175. Önként vállalt kétségbe esésünk (2)

 

   d) félelmeink: illene tudnunk, hogy amikor félünk, akkor fél emberként viselkedünk, vagyis nem vagyunk teljesek, egészek, igazak és normálisak. Ugyanis akkor lennénk egészek, igazak és normálisak, ha szellemi emberként felébrednénk, ha megszületnénk másodszor is és vállalnánk a teremtést, a rendbetételt, a többlet terheket és a visszatérést az Egyhez. Nem a test fél, hanem a lélek. Amikor félünk, lelkünk elveszíti öntudatát, önazonosságát, akaratát, és az egyetemes énünk háttérbe szorításával válunk individuális énné. Ha a különböző életszakaszainkat vizsgáljuk meg, akkor gyermekkorunkban félelemmentesek vagyunk és csak később, a külső befolyások, mint például a szülői és az iskolai nevelés, a világnézetek, a dogmák, a vallások, a pszichológia stb. hatására kezdünk el félni. Ha ezen külső hatásoktól mentesíteni tudjuk magunkat, akkor újra félelemmentesek lehetünk. Ellenkező esetben félelemben, aggodalomban, bizonytalanságban, rendetlenségben, élő-halottként éljük le egész életünket, úgy, hogy a visszatérés lehetőségéről nem is tudunk. Talán szükségtelen megjegyezni, hogy az Egyhez visszatérni nem lehetséges az individuális én okozta félelem és aggodalom alatt. Ha individuális énünk uralja lelkünket, akkor olyan képet mutatunk magunkról, amely társadalmi maszk, szerep, farizeuság, amelyet akkor is eljátszunk, ha nem kellene. Az általunk felépített individuális énünk mindig a külső hatásokból táplálkozik, és mivel félelmünk kiváltója, erejét, pontosabban butaságát, eltévelyedését és értelmetlenségét fitogtatja. Ezzel szemben univerzális énünk szabad mindezektől és megvéd a bírálatokkal szemben, és nem engedi, hogy az élet próbatételei szorongást, félelmet keltsenek bennünk, mert nincs senkinek és semminek alárendelve. Ugyanakkor alázatos és mások felettinek sem érzi magát, mivel mindenki másban meglátja ugyanazt az univerzális ént, a kis istent, mint amilyen ő.

Félelmünk eredménye a védekezés, a farizeuság, a sablonmagatartás, amikor jobbra jelzünk és balra megyünk, mert nem vállaljuk fel önmagunkat. Védekezésünk egyaránt megnyilvánul gondolatainkban- szavainkban és cselekedeteinkben is. Jó, ha tudjuk, hogy amikor félünk és aggódunk, ha magatartásunk sablonos, akkor életünket nem mi irányítjuk, mert tudatlanságukban oda adjuk másnak, pl. a mindenkori háttér hatalomnak. A háttérhatalom pedig örvend neki, mert így az ő érdekeit, akaratát, hatalmát gyakoroltatja velünk. Példa rá a régi vallásos hatalom intézkedései és világnézete, amikor a bűn előtérbe helyezésével, lásd az eredendő bűn fontosságát, és a bűnnek a Beavató Mesterünk által transzponált megváltást, valamint az Egytől való félelemkeltéssel elérték azt, hogy az embereket az általuk vélt jó cselekedetekre ösztönözzék. Mintha Beavató Mesterünk hegyi (fontos) beszéde el sem hangzott volna.

A vallásos hatalomgyakorlás nem változott, csak mások lettek a hatalmasok. Ma a legdivatosabb az anyagba süllyedés vallása, amelyet akár modern rabszolgaságnak is nevezhetünk, ahol az ember saját magát rabolja meg, mert anyagi jóléte és kényelme érdekében önmagát áldozza fel a profit és a kényelem oltárán. Vajon a profit és a kényelem, miért nem az életet szolgálja? A mai farizeus háttér hatalomnak is érdeke a félelem gerjesztése, lásd például a hatalom által irányított és tulajdonában levő médium eszközöket és hírcsatornákat, amelyekkel eléri a médiumok és a politika prostitúcióját, a befolyásolást, a manipulációt. Az így átvert, lebutított emberek könnyen feladják lelkük szabadságát, az Eggyel való kapcsolatukat és lesznek a hatalom lefokozott szolgái. Nem véletlen, hogy a hatalom mindig is propagálta az egyenlőség és a materializmus fontosságát. Ha létezik az emberek közötti egyenlőség, akkor bárki helyettesíthető egy másik emberrel, ugyanis az ember is csak egy cserélhető alkatrész a hatalom gépezetében. Megjegyzés: bővebben lásd a 155. A félelem c. elemzésünket.

    e) az életképtelenségünk, avagy ki az élő halott?: egy fontos kérdést kell megválaszolnunk, éspedig azt, hogy mire mondhatjuk azt, hogy „én élek”. A válasz megadásához szükséges meghatároznunk, azt, hogy ki vagy mi az „én” és mit jelent az, hogy „élek”. Annak függvényében, hogy milyen tudatossággal és tudással rendelkezünk, vagy mennyire vagyunk tudatlanok, énünk lehet testünk, lelkünk és/vagy szellemünk, vagy mindhárom együtt. A tudatlan ember számára az én a testet jelenti, az anyagot, a mennyiséget. Ő az élő halott, aki az életet összetéveszti a test fiziológiai funkcióival. A szellemi ember részére az „én” ott kezdődik, hogy „mi” mert tudja, hogy világunk dualitása értelmében soha nem vagyunk egyedül, mert az Egy mindig velünk van. Számára az én az egyetemes ént, az Egy képét és azonosságát jelenti, aki látja és ismeri a másik kis istent és tagja a láthatatlan Egy házának. A tudatlan, testi emberben az Egy helyét átvevő indivídum cselekszik, a szellemi emberben pedig az Egy. A testében és testi kényelmének élő ember nem ismeri Beavató Mesterünknek az énnel kapcsolatos kijelentéseinek értelmét sem pl. „még nem jött el az én időm” vagyis még nem jött el az az idő, amikor a Beavató Mesterünk mesterré, tanítóvá válik és az az idő sem, amikor visszatér az Egyhez, amit a vallásos fogalomban feltámadásnak neveznek. Megjegyzés: a középkorban voltak olyan szerzők, akik Beavató Mesterünknek fény (energia) testet, mai fogalmainkban kvantumtestet tulajdonítottak. Így a feltámadás más megvilágításba kerül.  Hasonlóan nem ismeri „az én békémet adom nektek” kijelentést sem, ahol a békesség az egyetemes én nyugalmát, szilárdságát, félelemmentességét jelenti. A születés és a halál közötti élet pedig nem más, mint az emberi hármasság teljessége, hierarchikus egymásrautaltsága (test, lélek, szellem), és a duális kapcsolatok betartása, vagyis az szerint élni itt „lent” az időben, a fényben, hogy ott „fent” a térben mit mondanak.A "fent"állapota itt van a "lent állapotában" és fordítva.

Amikor az elmúlt 20-40 év alatt lelkünkre rárakodott fölöslegeket, így félelmeinket, aggodalmainkat, élő-halottságunkat, szorongásainkat szeretnénk legyőzni és visszatérni egyetemes énünkhöz, akkor a lelkünket ki kell tágítanunk, engednünk kell, hogy lelkünk kinyújtózkodjon. Nagyobb lelki erőre van szükségünk, ahhoz, hogy szeretetet adjunk és kapjunk, és felismerjük a visszatérés útján levő boldogságot, hogy megvilágosodjunk és kialakítsuk univerzális tudatunkat. Ezen az úton járva eljutunk oda, hogy másokat is tanítani akarunk, pl. gyermekeinket, ismerőseinket, közösségeinket. Ekkor írjuk meg az egyetemesség szellemét gyarapító könyveinket és tartunk másoknak előadásokat, mert szeretnénk, hogy másokat is eltöltsön az a nyugalom, stabilitás és kiegyensúlyozottság, lelki béke, ami bennünk van. El kell mondanunk a tudatlanoknak, hogy „én vagyok az út, igazság és élet” jelentése az, hogy a visszatérés csatornája kétezer éve nyitva áll mindenki részére, vagyis azt, hogy az élet után itt van a folytatás. Úgy kell az életben legyünk, hogy általa elérjük a létet, a kétszer születést, az időfelettiséget.

   f) az önrendelkezésünk hiánya/kiszolgáltatottságunk: ahhoz, hogy az ember azonos lehessen az Eggyel, szabad akarattal, önmagával kell rendelkezzen. A kulcsszó tehát az önrendelkezés, az Egytől kapott szabad akaratunk gyakorlása, annak tudatosítása, hogy bennünk az Egy lakik, hogy mi az Egy lakhelye vagyunk, vagyis „kis isten”-ek vagyunk, akinek felelőssége van önmagával és a másik kis istennel és az ajándékba kapott szakralitásokkal szemben, mert csak így méltó, hogy lelkében viselje az Egy képét és azonosságát. Beavató Mesterünk üzente: " én mondtam: Istenek vagytok". A megfelelés csak akkor lehetséges, ha többet figyelünk univerzális énünk tisztaságának megőrzésére, és nem az individuális énünk vágyaira koncentrálunk. Vallásos fogalom szerint, nem barátkozunk az ördöggel. Szellemi embernek és nem anyagi embernek készülünk. Egyetemes szellemünk kialakítása érdekében tanulunk meg írni, olvasni, zenélni, más nyelveken beszélni, művet alkotni, teremteni, megfeszülni és rendet tenni. Gyakran testünket sem sajnáljuk a fáradalmaktól. Tudjuk, hogy az anyagnak pl. a testnek kell a szellemet szolgálnia és ezt várjuk el a többi „kis istentől” is. Tudjuk, hogy az Egy azonosságára születtünk, és életünk egyszeri alkalom, közvetlen és személyes. Rajtunk múlik, hogy mennyire értjük meg az érthetetlent, fogjuk fel a felfoghatatlant, látjuk meg a láthatatlant és halljuk meg a hallhatatlant. Mindezek csak akkor lehetségesek, ha szabad akarattal rendelkezünk, igazak és normálisak vagyunk, akik nem hódolnak be eszméknek, elveknek, szabályoknak, tanításoknak, vallásoknak, dogmáknak, világnézeteknek csak az éberségnek, a megértésnek, a tudatosságnak, a buzgóságnak és a szenvedélynek. 

Az önként vállalt kétségbe esésünk, vagyis individuális énünkből fakadó félelmeink, élő halottságunk, tudatlanságunk lebontásának lehetséges megoldásai lehetnek, pl. az elmélkedés és a szemlélődés, valamint a kritikus szemléletünk visszatartásának gyakorlása.

    a) a meditáció (elmélkedés), a kontempláció (szemlélődés) és az elcsendesedés: amikor individuális énünk felszámolására vállalkozunk, akkor az egyetemes tudatú gyermekkorunk visszaszerzésére teszünk kísérletet, amikor még nem kételkedtünk, nem ismertük a félelmet, az aggodalmat, a rabságot, az eltévelyedést, a szenvedést, a tudatlanságot, a testi örömöket és vágyakat, az emberi ellenszenvet és a rosszindulatot. Arra törekszünk, hogy 30-40-50 évvel a hátunk mögött újra egyetemes szemlélettel, szándékkal, beszéddel, magatartással és egyenes derékkal, életszeretettel, akaraterővel rendelkezzünk. Sajnos a nyugati racionális és analizáló gondolkodás a cselekedetek elsőbbségére koncentrál, így a racionalitás nem segít rajtunk. A nyugat szerint a meditáció és a szemlélődés fölösleges, mert nem hoz hasznot. Pedig ezek a módszerek abban segítenek, hogy már itt a földi életünkben megtapasztaljuk egyetemes énünket, hogy rátaláljunk és függetlenítsük magunkat saját tapasztalásainktól, az ötféle érzékünk adta külső befolyásoktól, hogy külső emberként legyünk képesek magunkra tekinteni, mintha elme-testünk sem lenne a miénk.

Függetlenként kell magunkat megvizsgáljuk. Például testünk vonatkozásában elgondolkodhatunk azon, hogy miből van a testem? enyém-e a testem? én test vagyok-e, illetve az „én” csak a testet jelenti-e, esetleg a lelkemet és szellememet is? Érzéseinkkel kapcsolatosan választ kereshetünk arra, például hogy milyenek a külső és belső érzeteim, hogyan lehet uralni őket? Mit jelent az, hogy én hallok, látok, ízlelek és tapintok? Tudatosságomra vagy tudatlanságomra rákérdezhetek például azzal, hogy kellenek-e a vágyak, ha igen, akkor vágyaimat az individuális én vagy az egyetemes én befolyásolja? A meditáció és a kontempláció abban segít, hogy vágyaink pl. a sóvárgás, az ellenszenv, a düh, az aggodalom, a félelem, a gőg stb. felől tudatosodjunk, vagyis kezelni tudjuk őket. Továbbá, abban, hogy önmagunkra, így testünkre, lelkünkre és szellemünkre próbáljunk kívülről tekinteni, úgy minta tükörbe néznék, vagy egy filmfelvételen látnánk magunkat. Az önuralom, az önkontroll teszi lehetővé, hogy igaz és normális emberként, úgy cselekedjünk, ahogy beszélünk, és úgy beszéljünk, ahogy cselekszünk, tudva azt is, hogy csak azt érdemes megtenni, amit legtöbben lehetetlennek tartanak. A családi élet, a gyermekek felnevelése, a házépítés, a művészeti alkotás mellett az életünk során kialakult individuális énünk által felépített ál-valóság, illúzió lebontása munkával jár. Helyette felépíteni az egyetemest, az igazi életművet jelenti.

    b) a dolgokat nem minősítjük, nem kritizálunk, nem válogatunk: nem mondhatjuk, hogy ez jó, és az meg rossz, ez helyes, az meg helytelen, hogy ez az ember kedves, az meg nem. A válogatás ugyanis eretnekség. Ha válogatunk, akkor az állandó osztályozás, besorolás, címkézés zavarja az Eggyel való belső párbeszédünket. Az individuális én próbatétele, vallásos nyelven a sátán próbatétele nem más, mint ismételten a megosztottság, az egység megrablása, az Egy folyamatos jelenlétében való kételkedés, a zavarodottság, amely gátolja a frekvenciaváltást, a ráhangoltságot az Egytől állandóan áramló szeretet és kegyelem kvantumaira. A szeretet áramlásának gátlása adja félelmünket és bizonytalanságunkat. Megjegyzés: a vallásokban a válogatást  eretnekségnek nevezik. Az eretnek az, aki nem vallja az ember alkotta tökéletlen dogmát. Félelmünk oka a legtöbb esetben aggodalmunk, indulatunk, dühösségünk, annak fel nem ismerése, hogy örömmel és derűvel kellene a ránk bízott feladatokat elvégezzük, hogy tisztelnünk kellene az ajándékba és kölcsönbe kapott életet.Miért csodálkozunk, ha a kölcsönt vissza kell adni?

Meg kell tanulnunk lényünk legbenső lényegét, az egyetemes ént elérnünk, mert a lényeg a rejtett értelmes lélekben van, lényünk és az Egy közötti kapcsolat tükörképében, ahol már nincs eltévelyedés, félelem, rabság és kiszolgáltatottság. Minél jobban ráhangolódunk az Egytől állandóan áramló szeretet hullámaira/kvantumaira, annál elérhetőbbé válik számunkra az Egyhez való visszatérésünkhöz szükséges alkotóerő. Mindenekelőtt azonban belső párbeszédünk, individuális énünk zavarodottsága, védekezése, félelme és aggodalma mögé kell jutnunk, mert csak akkor kerülhetünk kapcsolatba a bennünk levő végtelen alkotóerővel. A visszatéréshez szükséges beavató tudást Beavató Mesterünk adta. Általa vagyunk képesek a dualitások egységének a megtalálására, a teljesség elérésére, a beteljesülésre, és az Eggyel való azonosulásra (divináció). Az egyetlen egység eléréséhez fel kell tehát számolnunk elveszett éberségünket, eltévelyedéseinket, tudatlanságunkat, félelmeinket, életképtelenségünket,  és kiszolgáltatottságunkat.