268. A harmadik

Beavató Mesterünk és Paulus összehasonlításában érdemes arra kitérnünk, hogy milyen stratégiát követtek, milyen fordulatot hoztak létre és milyen fegyelmezettséggel hajtották mindezt végre. A stratégia tekintetében Beavató Mesterünk előre gondolkodott, ami azt jelentette, hogy az embert vissza kell vinni az ősi kereszténységbe, az egyetemesség egységébe, az Egyhez. Paulus pedig, hogy megbízását teljesítse, úgy gondolkodott hogy semmilyen változásra nincs szükség, meg kell őrizni a Tóra hitet, vagyis vissza a régi szövetséghez, JHVH-hoz. A forradalmi fordulat tekintetében Beavató Mesterünk azt mutatta meg, hogy a világ bennünk van, nézzünk szembe magunkkal és találjuk meg egyetemességünket, hajtsuk végre a belső fordulatot, ami a tudatosodás. Ezzel szemben Paulus azt tanácsolta, hogy őrizzük meg individualitásunkat, engedjünk az intézményes manipulációnak, mert a megoldás mindig kívülről jön. Az újat úgy kell megmutatni, hogy a régit megtartjuk. A fegyelmezettség tekintetében pedig elmondható, hogy Beavató Mesterünk arra tanított, hogy adjuk fel önző individualitásunkat, legyünk bátrak elveszíteni önzőségünket, mert én és Ő egy vagyunk. Mind az egyetlen Egy, az Atya gyermekei vagyunk. Paulus fegyelmezettsége a Tóra hitének megőrzésére, a szabályok betartására vonatkozott, amelybe személy szerint az is beletartozik, hogy Saul soha nem volt Paulus. Természetesen, az utólagos módosításokkal, az írások ezt másképp mutatják be nekünk.

Mindhárom esetben az tapasztalható, hogy Jézus üzenete az egyénnek, a belső embernek szól, Paulus erkölcsi tanácsai, missziója pedig a közösségszervezésnek, a társadalomnak, a hatalmi egyháznak: pogányok és nem pogányok egyenlően kell, harcoljanak, hogy a nem pogányok visszaszerezzék a JHVH által ígért földet. Ez nem más, mint a missziós apokaliptikus eszkatológia, az a hatalmi elkötelezettség, amely képes volt társadalmi fordulatot, pontosabban az ellenőrző kereszténység név alatt ismert vallás alapjait megteremteni. A JHVH és Izrael iránt elkötelezettség és misszió kb. 250 év után a nikaiai zsinaton a római birodalom segítségével meghozta a kétezer éve tartó eredményt.

A nikaiai zsinat idején Európában két vallási forma létezik, az eredeti régi szövetségi és az erre felépített új szövetséginek nevezett, mindkettő a maga írott formájával. A régi Biblia (könyv) a nem pogány népekkel történt eseményeket és próféciákat mondja el, egészen az ember teremtésétől. A materiális történetiség és benne a haragvó, büntető, gyilkosságra buzdító stb. JHVH viszont annyira tele van ellentmondásokkal, hogy rabbinikus szótár nélkül a pogányok nem értik meg. Azért kellettek a rabbik, hogy az üzenetet tolmácsolni tudják az embereknek. Az új kereszténységben ezt a rabbinikus hagyományt örökölte a papság. A könyvbe foglalt zsidó kiválasztottságnak, eszkatológiának és monoteizmusnak viszont ellentmondanak a történelmi események pl. a római birodalom uralma Izraelben, a templom lerombolása, az ország felszámolása, a hazátlan diaszpóra élete stb. Szükség volt tehát egy másik szövetségre, egy új könyvre, amely helyre teszi a régi szövetség hiányosságait, de úgy, hogy azt a régivel együtt kelljen értelmezni. Akár az is mondható, hogy új szövetségnek nevezett könyv a régi szövetség melléklete, amint azt a kb. 2/3 és az 1/3 arány is mutatja.

A réginek alárendelt újnak, a Paulus alapította új szövetségnek feladata tehát, hogy teljesüljön az apokaliptikus eszkatológia, teljesedjen be az idő és a messiás hozza el Izrael jogainak helyreállítását, amint azt JHVH Ábrahámnak megígérte: otthont adni a nem pogányoknak. Megjegyzés: a cionizmus ezt a politikát követte évszázadokon át. A mai formája a digitális cionizmus, vagy a Pax Judaica. Szükség volt tehát a messiásra, akit Paulus Jézus személyében talált meg, és akit Istenné tett, akihez azért kell imádkozni, hogy a nem pogányok otthonra találjanak, és akinek második eljövetelét is várják már kétezer éve. Ezzel szemben Jézus üzenete nem politikai, erkölcsi és társadalmi, nem Izrael jogainak helyreállításáról szól, hanem az ember egyetemességének a szeretet, a törődés, a bizalom, az empátia stb. általi visszaszerzéséről. A teremtett embert kell helyreállítani, úgy ahogy az a teremtéskor volt: a hatalmi érdeknélküli egyetemességben. A Paulus alkotta dogmatika, hogy a régit úgy megtartani, hogy az újnak tűnjön nem minden esetben teljesült, ezért a római birodalommal közös alapítású új kereszténység számos olyan új problémát szült, amelyet a mai napig nem sikerült megoldania pl. a szentháromság, Isten rajtunk kívül van fent a mennyekben, ha Jézus is Isten, miért kell meghalnia, elmennie és visszajönnie másodszor stb.

Ahhoz, hogy Beavató Mesterünknek akkori tevékenységét még közelebbről megismerjük, szükség van annak rövid áttekintésére, hogy mit mond róla a világ második legnagyobb vallása, az iszlám. Ezért vissza kell térjünk a második ábrahámi vallás VII. századi születéséhez, pontosabban a 622-es évhez (Mohamednek Mekkából Medinába vándorlása). Az iszlám volt hivatott, hogy az addig létező nem pogány és új keresztény vallás problémáit megoldja, hiányosságait elfedje. Ezért hirdette pl., hogy Isten látható módon mindenhol és így bennünk is ott van, mindent ismer, a mennyország itt van a földön, Istennek társteremtői vagyunk, Isten az egyetlen létező Egy. A régi szövetséggel szemben, ahol JHVH a kiválasztottak Istene és az új kereszténységben az Isten a szentháromság része, az iszlám az igazi monoteizmust képviseli pl. Isten az egyetlen, akit imádni kell. Nincs fiú pl. Jézus, akit Paulus szerint imádni kell és szentlélek sincs. Az iszlám híveit az evilági életre úgy tanítja meg, hogy a túlvilági életre szerezzenek érdemeket (meritokrácia) pl. azzal, hogy a hívő naponta ötször imádkozik Allahhoz, évente elzarándokol Mekkába a Kába kőhöz, ajándékokat ad a szegényeknek, megtartja a szent napokat és számára Allah az egyetlen Isten.

A vallásalapító Mohamednek a sivatagi kövek imádatára visszavezethető arab törzsek vallását és konfliktusait úgy sikerült egységbe terelni, hogy befogadó, toleráns meritokráciát hirdetett, ahol a közösségi célok az egyéni célok fölé kerülnek. Mohamed az arab törzsek politeizmusát alakította át Ábrahám Istenének monoteizmusává. Ami azt is jelenti, hogy az iszlám Allah istene és a régi szövetség JHVH istene Ábrahámhoz visszavezethető testvérek. Ha pedig ehhez vallásos, történeti eseményt szeretnék hozzárendelni, akkor pl. az Egyiptomból való kivonulást Mózes szervezte meg, Mohamed pedig visszaszerzi Izraelt és az ígéret földjét a muszlimoknak. A saját istenüknek tett ígéret szerint mindkét vallás tagjai fanatikusan akarják visszaszerezni az ígéret földjét. Két vallás egy földért. A testvérvallás áthallóságát igazolja az is, hogy mivel a nem pogányok Mohamedet messiásnak tekintették, sokan iszlám hitre tértek. Megjegyzés: nem véletlen, hogy a Korán, az iszlám vallás szent könyve Mohamedet négyszer, Mózest 136-szor és Jézust 25 –szőr említi. Az ígéret földje nem csak Izrael volt, hanem gyakorlatilag a Közel-Kelet, a Nílustól a Tigris folyóig.

Amiben a régi szövetség, az új szövetség és az iszlám vallás közös, az pl. az apokaliptika, a jó és a rossz harca, az utolsó idők eljövetele, a feltámadás és az elszámolás (paradicsom vagy pokol). Így a régi szövetségben Armagedonnál (Maggidó hegy) ütközik majd meg a Messiás a gonosz Góggal és Magóggal, a Paulus alapította új kereszténységben az utolsó időket a jelenések könyve tartalmazza, ahol a dogmatika szerint a harc a Messiás és az anti-krisztus között fog megtörténni. Megjegyzés: a jelenések könyve valójában az ember önmaga által felépített individuális énjének lebontási folyamatáról és egyetemességének megtalálásáról szól, amit a négy apokaliptikus lovag jelenít meg. Az iszlámban az apokaliptika, a végső idők kis és nagy jelek formájában jelenik meg a Koránban (a törvényben), de inkább a Mohamed mondásait és cselekedeteit tartalmazó hadiszokban (amit végrehajtó utasításoknak is mondhatunk). A jó és a rossz harcát Mahdi (az igaz vezető) és Dajjal (csaló, megtévesztő, aki azt hazudja, hogy ő a messiás vagy Isten, akárcsak a kereszténységben Lucifer) jeleníti meg, valamint a visszatérő Jézus, aki legyőzi a gonosz Dajjalt.

A három vallás között a különbség pedig pl. az, hogy a régi szövetség dogmája a kiválasztottakra vonatkozik, a Paulus új keresztény dogmája, a kozmikus dráma pedig valójában a kiválasztottakra vonatkozik, de úgy van „becsomagolva”, hogy érteni kell, hogy mit jelent a „nekünk” vagy a ”mi” fogalma, illetve a protestáns vallások elhozták a liberális ingyen üdvözülést, a kettős predesztinációt, a meritokrácia mentességet. Az iszlám figyelmeztetése pedig erkölcsi. Megjegyzés: a három vallás egyike sem tartalmazza Beavató Mesterünk tanítását, hogy nincs idő, történelem, mert ha az időben vagyunk, nem tudjuk megérteni azt, ami az idő felett, az örök létezőben van. Egyik vallás sem beszél arról, hogy az időtlenséget a MOST-ban kell megélni. Ha ezt tudnák, akkor nem lennének vallások. A tömegvallásoknak kell az idő, az erkölcs, a tömeg, a történet, a társadalom, a törvény stb. A vallástalan embernek, akárcsak Beavató Mesterünknek pedig egyikre sincs szüksége. Az időt, a történelmet, a jogot, a törvényt stb. az időben, a történésben levő ember találta ki. Ezért a történeti ember megszületik és meghal. A transzcendens ember nem születik és nem hal meg, nincs apokalipszis és eszkatólógia, csak a dualitások cirkularitása, a folyamatos változás a rézvételi életben. Ugyancsak a Paulus féle dogmatikával szembeni különbségként említhető, hogy a Korán szerint a) Jézus próféta (4:171) (5:112) akárcsak Ábrahám, Mózes vagy Mohamed, b) nem része a szentháromságnak (5:72), c) nem kell imádni, mert nem Isten fia (3:52-55), hanem emberi természetű, d) nem feszítették meg és nincs kereszthalál (3:55) (4:157), e) az isten felemelte, f) az igaz hitre tanított (3:49 és 4:162), g) egyetlen Isten van, az egyetlen Egy (4:171) és elegendő az egyetlen Isten (tawhid). De találunk utalásokat Ábrahámra is pl. nem volt sem zsidó, sem keresztény. Hanif (Istennek alávetettje) volt (3:67).

A Paulus féle dogmatikus kereszténység sokat tett azért, hogy a testvér ábrahámi muszlim vallás hordozta kultúráról Európában keveset tudjunk. A keresztény vallás nem csak az Európában maradt iszlám építette örökségeket szüntette meg, vagy tette működésképtelenné, pl. az arab fürdőket, hanem a tudományba, a filozófiába  beszivárgott arab forrásokat is elfedte. Ne feledjük el, hogy az iszlám vallás egyben állami hatalmat is jelent (nincs nyugat-európai buta szekularizáció) és több kultúrát, pl. a perzsát, az indiait, a görögöt, a zsidót stb. is magába olvasztott. Mohamed után nagyon rövid időn belül a VII-VIII. században elindul az iszlám terjeszkedése Európában, leginkább Dél- Spanyolországban (ahol kb. 700 évig uralkodott, leginkább Córdoba és Sevilla régióiban. Az uralkodásnak a reconquista vetett véget 1492-ben), Dél- Franciaországban (leginkább Provence és Narbone régióban. Az uralkodást a Poitiers-i csata fejezi be Martell Károly vezetésével 732-ben), Dél- Olaszországban (Bari és Róma régióiban és Szicíliában. Az uralkodásnak a normanok vetnek véget).

Ami az iszlámból beépült az európai kultúrába az megjelenik a vallási toleranciában, az európai pluralizmusban, a gasztronómiában, a zenében, a geometriában, az algebrában, a filozófiában, a tisztálkodásban, a mezőgazdasági öntözésben, az építkezésben pl. Alhambra, a közigazgatásban és az adórendszerben stb. Néhány részlet: a Fibonacci számokat Avicenától, Dante Isteni színjátékát Averoestól, az algebrát és benne az algoritmusokat valamint a nullától kilencig terjedő számokat Al-Khwarizmitól, akit latinosan Algoritminek neveztek vettük át. Megjegyzés: az „arab számokat” az arabok Indiától tanulták. A fizikában az optikát Al-Hazelnek, az orvostudományban a sebészetet Al-Zalawinak, a társadalomtudományokat, pl. a történelmet, szociológiát, közgazdaságtant, politikát Ibn-Khaldunnak köszönhetjük. A filozófiában sokan úgy tartják, hogy a Paulus féle kereszténység a görögöktől Platón örökségét, míg az iszlám Arisztotelész örökségét vette át. Ami ennek ellentmond pl. az, hogy Platón barlang példázata megtalálható Mohamednél is, aki megvilágosodását Gabriel angyaltól szintén egy barlangban nyerte el. Amint az is, hogy Arisztotelész materializmusa arab közvetítőkkel és fordítókkal pl. Ál Gazellel, Al Farabival került be Európába a XIII. században. Aquinói Tamás, az angyali doktor ezeket a forrásokat valamint a nem pogány Maimonidész tételeit dolgozta be a Summa Theologia-ba és hozta létre a vallásfilozófiát. De az iszlám vallás térhódításának pl. Konstantinápoly elfoglalása 1453-ban és kultúrájának köszönhetjük a reneszánszt (vissza a görög filozófiához és kultúrához) és a tudományok forradalmát is. 

De mint minden birodalmat, az iszlám birodalom európai hódítását is utolérte a vég. Ez leginkább annak az általános szabálynak volt köszönhető, hogy: a) a szélsőséges egyenlőtlenségek megteremtik a változások bekövetkeztét pl. vallási üldözések, az elit pl. az egyház ellenőrzése, b) a kívülről erősnek látszó birodalmak belül korrupciótól és egyenlőtlenségtől hangosak, c) a vallásos elkötelezettség és a változásba vetett hit megállíthatatlan erőt képvisel pl. a muszlimok Allah akarata és dicsősége szerint harcoltak, és nem volt halálfélelmük. Ezt később a hódító, az arab világot kifosztó keresztes hadjáratok is átvettek pl. „Isten is azt akarja” csatakiáltással, d) a történelmet a győztesek írják, vagyis a valóság másképp volt, mint amit feljegyeztek, majd később tanítottak. Ha tehát nincs meg a társadalmi kohézió, mert  pl. alkalmazható, az „oszd meg és hatalmaskodj fölötte” elv, akkor a birodalmak felbomlanak.