127. Az észlelés és a megtapasztalás

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/J0xVOCkaCg8 csatornán.

Kopernikusz heliocentrikus elmélete az érdekelteket minimálisan két táborra osztotta: pártolókra és ellentáborra. A vallásoktól független ellentábor részéről a legnagyobb ellenvetés az volt, hogy az elmélet ellentmond az egyházi kozmológiának (világmindenségnek). Igazából, nem az egyházi kozmológiának az ellentmondásával van dolgunk, hanem a betűhöz való ragaszkodással, a szó szerinti értelmezéssel. Abban, hogy a heliocentrikus megismerés megbontja az isteni világrendet jelentős szerepet játszott Aquinói Tamás Summa theologiae és Summa contra Gentiles művei, amelyekben a szerző Arisztotelész-Ptolemaiosz geocentrikus elméletet pártfogolta. Megjegyzés: azzal, hogy Aquinói Tamást III. Leo pápa 1880-ban a katolikus tudományok védőjének nyilvánította a geocentrikus elméletet ismerte el. Az ellentábor másik érve az volt, hogy a kinyilatkoztatás teológiájának minden egyéb tudománynak alá kell magát vetnie, így a heliocentrikus elméletnek is. Ez igaz is, mert csak az Egy valósága létezik, és a teológia tárgya az Egy megismerése lenne. De látjuk, hogy a hatalmi vallás a kinyilatkoztatás alatt ismételten a tudatlan ember alkotta dogmatikát érti és nem az Egy kinyilatkoztatását, mint a rend, a szabadság, az igazság, a kegyelem, valamint a teremtett szakralitások, és ezek hálózatos kapcsolódásait, ideértve az embert is. A zavart az fokozta, hogy az Egytől kapott kinyilatkoztatást összemosták az értelmetlen ember alkotta dogmatikával. A kinyilatkoztatás nem materiális betű. Egyesek odáig merészkedtek, hogy az emberi dogmát egyenértékűvé, vagyis egyenlővé tették az isteni kinyilatkoztatással, illetve elsőbbséget tulajdonítottak annak. Különben is ma, a relativitáselmélet ismeretében, mindegy, hogy a Föld forog a Nap körül, vagy a Nap a Föld körül. 

Voltak olyanok is, pl. a karmelita Foscarini, aki Kopernikusz kortársaként már akkor összeegyeztethetőnek vélte a heliocentrikus elméletet a kinyilatkoztatással. Véleménye szerint Isten úgy és annyit nyilatkoztat ki, ahogy és amennyit az emberi értelem képes felfogni. Vagyis, aki többet tud felfogni az egyetemességből, annak az Isten többet nyilatkozik ki, aki kevesebbet tud felfogni, annak kevesebbet. Ez a kijelentés is azt a korábbi megállapításunkat támasztja alá, hogy az Egy mindenkihez olyan közel áll, amilyen közel engedi az ember az Egyet. A megismerés tehát egyéni és nem kollektív. Foscarini másik megállapítása, hogy Isten mindenkinek olyan módon és olyan nyelven szól, amit megért. A megismerés, amint már említettük lehet tapasztalaton kívüli pl. észlelés, éberség általi és tapasztalati (empirikus). 

A következőkben az észlelés és a megtapasztalás, valamint a dogma viszonyának megismerésére teszünk kísérletet. Amint már említettük, az észlelés és a megtapasztalás mindig felülmúlja az írásos dogmatikát, mert az írás, mint az észlelés vagy a megtapasztalás egyik kifejezője, csak előszobája lehet az észlelésnek és a megtapasztalásnak, de nem jelenti a beteljesedést. Különben is az írás mindig eseménykövető. Ha a vallásban az írás az eseményt megelőzné, akkor utópia, fikció, vagyis sci-fi lenne. A leírt próféciák is eseménykövetők, attól eltekintve, hogy jövendöléssel, vagyis még meg nem történt eseménnyel foglalkoznak. A valóság, a fent és a lent, a kint és a bent megismerésére csak egy életünk van, ami azt is jelenti, hogy itt lent kell a fentit is megismernünk, vagyis itt kell tudást szerezzünk a létről. Ami lent van, az van fent is és fordítva.

Mivel az észlelés és a tapasztalás is (racionális vagy értelmi) egyéni és nem kollektív (nincs kollektív lélek, mert mindenki felkészültsége különböző) téves az az elképzelés, legyen az akár vallási vagy sem, amely közösségben, illetve közösség által gondolja, hogy az ember közelebb kerülhet az Egyhez. Egy közösség kialakításához racionális, ésszerű gondolkodás, dogmatika kell, lásd, pl. a háttérhatalom által kidolgozott szocialista rendszerek doktrínáit, mesterséges szabályait. A személyeknek, az igaz és normális embereknek nem elegendőek a dogmák, mert szerintük, ahol az ész, a racionalitás véget ér, ott kezdődik az értelem. A közösségnek, kollektívának nem értelme van, hanem racionalitása. A kollektíva létezésének alapja az egyenlőség. A vallás területén ilyen egyenlőség, pl. az eredendő bűn és ennek kiváltója az ingyen üdvözülés, a katonaságnál pedig a katonai doktrína. Vajon az ész olyan racionális gondolkodást támogató eszköz, amely az Egyhez való visszatérésünket támogatja? Vajon akkor kerülünk közelebb az Egyhez, ha racionálisan, a matematika törvényeinek megfelelően gondolkodunk, vagy akkor, ha lelkünk egyetemes énje szerint értelmezünk? Vajon az ész olyan képesség, amely ugyan a lélek értelme nélkül létezhet, de vajon „működhet” is? A hatalmi érdek és a manipuláció mindig az észnek ad elsőbbséget, mert a hideg racionális ész nélkül nincs kollektívság, egyenlőség, doktrína és manipulálható tömeg. A hatalom nem szereti a lélek értelmét, az egyetemes ént, csak a manipulálható individuális ént, akire rámondhatja, hogy bűnös.

Ha a dogmatika, a betű szerint értelmezzük pl. Beavató Mesterünk példabeszédét az elveszett bárányról, amikor a pásztor otthagyja a 99-et (a tömegembert) és elmegy, hogy az egy elcsavargott bárányt megkeresse, akkor nem értjük meg, hogy nem a régi szövetség szerinti áldozati bárány vérére volt és van szükség, mert már van 99, hanem arra az egy bárányéra, aki képes áldozatot hozni a 99-ért. Nem az a bárány az áldozat, hanem ez a bárány, amely áldozatot hoz. Vagyis, azon emberekre, pontosabban olyan lelkületi emberekre van szükség, és csak azok után megy Beavató Mesterünk, akik képesek a többiért áldozatot hozni. Ez a virtuális áldozatot hozó közösség alkotja az Egy háza népét. A nyakában bárányt hordozó Beavató Mesterünk, azt az embert jelképezi, aki áldozatot vállal. Az áldozatvállalásnak pedig semmi köze a véráldozathoz. Hasonló módon a passióban nem az egyenlőségen alapuló embert, vagy az önmagát kiválasztó egoistát veszi a hátára a Mester, hanem a hozzá hasonló szerető és áldozatot hozó embert, a tér és idő keresztjét vivő tanítványt, akinek életcélja nem önmaga, hanem a másik ember. De említhető az utolsó vacsora emlékét megőrző úrvacsora is, ahol ismételten a szeretet általi áldozathozatalt mutatja be Beavató Mesterünk. Transzponált véráldozatról és bűnkiváltásról nem tudunk. 

Önmagunk és a teremtett szakrális világunk észleléséhez és megtapasztalásához a dogmatikának, azt is pontosítania kellene, hogy amikor például megváltásról és a Megváltóról szól, lásd pl. a Húsvét ünnepét, a bűntől való megváltás nem más, mint az individuális énünktől való megszabadulás, vagyis a változás, az átváltás az egyetemes énre, amikor nem állunk ellen, hanem hagyjuk, hogy az Egy cselekedjen bennünk. Ne feledjük el, hogy a bűn egy ember alkotta fogalom, akárcsak a bűntelenség. Inkább tudatlanságot és tudatosságot kellene használnunk, mert ez a duális valóság része. A bűn fogalmi kellék, mert ha nem ismerjük a bűnt, nem tudjuk milyen a bűntelenség. Akárcsak a kegyelem vagy fény. Ha nem tudjuk milyen sötétben lenni, akkor nem értékeljük a fényt. De nem kell azonosuljunk a fogalommal. Individuális énünktől és a bűntől is meg lehet szabadulni, ha van rá egy életen át tartó akarat, bátorság és kitartás. A bűntől, az individuális én okozta terhektől való megszabadulásban, ahogy a megváltás magyarázatában, mint a Beavató Mesterünk egyéb tanításaiban is, nincs semmi különös, mert csak az individuális énünkről való lemondásunk után jutunk el az egyetemes énünkhöz, a beteljesedéshez, ahol megszűnik a bűn. Csak ha becsukjuk az egyik ajtót, akkor nyílik ki a másik. A bonyolult magyarázatok, a túlzott és ködös értelmezések mindig az értetlenségből, a tudatlanságból, a betű szerinti értelmezésből adódtak és adódnak ma is. Hasonló módon, például, amikor a dogma azt jelenti ki, hogy a Föld természetét az Isten örökkévalónak teremtette, azt kellene hozzá tenni, hogy azért, mert az örökkévalóság a cirkularitást jelenti, ahol semminek sincs sem eleje, sem vége, mert minden ismétlődő, pulzáló folyamatokként értelmezhető. János apokalipszisét is szükségszerűségként, cirkularitásként kell értelmezzük, amint azt a 104. A visszatérés elkezdődött bejegyzésben már bemutattuk. Nincs eszkatológia.

Az észleléshez (megfigyelés) és a megtapasztaláshoz szorosan kapcsolódik a hipotézisállítás és a következtetés, ahol az első két megismerési mód, a megfigyelés és a hipotézisállítás addig szárnyal szabadon, míg a konklúzió, a következtetés meg nem születik és bele nem illik valamilyen addigi felfogásba. Az ütközést vagy a megfelelő igazolást mindig a következtetés adja meg. A konklúziót elfogadók és ellenzők tábora csak azért alakul ki, mert mindig voltak, akik a bevett dogmához „a szokásoshoz” ragaszkodtak, és voltak, akik ezzel szembe mertek menni. Az előbbinél mindig sokan vannak, az utóbbinál kevesen. Egy konklúzió minél racionálisabb, annál nagyobb támogató táborra számíthat. A tudós azért nem siet a konklúziók levonásával, mert addig is hipotézisei szabadok. Ez is része a tudós szabadságának. A hármas folyamatban, az észlelésben van a legtöbb a megismerésből, a hipotézisben egyre kevesebb, míg a következtetésben még kevesebb, esetleg csak egy. 

Az észlelés és megtapasztalás eszközeit igénybe véve állítjuk fel azt a hipotézist, hogy élőhelyünk, a Föld azért gömb alakú (nem tökéletes gömb), mert a gömb az összetevők szükségszerű kapcsolatainak hálózata. Ahhoz, hogy ezt szemléltessük, példának vesszük a gömbhöz közel álló „kockát vagy sokszöget”, ahol a tizenkét oldalas dodekaéder közelebb áll a gömbhöz, mint a hat oldalas hexaéder, mert az dodekaéderben, több a kapcsolat, több oldal kapcsolódik a másikhoz, mint a hexaéderben. A legkevesebb a kapcsolat, vagyis egy, amikor két oldal találkozik, illetve kereszteződik. Az oldalak által képződő kapcsolatok számának emelkedése alakítja ki a gömböt. Ha emlékszünk középiskolai szerves kémiai tanulmányainkban az elemek közötti kettes–hármas–négyes és kovalens kötésekre, pl. a metán vagy a glükoz ábrázolására, akkor megértjük a kapcsolódások szervezettségét. Minél több a kapcsolat, annál inkább fordulunk el a szervetlen anyagok világától, a szerves anyagok világa fele. Az életet létrehozó és fenntartó szerves anyagok a legtöbb kapcsolattal rendelkeznek. Földünk tehát számtalan, több ezer vagy talán több millió kapcsolattal rendelkező élő egész, vagy másképp fogalmazva a kapcsolatok szükségszerű élő halmaza, összessége, hálózata. A kapcsolatok jellemzője az alkotó elemek, mint pl. a föld, a víz, a levegő és a fény közötti átjárhatóság, egymásba alakulás, a kombinációk és a „kommunikáció” lehetősége, amelyet a duális mozgás, pl. a gyorsulás és a lassulás, a gyenge erők pl. a gravitáció, a fény, valamint a erős erők, pl. földrengések, viharok idéznek elő. 

Ne feledjük el, hogy a négy teremtett szakralitás közül a fénnyé az elsőbbség, mert a fény "hozza mozgásba" vagyis adja meg a dualitás párját. Így a földnek életet, a víznek párolgást és lecsapódást, a levegőnek pedig légmozgást ad. A tömeg nélküli fény volt az első dualitás (pl. az Írás szerinti "lőn világosság"), ahol még nem különült el az elektromosság és a mágnesesség, a nappal (pozitív fény) és az éjszaka (negatív fény). Az elektromosság és a mágnesesség, az ismételt vonzás és  taszítás, a pulzálás által jelenik meg a mozgás. Az erős erők feladata az analízis, az egyben levő elemek szétszedése, feldarabolása. A gyenge erőknek, pedig a szintézis, a felépítés. Ennek a két erőcsoportnak, pl. a centrifugális és a centripetális erőknek, a központ és a periféria folyamatos egymásra utaltságát látjuk és vagyunk tanúi nap, mint nap a természetben. A térben és időben zajló kapcsolatok kialakulása és felbomlása a szemünk előtt történik, illetve mi is részesei vagyunk ennek a folyamatos jobbról balra és balról jobbra, a felszálló és leszálló mozgásnak, a periodikus változásnak, a pulzálásnak, kvantumhullámzásnak. Amikor azt jelentjük ki, hogy „szép az élet”, akkor a szépség alatt ezt a változást, dinamikát, egyensúlyt, arányosságot értjük és azt, hogy mi ennek élő részesei vagyunk. Ez a felismerés lehetne például boldogságunk egyik állapota.