270. A felszámolt szabad akarat

 

A korlátlan szabad akarat nem más, mint korlátolt értelem, a korlátolt szabad akarat pedig a korlátlan értelem. A szabadság nem más, mint részt venni, függőségben lenni az egyetemességgel, a létezővel, a tökéletességgel, az egyetlen Eggyel, a rabság, a szolgaság pedig független lenni az egyetemességtől, a létezőtől, nem venni részt a folyamatos teremtésben, kiszakítani magunkat a létezésből és az Egy kötelékéből. Jézus tanításai az Atyától, az Egytől való függőségről, kapcsolatról szólnak. Paulus teológiája pedig az elszakadásról, a függetlenedésről. Ez nem más, mint a régi szövetséghez való visszatérés, az egyetemes létezőtől való függetlenedés, az Atyán, a forráson kívül lenni, ami a kiválasztottság (ami helyesen az aki választ kellene legyen), pontosabban az önkiválasztottság, a megosztottság, a konkurencia, a rivalizálás, az úr és a szolga viszonya: én különb vagyok, mint te. Az új szövetség feladata lett volna, hogy felszámolja a kiválasztottságot, a függetlenséget, és visszahelyezze az embert az Atyával való függőségbe, a létezésbe. Paulus nem engedte, hogy ez a visszatérés, függőség megtörténjen. Ő Beavató Mesterünknek keresztbe tett. Mivel a régi szövetségben gondolkodott nem engedte, hogy az Atyával függőségben, közvetlenül a természet valóságában gondolkodjunk, szóljunk és cselekedjünk, hogy részt vehessünk a dualitások cirkularitásának kapcsolati hálózatában, a létezésben, az én vagyok állapotban. Ő az Atyától való függetlenségben, a közvetlen helyett a közvetettségben, az általa felépített álvalóságban gondolkodott.

Ha az Atyával való kapcsolatunk elsődleges, közvetlen, amire Beavató Mesterünk tanított, akkor erényesek vagyunk és minőségi életet élünk. Ellenben, ha kapcsolatunk másodlagos, közvetett, pl. az Isten fent a mennyekben van és nem bennünk, akkor életünk mennyiségi, anyagias, individualista. Amikor a vallásos keresztény az imájában azt kéri, hogy „ő általa, ő vele és ő benne”, akkor azt kell értenie, hogy az „ő” az egyetemes énünk (Jézus) által, az egyetemes énnel az egyetemes énben lehessünk, vagyis önmagunk legyünk.

A kiválasztottság, a külsőség, a kapcsolatok nélküli téves létezés,  valójában eltévelyedés és tudatlanság. Miért? Mert a tudatlanság fanatikus és farizeus módon Istent magának sajátította ki. Nekem van Istenem, neked pedig nincs. Én teremtve vagyok, te pedig ki tudja mi vagy, talán az én szolgám. Ugyanis az nem lehet, hogy mindkettőnk teremtve legyünk, mert akkor ki szolgál nekem. Az nem lehet, hogy neked is az legyen az Istened, mint nekem. Voltak akik így gondolkodtak és vitatkoztak Istennel pl. Ábrahám, Mózes, de mások is, akik nem tudták, hogy mi vagy ki az „én”. A régi szövetségbeli „vagyok, aki vagyok”, nem más, mint az „én vagyok” vagyis „én vagyok a létező” az én a létezés, ahogy a létezés az én. Ezen kívül nincs semmi és senki. Egyetlen valóság létezik: az Én, vagyis a létezés, az egyetemesség, a fent és a lent, a kint és a bent, a hideg és a meleg stb. együtt, amit gyűjtőfogalommal Istennek, forrásnak, kinyilatkoztatásnak, monádnak, Egynek, Atyának stb. lehet nevezni.  Ezzel szemben a kiválasztottság a „vagy”-ban gondolkodik, az elszakadásban, a függetlenedésben, vagy az én-ben/ vagy a te-ben, az individualitásban, akárcsak a newtoni fizika, ahol a tér és az idő, az anyag és az energia külön van. A nem kiválasztottak az „és”-ben gondolkodnak, az Atyától való függőségben, az egyetemességben, akárcsak a kvantumfizika, a kapcsolatok hálózatában, ahol a tér idővé és az idő térré alakul.

Beavató Mesterünk a tudatosság, aki az Atyától való függőség kulcsait, eszközeit adta kezünkbe pl. az elcsendesedést, a meditációt, az imát, a szavak értelmén való gondolkodást, az ismétlés szükségességét és a folyamatos tanulást. Paulus pedig azt a kötöttséget, dogmatikus börtönt, amelyekkel mindezekből kizárhatjuk magunkat. Az ellentmondás megértésének egyik példája az, amikor Jézus azt mondja, hogy figyelj szavaimra, Paulus pedig azt, hogy figyelj Jézusra. Ugyanis, amikor a szavakra figyelünk, magunkban dolgozzuk fel azokat, amikor pedig a személyre figyelünk a személy által már külső függőségbe kerülünk. Jézus aki a mi Beavató Mesterünk spirituális önállóságra tanít, Paulus pedig a hatalommal szembeni engedelmességre. A hatalom soha nem szerette az önálló, önrendelkező, önszabályozó embert, mert hatalmi tudatlanságának köszönhetően nem tud felette hatalmat gyakorolni. A hatalom pedig a tömegből él és nem a tömegért. A tömegbázis alapja a félelem. Aki fél, az fél ember. Paulusnál a hatalmi dogmának való engedelmesség az üdvösség záloga, az engedetlenség pedig bűn. Paulus Jézus rendjéből Jézus rendszerét alkotta meg, ahol Jézus, mint Isten fia, egy személy, aki a dogmatika központi kozmikus szereplője. Paulus manipulációja nem törli el a történetiséget, hanem egy olyan újnak tűnő, valójában a régi szövetségnek megfelelő fogalmi rendszerbe ágyazza Jézus személyét pl. ő a messiás, és tanításait, ahol a változás csak látszat. Mivel Paulus nem volt a beavatott tizenkettő között, nem tudott más tenni, mint kitalálni a nem létezőt. Amikor pl. Jézus azt mondja, hogy „menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz” vagyis keresd meg magadban a belső Istened, akkor Paulus azt üzeni, hogy keresd az egyház bűnbocsánatát, vagy amikor Jézus azt mondja, hogy “Isten országa bennetek van”, akkor Paulus azt üzeni, hogy az utolsó napon Jézus számon kéri bűneinket.

Hasonlóan, amikor Jézus kritizálta az anyagi gazdagságot, akkor Paulus szerint a Jézusba vetett hit inkább a gazdagoktól függ. Megjegyzés: erre a dogmatikus tételre alapozza később Calvinus azt az állítását, hogy a gazdagok hamarabb üdvözülnek, illetve az üdvösség is megvásárolható. Paulus tehát Szanhedrin hatalmi érdekeit olyan új fogalmi rendszerrel szolgálja ki, amelyek nem hoznak semmilyen vátozást. Mintha Beavató Mesterünk tanítása el sem hangzott volna. Kb. 250 év múlva a római birodalom nagy örömmel veszi át ezt a hitre, hierarchikus szerveződésére és a túlvilági életre tett ígéretre alapozott vallásos, manipuláló dogmatikát. 

Néhány ellentétpár átvizsgálásakor megállapítható, hogy amikor Paulus vallásos részvétre, a hatalommal szembeni engedelmességre, szenvedésre és ennek ellensúlyozására az üdvözülésre buzdít, akkor Jézus az egyetemes valóságban való részvételre tanít. Amikor Jézus önmagunk egyéni, belső átalakulásáról (az Atyához való visszatérésről szól, amit ő is megtett), akkor Paulus tömegfegyelemre int. Amikor Jézus minket, az embert teszi a létezés központjába, akkor Paulusnál az intézmény van a középpontban. Hasonló ellentéteket találunk Jézus tudatosságra tanítása és Paulus engedelmességre való felszólítása között, a felszabadulás és üdvözülés között, az önrendelkezés és az egyházi hatalom elsőbbsége között. Jézusnak az egyéni erényekre való törekvés helyett, Paulus tömegerkölcsöt alkotott pl. a legyél bátor helyett higgy a bátorságban, a legyél együttérző helyett higgy az együttérzésben, a legyél alázatos helyett higgy az alázatosságban, a legyél őszinte helyett higgy az őszinteségben, a legyél olyan, mint Jézus helyett, higgy Jézusban stb. Paulusnak ismernie kellett volna , hogy az erkölcs és a hit rajtunk kívül van, az erények pedig bennünk vannak. Nem a külső, társadalmi erkölcsös elvárás határozza meg belső erényességünket, hanem belső erényességünk a külső megnyilvánulást.

Mindezek ellenére, vajon miért működött és működik ma is Paulus hitre alapozott teológiája? Mert alapja a félelem, pontosabban a halálfélelem. Paulus pedig úgy oldja meg a halálfélelmet, hogy ígéretet tesz a halál utáni életre, az üdvözülésre, amelyet megelőz a feltámadás. Amint mondja: „ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel”. Ahhoz, hogy a nem kiválasztottak megszabaduljanak az eredendő bűntől és Izrael visszahelyeződjön örökös jogaiba, a kiválasztottságba és az örök hazába, szükség volt Jézus áldozatára, (mint régi szövetségben az áldozati bárányra, a halálra és a feltámadásra), különben nem történik meg a bűnök eltörlése, és akkor az álvalóság dogmatikája összeomlik. De a dogmatika ma is él és virágzik. Az akkori hatalmi érdek azt követelte, hogy a mi dolgunk szolgai módon feladni az Istentől kapott szabad akaratunkat, önrendelkezésünket, öntudatunkat, önszabályzó képességünket, egyetemességünket, tudatosságunkat és higgyünk a dogmatikus álvalóság vallásában. Hasonló engedelmességre van szüksége napjaink digitális vallásának, az új digitális kommunizmusnak is, mert ha a felügyelő rendszer szerint „rosszul” viselkedtünk a térfigyelő kamerának köszönhetően nem nyílik ki az élelmiszerbolt ajtaja, a rendszám leolvasó töltőállomáson nem tudunk tankolni, hitelkérelmünket a banknál elutasítják, az álláshirdetésekre nem találunk munkát, zárolják a bankszámlánkat, mert sokat utazunk vagy nem a megengedett terméket vásároljuk stb. A szabadságunk egyik megtestesítő eszközét, a készpénzt pedig már rég felszámolták.