett ember lelkének értelme összefonódik. Ezért a lélek értelme általi megismerés helyett a régi szövetségbeli morált helyezte előtérbe. A morális viselkedésből pedig vallás lett, ami a jóról és a rosszról, a bűnről, a bűnök alóli feloldozásról, megváltásról, feltámadásról és üdvözülésről szólt. A vallás mellőzte a létezés szakralitását és annak megismerését. A lélek értelmi felfedésének, a gnózisnak az üldözése azt eredményezte, hogy az univerzális megismerés helyett maradt a partikuláris megismerés, a történet fölöttiségből maradt a történetiség, a materializmus. Később a tudatlan egyházvezetők sem javítottak a helyzeten, és kényelmesen hátradőlve, eskü alatt, ugyanazt a farizeus magatartást vették fel, mint amit Paulus vett fel eskü nélkül Beavató Mesterünkkel szemben.

A lélek értelmének felfedés körüli értelmezések a XIX. században is az emberi létezés megértésének középpontjában voltak, példa rá Karl Jung gnózis értelmezései, ahol Jung kb. tíz fogalmat is használt a gnózisra pl. azonosulás az emberfiával, a belső Krisztus felfedezése (mai fogalmunkban az egyetemes én) vagy a misztérium tudatos kutatásának szükségessége. Amint írja:" nem tudom azonban belátni, miért kellene egyetlen hitvallásnak birtokolnia az egy és tökéletes igazságot”. – amiben teljesen igazat adunk neki. Ma már tudjuk, hogy akik az értelmes tudást megtagadták, pl. a vallásos világnézetek, a teremtett szellemet tagadták meg, az univerzális én megismeréséhez szükséges tudást. Értelmes tudáshoz az juthat el, aki felébredett és elindult visszafele az Egyhez. Gnosztikusnak mondhatók azok, akik a világot és benne magukat is egynek látják, akik szintézisben és cirkularitásban gondolkodnak. A lélek értelmével rendelkező ember az Egy hagyományának őrzője, ezért nem tévesztendő össze a zárt vagy titkos tudást birtoklók felfogásával, ugyanis titkok nincsenek, csak tudatlanság. Beavató Mesterünk mindent kinyilatkoztatott. Akik úgy gondolják, hogy mégsem, azok tegyék fel az egyszerű kérdést: Beavató Mesterünk miért tartotta volna meg magának a tudást, hiszen épp azért volt és van most is közöttünk, hogy tanítson.

A gnózis gyakorlatilag misztika, olyan egyetemes tudás, ami kézzel nem fogható és szemmel nem látható, mivel az egyetemességben a kapcsolatok számítanak pl. a kint és a bent, a fent és a lent, a férfi és a nő stb. között, amit dualitásnak is nevezünk. A cirkularitás duális kapcsolatainak felismerése minden ember feladata, mert nélküle nincs részvétel a folyamatos teremtésben, ami az Egyhez való visszatérést jelenti. A müsztisz szó beavatást jelent. Beavató Mesterünk is misztikusnak mondható, mert mindig az egyetemességet képviselte. Semmilyen rejtett tudást nem adott tovább, csak azt, amely által visszatérhetünk az Egyhez.

A Paulus alapította kereszténység a létezés megismeréséhez szükséges értelmes, egyetemes tudásnak az individuális éntől, mint ránk rakodott ballaszttól való megszabadulást nem ismerte. Ezért a vallás egyrészt az értelmi átvilágítást elvetette és helyébe a Tóra hitnek való megfelelő cselekedetet tette, másrészt kizárta a kritikus intellektust és a lélek értelme helyébe az ésszerű racionalitást hozta be. A lélek értelme, egyetemessége a csendességen alapul, a racionális cselekedet pedig az individualitáson, az állandó nyüzsgésen, a kombinációkon, a gondolkodáson, a racionalitáson, amelynek eredménye lett a valláson belüli állandó bizonytalanság és nyugtalanság pl. az eretnekség és a protestáns szektásodás. Azért kellett a vallásos szabályrendszer, a katonás dogma, hogy ezt a tudatlanságot, racionalitást bebetonozza. Mivel a kereszténység alapítója bevezette az egyenlőséget a pogányok és nem pogányok között, és elméletileg eltörölte a régi szövetség megkövetelte vallási rítusokat is, kizárta azt a hierarchikus tudásmegismerést is, ami pl. mai napig a szekularizációmentes keleti világban megtalálható. Paulus egyenlőségi rendszerében (kommunizmus) mindenki egyszerre brahman, ksatria, vaisa és sudra, ami lehetetlen. Az ember nem tud önmaga szellemi vezetője, brahmanja lenni, ha nincs mestere, aki a létezés egyetemességére rávezesse és haladását támogassa. Paulus kizárta a tanító mester szükségességét, ami azt jelenti, hogy Beavató Mesterünk szellemi vezető szerepét is kizárta. Honnan volt Paulusnak ez a bátorsága? Mennyi tudatlanság kellett egy ilyen cselekedethez. Beavató Mesterünk reklámnak, takarónak kellett, akibe el lehetett bújni, mert jól hangzott a „kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól”. A másik magyarázat, hogy Paulus szerint nincs szükség szellemi vezetőre, mert a Tóra hite elegendő a manipulációra alkalmas tudatlan tömegnek. Higgy, és ne kérdezz, mert nincs válasz.

A feljegyzések szerint Paulus több ezer kilométert utazott a Szanhedrin missziós feladatának ellátása érdekében. Nem azért utazott, mint Beavató Mesterünk, hogy tudást szerezzen, és azt tovább adja, hanem hogy vallásos katonaként a parancsot teljesítse. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy őt nem érdekelték Beavató Mesterünk tanításaihoz közel álló keleti tanítások pl. hogy az egyetemes létezés tudásának átadásáért, a folyamatos kutatásért, keresésért, a brahmanok felelnek. A brahman a szakrális megismerés, a jóga birtokosa. A jóga pedig annyit jelent, mint a tudás által az abszolút szellemmel, a mi fogalmi rendszerünkben az egyetlen Eggyel egyesülni, vagyis visszatérni a kezdeti kiindulási pontba. Az egyetemesség megismerése egyben az individualitástól való megszabadulást jelenti. Aki ezt a tudást megszerzi, az már úgy cselekszik, hogy nem cselekszik, vagyis a cselekvéseit nem az individuális énnek rendeli alá, pl. a racionalitásnak, az anyagnak, az időnek, hanem egyetemes énjének. Nincs külső fizikai cselekvés, csak belső építkezés, ami által leépíthető az addig felépített individuális én. Az individuális én a társadalmi elvárásoknak való megfelelést szolgálja. A Mahábhárata szerint a cselekvés az, ami az embert megköti, a megismerés pedig az, ami eloldja.

Paulus bármennyire is próbálta magát a beavatásban részesült jeruzsálemi tizenkettővel azonos rangra emelni, és a tanácsokat osztogató kényszerleveleit evangéliumoknak nevezni, nem ismerte a nem cselekvés általi cselekvést és az egyetemes tudásba beavató jógát sem. Ő végrehajtó katona, menedzser volt, vagyis ksatria. Lovagként nem a bölcsességre törekedett, hanem a hősiességre, a célorintáltságra, a sikerre. Nem volt mestere és így nem ismerte a beavató tudást sem, de ami ennél rosszabb, hogy nem is törekedett annak megszerzésére. Ő hősnek képzelte magát, aki a Tóra igazságért való küzdelmét áldozathozatalnak tekintette, és úgy vélte, hogy ez hozza majd el az ő megdicsőülését is. Mivel az első keresztény Paulus ksatria lovag volt, az általa alapított püspökségek is azok, ezért a dogmatikus kormányzást, a törvénykezést, az igazságszolgáltatást vélték a vallásalapítás fő szempontjának. Nem véletlen, hogy a római birodalom által a történeti kereszténységet öröklő Európában a szellemi brahman kaszt megalapítására kísérlet sem történt. Ezért Európa ma is szellemtelen, lelki értelem nélküli és csak az időben levő történéseknek pl. háborúknak a kiszolgálója. A lovag legfeljebb eszméket, ötleteket ad, de sohasem a végleges értelmet. A lovagi eszméket támogató Európa történelmében mai napig nincs, aki tudná, hogy ténylegesen mi miért történik. Európának és országainak nincs szellemi vezetője, mint egyes keleti országoknak, ahol nem volt szekularizáció és a lélek értelmét nem számolták fel. Európában még vallás sem született. Ami van, az vallásimport. Paulus farizeusként mindig úgy viselkedett, ahogy a missziós közösség megkövetelte: pogányok (rómaiak, görögök) közt nem pogányként, nem pogányok között pedig pogányként. A körülményeknek megfelelően vaisja és sudra is tudott lenni. Vaisjaként a hasznosságot, az anyagi szükségleteket kereste (a XVI. században ez a vaisja tulajdonság Calvinusnál felerősödik) amivel az általa alapított püspökségeket (vallási hierarchiákat) fent tudta tartani. Ha kellett attól sem riadt vissza, hogy gyűjtést szervezzen az olyan gyülekezetek lefizetésére, ahol kevésbé volt népszerű pl. a beavatáson részt vett tizenkét apostol uralta Jeruzsálemben. Mindezt a szegények megsegítése címén. A Tóra szolgálatában pedig alázatos sudra volt.

A brahmanra és így Beavató Mesterünkre jellemző nem cselekvés általi cselekvés, vagyis a belső önrendelkezés, az önszabályozás, az önuralom, stb. szemben áll a vaisja állandó gyakorlatias, pragmatikus, sikerorientált cselekvésével, amikor a cselekvő és a cselekvés elválik egymástól, vagyis a cselekvés személytelené lesz. Ez a személytelen és szellemtelen vaisja cselekvés került be a nyugati vallásosságába és közgondolkodásába, ami később a protestáns kapitalizmusban személytelen felelőtlenségként jelenik meg. A hasznosság személytelen kapitalista felelőtlenség. A személytelen cselekvést pedig munkának nevezték el. A munka eredménye, hogy a munkás/a dolgozó munkaerejét bérbe adja, ami a bérmunka. A bérmunka egyik része a munkás bérét fedezi, a másik része pedig a munkást alkalmazónak hasznot hoz. Ezért a dolgozó és a munkaadó érdekei ellentétesek. Így lett a személytelen cselekvésből, a munkából haszon. Megjegyzés: Calvinus a reformátusság dogmatikáját erre a munkának nevezett személytelen cselekvésre alapozta, amelyből származott a haszon, a pénz és a gyakorlatiasság. Paulust követte, aki szerint „aki nem akar dolgozni, az ne is egyék”, tompított verziója pedig „ aki nem dolgozik, az ne is egyék”. A henyélés bűn, mert nem lesz pénz, amivel a bűnöket ki lehet váltani.

A Szanhedrint szolgáló messiásváró judaizmus dogmatikájába jól illik Paulus farizeussága, fanatikussága és gyakorlatiassága: azért vagyok farizeus, mert gyakorlatias vagyok, és azért vagyok gyakorlatias, hogy farizeus lehessek. Ami nagyjából azzal a viselkedésével is összefügg, hogy azért támadok, hogy magamat védjem, illetve, amikor védekezem, akkor támadok. A lényeg a látszat. Ebben a manipulációban vitte véghez Paulus azt a megbízatást, hogy visszahelyezze a nem pogányokat régi jogaikba. A nem pogányok jogtalanságukat bűnnek könyveltek el, pl. mert nem voltak eléggé tiszták, hogy Jahve elvárásait teljesítsék. Szükség volt tehát a messiásra, aki ezt a feladatot helyettük elvégzi. Paulus zsenialitása egyrészt az volt, hogy Jézus személyében a messiás már itt van, a másik, hogy a nem pogányok bűnei a megváltó messiás által megváltásra kerülnek és a földi élet utáni feltámadásban elnyerik a mennyei örök, bűntelen életet, illetve a rómaiaktól visszakapják elveszett jogaikat.

Paulus zsenialitása hasonló volt Mózes cselekedetéhez, aki kivezette a nem pogányokat Egyiptomból és a tízparancsolat törvényét adta kezükbe. A kérdés csak az, hogy ha mindkét dogmatikus szabályt a nem pogányoknak találták ki, miért kellett elterjeszteni a pogányoknál is? Természetesen hatalmi érdekből, az „oszd meg és hatalmaskodj fölötte” örök szabály alkalmazása miatt. Ha nincs megosztottság, nem lehet ellenséget, vagyis tömeget generálni. Az ellenségkép pedig az, amiből meg lehet gazdagodni. Ellenséget csak individualitással, gőggel, felsőbbrendűséggel, kiválasztottsággal, megkülönböztetéssel, egyenlőséggel, farizeussággal stb. lehet alakítani. Az első keresztény alapította püspökségek erre az individualitásra, farizeusságra, kiválasztottságra stb. épültek. A kialakuló vallási hierarchiák nem Beavató Mesterünk egyetemes tudását hagyományozták tovább, hanem az individualista farizeusságot. Az ősi egyetemes kereszténység judaizálódása létrehozta az individualista kereszténységet, amely ahelyett, hogy a lélek értelmére alapozott volna a gyakorlatiasságra, a cselekedetre, a sikerre, a haszonra stb. helyezte a hangsúlyt. A vallás kizárta az értelem világosságát és az Egyhez való visszatérés tudása helyett a régi szövetségi bűn és büntetés dogmáját és gyakorlatát, a hatalmaskodást honosította meg és hagyományozta tovább évszázadokon át. Az ideológiát, az elméletet, ami a bűn, farizeussággal, dogmarendszerrel tartotta fent, a gyakorlatot, a hatalmat pedig az intézményes papsággal.

A farizeus hazugságrendszer (dogmatika) a lélek értelme általi megismerést tiltott listára tette, és akik ezt megkérdőjelezték, azokat eretnekeknek (dogmától eltérő válogatóknak) nevezték el pl. ariánusok, manicheusok, albigensek, valdensek stb. Paulus után kb. 250 évvel az intézményes állami papság a római birodalomban korlátlan hatalmat nyert az ember fölött: ő döntötte el, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az erkölcsös és mi nem, mi a bűn és mi nem, pl. az ellenreformációt kezelni kívánó tridenti zsinat újabb bűnöket vezetett be. Szerintük a túlvilági üdvözüléshez bűntelen tettek kellenek és nincs szükség a lélek értelmére. Nem Beavató Mesterünk egyetemes evangéliuma győzött, hanem Paulus individualista evangéliuma. Akkor tegyük fel a kérdést: ha az egyetemes létezés az egyetlen törvény, akkor a paulusi individualitás vajon törvénytelenséget jelent? Miért csodálkozunk azon, hogy Európa kereszténysége ezerötszáz éven át az első törvénytelenségben, individualitásban szenvedett és ötszáz éve a második törvénytelenségben, a materializmusban? Milyen újabb szenvedés várható a XXI. század digitális felügyelő kapitalizmus vallásától?

Ha hiányzik a lélek értelmessége, akkor csak a racionális értelmetlenség marad. A római birodalomnak kétezer évvel ezelőtt a Paulus alapította püspökségek által sikerült az értelmet elnyomni, és az értelmetlen, hatalmi egyházat kialakítani. Azóta az egyetemességet tagadó hatalom nem szereti, ha valaki szabadon gondolkodik, illetve ha nem tudja manipulálni és így személytelenné tenni a tömeggondolkodást. Amint már volt szó róla a személytelen tett neve: munka. Nem az önmagában, áldozatként bemutatott, személyes, hanem a siker és a profit érdekében tett bérmunka. Minél specializáltabb, pl. nagyobb tömegigényt szolgál ki a munka, annál inkább támogatja az eltömegesedést, a szolgaságot, az elrovarosodást, amely leginkább az egyformaságban, a szürkeségben, a kényelemben, az életuntságban stb. nyilvánul meg. A római vallásos hatalom precedenst teremtett a XXI. században is tapasztalható eltömegesedésnek, individualizációnak, manipulációnak, a gyakorlatiasságnak, a sikernek, a profitnak stb. Az európai keresztény kultúra azon a farizeus és fanatikus Paulus alapította vallásos, a római birodalom hatalmi, szellemtelen kereszténységén alapul, amelynek sikerült a gondolat-szó és cseleket hármasságának harmóniáját felszámolni és csak a helyes vagy helytelen erkölcsös, tehát erénytelen cselekedetre fókuszálni. Ez a farizeus fókuszpont évszázadokon át támogatta a képmutatást, a hazudozást, a felelőtlenséget, a büntetést és jutalmazást. De vajon meddig?