178. Az egység megbontásának belső oka: a feltalált bűn

 

A szellemi, belső beavatáshoz (initiatio) szükséges értelem általi megismerés helyett a hivatalnak külön gondja volt a bűnbánat betartására, saját bűnbánati fegyelmének kialakítására, amelyhez ez esetben is a régi szövetségben megtalálható modelleket alkalmazta. Így a nyilvános fedést, a kiközösítést, a vezeklést és a visszafogadást. Később, amikor az egyház már a gondolati bűnök megvallását is megkövetelte (gondolatban –szóban és cselekedetben való vétkezés) abban a tudatban, hogy maga választhatja meg a bűnök elengedésének, illetve megtartásának módját, a VII-VIII századtól megengedte a korábban csak szerzeteseknél létező fülgyónást (confessio auricularis) és felállította a gyóntatószékek, amely által kiépítette a jelentéskötelezettséggel bíró hírszerző hálózatát. 

Az új kereszténység kialakulása idején nem voltak egységesen elfogadott bűnök, illetve a bűnök súlyossága is változott. Voltak súlyos, főbenjáró bűnök (peccata capitata), mint a hitehagyás, a házasságtörés és a gyilkosság, amelyért az egyház kiközösítette a bűnt elkövetőt. A 200-as évek körül készült nem pogány Didaszkália (egyházi fegyelmi rend) a következő bűnöket sorolja fel pl. bálványimádás, hivatali megbízással való visszaélés, rágalmazás, adás- vétel alkalmával elkövetett csalás stb. A mai értelemben használt bocsánatos, súlyos és halálos bűnöket nem ismerték. Origenész pl. azt tanította, hogy a kisebb bűnöket eltörli az alamizsna, az ellenünk vétők bűnét pedig a megbocsátás és a szeretet. A penitencia szó is bűnbánatot jelentett és nem büntetést. Továbbá, létezett a nyilvános és a titkos bűnbevallás gyakorlata is, amelyet követett a vezeklés és ennek teljesülése után jöhetett a kiengesztelődés. A büntetést a legtöbb esetben azért is alkalmazták, hogy a közösség tisztaságát megőrizzék vagy, ahogy hivatkoztak rá „az egyház a szentek gyülekezete maradjon”, pontosabban, hogy az egyház a tiszta, nem vétkes emberek közössége tudjon maradni. A Muratori jegyzékben szereplő és a IV-ik századig kanonizált zsidó Hermász „Pásztor” (Poimén) műve vezette be például az egyetlen bűnbánat (una paetinentia) elvét, amely szerint a keresztség felvétele után a keresztényeknek csak egyszer van lehetőségük a bűnbánatra és a bűnök megbocsátására. Az egyetlen bűnbánat elve megosztotta a döntést hozó püspököket, ugyanis voltak olyan püspökök, különösen a nyugati hivatalokban, akik úgy vélték, hogy a hitüket megtagadókat a hivatal ne fogadja vissza. 

Az értelemmel rendelkező tanítóknak azt is el kellett volna mondani az új keresztény közösségeknek, hogy a lélek eltévelyedése, az Egyhez visszavezető útról való letérése, amit ugyancsak a régi szövetség alapján bűnnek neveztek el nem racionális, de következményei racionálisak lehetnek. Továbbá, a bűn nem logikus, de következményei logikusak lehetnek, nem tárgyszerűek, nem materiálisak, de következményei tárgyszerűek és materiálisak lehetnek, matematikai képletekkel és szimulációkkal ugyan nem mutathatók be, de következményei matematikai képletekkel felírhatók lehetnek, nem láthatók, de következményei láthatók lehetnek, nem hallhatók, de következményei hallhatók lehetnek. Ugyanis a láthatatlan bűn, az eltévelyedés csak következményeiben látható és tapasztalható meg. Azt is el kellett volna mondani, hogy Beavató Mesterünk a bűnt orvosolható eltévelyedésnek, tudatlanságnak ismerte és arra tanított, hogy a tudatosság a ránk rótt feladatok elvégzésével érhető el. Arra tanított, hogy feladatainkkal szemben legyünk elkötelezettek, ami teszünk azt jól és teljes erőbedobással, odaadással végezzük el, és ne csak úgy, mint egy követelmény teljesítését. Amint mondta "add el vagyonodat ...jöjj és kövess engem" Beavató Mesterünk követése az elköteleződés. Ha elkötelezzük magunkat, ha odaadjuk magunkat, akkor nyerjük el az életet, amikor nem félünk és nem szenvedünk. Ha nincsenek félelmeink, szorongásaink, ha nem szenvedünk, akkor nincsenek problémáink. Életünk egyetlen lehetőség az Egyhez való visszatérésre, a kétszer születésre. Nincs második alkalom a megistenülésre. Ehelyett a hivatal a bűnre, a félelemre, a szorongásra, a tudatlanságra, az individualitásra tanított. Rég elmúlt az átértékelésnek és a kényelem feladásának ideje. Már rég a hátunk mögött van, de az is mondható, hogy az utolsó 24 óra is elmúlt, ugyanis a hivatal "tanítása", ahogy elhangzott pl. ötszáz évvel ezelőtt, már rég mást jelent. A hivatal már nem tud visszaélni azzal az elsőbbségével, hogy az írás és az olvasás tudása nála van. Ma mindenki tud olvasni, mindenki előtt ott a számítógép, a mobiltelefon, és utána tud nézni a hiányzó információnak. A manipulációjáról híres XXI. században a veszélyt inkább az jelenti, hogy a dezinformációt is információként adják el pl.  a régi hazugságokat ma igazságoknak nyilvánítják. 

Nem véletlen, hogy a hivatal évszázadokon át alkalmazta pl. a régi szövetség szerinti kiközösítést is, amikor a bűnöst a Sátánnak (mai fogalmainkban az individualizáció, a mindig kísértő tudatlanság) adták oda, ez által lemondva lelkének üdvözüléséről. A hivatali értelmezésben a kiközösítő büntetés okán az elítélt lelke nem üdvözül, hacsak nem végzi el azokat a vezekléseket, amelyeket a hivatal rá kiró, és amelyek által elégtételt tesz a bűneivel szemben. Természetesen felmerül a kérdés, hogy Beavató Mesterünk tanításaiban, miért nem található meg az, hogy az ember lelkét a sátánnak kell oda adni, illetve az sem, hogy az ember melyik lelkét lehet a Sátánnak oda dobni, az individuálist vagy az egyetemest? Ha az utóbbira esne a választás, az a teremtett ember megsemmisülését jelentené, ideértve a hivatal embereinek a megsemmisülését is. De mi a sátán, akinek a lelket oda lehet dobni? A közembernek azt kellett volna elmondani, hogy a héber shatan szó, semmi más nem jelent, mint azt, hogy az ember lelke akadályoztatva van egyetemességének megtalálásában és egyetemessé válásában, vagyis abban, hogy az Egy képe és azonossága legyen. A sátánnal rokon szó a diabolos szó is. A magyar nyelvben mindkettőre az ördög szót használjuk, amelyik azt jelenti, hogy az ember az Eggyel szemben gondolatban, szóban és cselekedetekben meghasonlott, eltévelyedett, célt vesztett és letért a visszafele vezető útról. Másképp mondva, az ember az individuális énjét előtérbe helyezve, tudatlanságában, vagyis ördögi állapotában, lemond a benne levő kis istenről, az egyetemességről, vagyis angyali állapotáról. Ördögi praktikáknak mondható mindaz, ami az Egy és az ember közé áll, legyen az világnézet, filozófia, tudomány vagy vallás stb. Akkor miért használta a hivatal az ördögöt megfélemlítési célra? Például azért, mert aki fél azt „elviszi az ördög”. A félelemkeltést mindig hatalomszerzési céllal használták és használják ma is. A hivatalnak azt kellett volna látnia, hogy a félelem, a megfélemlített ember csak félig önmaga, ez pedig nem segíti őt abban, hogy egész emberként (pl. a fent és a lent dualitását megértve) az Egyhez visszavezető utat megtalálja, és rajta járjon, azt folyamatosan építse, hanem ellenkezőleg, abban segíti, hogy az arany középútról letérjen. 

Úgy tűnik, mintha az apparátus azt szerette volna, hogy az emberek folyamatosan bűnt kövessenek el, mert akkor igazolva van a hivatal szükségessége. Nem véletlen terelték tehát az embert a bűnbe, hogy majd a megtisztulást csak az apparátus által érhesse el. Ez lenne a bűnbeesés és a megtisztulás állandó körfolyama. A hivatal szerint az eredeti bűntől csak a halál által lehet megszabadulni, de a hivatal nem tesz különbséget a test halála és a lelken belüli halál között. Ugyanis, aki hátat fordít, lemond individuális énjéről, a vallásos sátánról, annak individuális lelke halott, és csak az egyetemes lelke él. Ahogy, Pál apostol mondja „élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”. A bűn olyan lett, mint a testi betegség. Mindig ott van. A gyóntatószék pedig az a hely volt, ahol a hivatal az „élet terhein” próbált könnyíteni. A kiközösítés hatalmi fontossága abban is kimutatható, hogy gyakran előfordult a legfelsőbb szintű határozatokban, pl. a pápai bullákban is, illetve a pápák gyakran éltek ezzel a kiválasztottsági jogukkal a világi és az egyházi hatalmak ütközései esetén, amikor nem riadtak vissza a királyokat és a császárokat közösítésétől sem.

A régi szövetségből származó és az új kereszténységbe is átkerült kiközösítés (anatéma) az apostoli hitvallásba (imába) is bekerült, "kiközösítjük mindazokat, akik nem vallják egyetértően a test feltámadását” (Denzinger 47). Beavató Mesterünk tanításaiban nincsen szó kiközösítésről. Amire Ő tanított a tanitványság „menjetek el tehát és tegyetek tanítvánnyá minden népet”. Megjegyzés: a farizeusok által kedvelt halottak feltámadása nem azonos a test feltámadásával, ugyanis az egyik egy holt, anyagi test, a másik egy élő test feltámadása, visszatérése a linearitásból a vertikalitásba, az Egyhez. A lényeg az ember feltámadása, kétszer születése, egyetemessé válása és nem az anyagi, kémiai részeire lebomló test feltámadása. Helyesen nem a test feltámadását kellett volna imába foglalni, hanem az élet utáni hitet, ami Beavató Mesterünk feltámadása.