247. Technomorál: fontosabb erényeink

 

Őszinteség: őszinteségünk az önmagunkkal, teremtettségünkkel való autentikusságot, eredetiséget is jelenti, az életre és a létre való nyitottságunkat, hogy merjünk szembenézni az élet utáni lét kérdéseivel, hogy válaszokat keressünk és kapjunk. Eredetünk az egyetemesség, amelyet a külső társadalmi hatásokra, a mások elvárásainak való megfelelési kényszerből veszítünk el, pl. amikor a tudatlan tömegember életét éljük, valamilyen anyagi vagy nem anyagi vallást követünk (támogatjuk a tőkefelhalmozást, a traszhumanizmust), amikor mások elvárásaival vagyunk elfoglalva és nem a magunkéval. Félrevezetett tömegemberként hajlamosak vagyunk a konformizmusra, a kényelemre is. Amikor nem vagyunk magunkhoz őszinték, akkor különböző társadalmi szerepeket játszunk el. Friedrich Nietzsche a Válogatott írásai c. könyvben (2) a tömegemberre az individualista nyájösztön fogalmat alkalmazza: „ahol erkölcsre bukkanunk, ott az emberi ösztönök és cselekedetek értékelésére és rangsorolására találunk. Ezek…mindig egy közösség és nyáj szükségleteinek a kifejezői: ami neki a hasznára van……Az erkölccsel szoktatják rá az egyént, hogy a nyáj funkciójává legyen és csak funkcióként tulajdonítson értéket önmagának”. Az őszinteség egyben bátorságot is jelent, amikor képesek vagyunk szembenézni individuális viselkedésünkkel. Az őszinte gondolkodás, szólás és cselekvés kapcsolatban áll a felelősségvállalással és az Egyhez való visszatérésünk szabad akaratának gyakorlásával is, amely által részünk lehet az egyetlen valóság felismerésében és az életből a létbe vezető út megtalálásában. Őszinteségünk kell ahhoz is, hogy a tudatos, dinamikusan változó életünkben helytálljunk, hogy kapcsolódásunkat az egyetemes létezéshez, önmagunkhoz és a másik emberhez kifejezhessük.

Önuralom: az önuralom az emberi életben és a társadalomban való sikeres és értékes létezés egyik előfeltétele, mivel lehetővé teszi, hogy uraljuk saját vágyainkat és érzelmeinket, és ennek segítségével az individuális viselkedésből át tudjunk térni az egyetemes viselkedésre. Az önuralomra váltás előfeltétele az Egytől kapott szabad akaratunk gyakorlása, amely nem abban áll, hogy minden vágyunkat kielégíthetjük, hanem abban, hogy képesek vagyunk uralkodni saját vágyainkon, és nem hagyjuk, hogy azok uralkodjanak rajtunk. Önuralmunk a lelkünk egyensúlyának, mértékletességének, belső ellenőrző képességének kifejezése is, amely nem engedi, hogy kiszolgáltatottjai legyünk individualitásunknak, hogy a külső körülmények befolyásoljanak (pl. a transzhumanizmus) vagy manipuláljanak (pl. a mesterséges intelligencia). Az önuralom tehát nem kényszer, mivel ha az lenne, akkor nem lenne lehetőségünk a szellemi érettségünk megélésére, a tudatos életvitelre, figyelmünk lényegre törő koncentrálására, pl. észrevenni az önuralommal rokon erényeket, mint amilyen az igazságosság, a bölcsesség és a szeretet. Lelkünk egyensúlya, mértékletessége, harmóniája, önuralma azt jelenti, hogy belső egyetemes énünk rendben van, ugyanakkor azt is, hogy ennek a rendnek a birtokában képesek vagyunk mások iránt felelősséget vállalni, amikor tisztességesek, igazságosak és gondoskodók vagyunk.

Alázat: az alázat a lélek belső tisztasága, és így a szellemi fejlődés fontos eszköze. Az alázat gyakorlása ad lehetőséget arra, hogy lemondjunk hatalmi vágyainkról és büszkeségünkről, ami által elismerjük, hogy mi csak egy véges élet résztvevői vagyunk: egyedül jövünk és egyedül megyünk el. Nem mi vagyunk a világ urai, tehát alkalmazkodnunk kell mindazokhoz a külső életfeltételekhez, amelyeket kapunk, illetve belső egyetemességünkhöz is. Csak alázatos viselkedésünkkel, az individuális énünk feladásával érhetjük el egyetemes állapotunkat, erényes életünket. Mi döntjük el, hogy mikor, kivel és milyen mértékben legyünk alázatosak. Az individuális énünk lebontása a lehetőség arra, hogy átláthatók, igazak, „normálisak”, nyitottak stb. legyünk. Az alázat gyakorlása csakis belső szabadságunk birtokában lehetséges, ha pl. nem akarunk sikeresek, anyagilag gazdagok, és társadalmilag elismertek lenni, stb., mert mindezek olyan kötelékek, ragaszkodások, amelyek nem kellenek az alázat gyakorlásához. Az alázat azt jelenti, hogy képesek vagyunk megérteni és elfogadni, hogy tudásunk, tudatunk és bölcsességünk nem a racionális elme-testből származik, hanem az Egy örök szellemi forrásából. Amíg alázattal élünk, addig embernek mondhatjuk magunkat, ahol az „én” az alázat. Egyetemes énünk akarata tehát az alázat, individuális énünk akarata pedig a kevélység. Ha az alázatot szeretnénk gyakorolni, akkor le kell mondanunk individualista viselkedésünkről. Gyakran az alázathoz társítják azt a fajta becsvágyat, amelyet nem az individuális énünk táplál bennünk, hanem az önmegvalósítást, a személyes fejlődést, a magasabb rendű célok megvalósítását, az egyetemes énünk képességeinek kibontakoztatását szolgálja, ami által önmagunk legjobb változatává válhatunk. Az alázatosság kapcsolódik az ésszerűséghez, az átláthatósághoz, a tervezhetőséghez, a társas érintkezéshez (kommunikációhoz), a kölcsönös tisztelethez, az őszinteséghez, a bizalomhoz stb.

Igazságosság: az igazságosság az Egy igazságának, rendjének és szabadságának lelkünkben található lenyomata, ezért az emberi igazságosság csak vélt igazság. Amikor tehát az igazság fölött vita van, az csak az ember által igazságnak (igazságosnak) vélt tényekről szól. Bővebben szólva, az igazságosság az az erény, amely a többi transzcendentális erénnyel együtt elvezet az Egy igazságához és rendjéhez. Az igazságosság egy átfogó erény, amely lehetővé teszi a harmonikus kapcsolatot az Eggyel, s amely feltételezi lelkünk belső rendjét, tisztaságát, önrendelkezését és önzetlenségét, morális és szellemi minőségét. Az Eggyel való harmonikus kapcsolat elsősorban az egyén szintjén kell megvalósuljon, ugyanis ha önmagunkkal nem vagyunk harmóniában (egyensúlyban), akkor a környezetünkkel és embertársainkkal sem. Közösségi kapcsolatunkban a harmónia (kiegyensúlyozottság, összhang) feltételezi a felelősségvállalást is, amely lehetővé teszi, hogy igazságos döntéseket hozzunk. Az igazságossághoz kapcsolódik a belső harmónia, valamint az ebből származó külső, társadalmi rend és harmónia, ugyanis csak az igazságos közösség képes arra, hogy az egyének érdekeit és jogait egyensúlyban tartsa, miközben tiszteletben tartja a közösség egészének érdekét is. Az igazságos közösség olyan alapelveken működik, amelyek összessége minden egyén számára képes biztosítani a méltányosságot.

Bátorság: a bátorság belső lelki erőt, tisztánlátást jelent, amely ahhoz kell, hogy saját félelmeinket legyőzzük, hiszen mindenki életében központi helyet foglal el az elmúlástól, az élet végességével szembeni félelem. Bátorságot kell tanúsítanunk, hogy szembe tudjunk nézni mindazokkal a nehézségekkel és kihívásokkal, amelyek egy részéről tudunk, a többiről pedig nem, pl. a szenvedések okozta félelmeink esetében. A félelem bátorsággá alakítása az a képességünk, amely cselekvésre sarkall, illetve amelynek elmaradása a csendes semmittevésre. A bátorságban még félelmeink ellenére is képesek vagyunk a helyes döntéshozatalra, és cselekvésre a magunk vagy mások érdekében. A bátorság adott helyzetben olyan cselekedetekre, szavakra is tud késztetni, ami a helyzet elmúlásával megváltoztatja jelentőségét, vagyis adott helyzet nélkül nem tettük volna meg. Bátorságunk tehát lehetővé teszi, hogy az adott helyzet valóságával, igazságával még akkor is szembenézzünk, ha az kényelmetlen vagy fájdalmas; hogy nem menekülünk el a szembesítés elől, hanem készek vagyunk megérteni, elfogadni és cselekedni annak érdekében, hogy a rend, a normalitás, az igazság stb. helyreálljon. A bátorság szorosan összefügg a lélek szabadságával, a szabad döntéshozással is, a következmények és az ezzel járó felelősségek vállalásával, valamint a szembenézéssel mindazzal, amit a belső és a külső valóságban, a transzcendensben észlelünk és megtapasztalunk. Ha nem vagyunk képesek egyetemességünket felfedni, akkor nem tudunk kapcsolatba lépni a transzcendens renddel, az Eggyel. A transzcendens tapasztalatok, igazságok mindig a félelem legyőzéséből fakadnak. Amíg bátorsággal élünk, addig embernek mondhatjuk magunkat. A bátorság tehát egyetemes énünk akarata, a gyávaság pedig individuális énünk akarata. Ha a bátorságot gyakorolni szeretnénk, akkor le kell mondanunk individualista viselkedésünkről. Beavató Mesterünk megmutatta, mit jelent bátornak lenni.

Együttérzés: az együttérzés megértéséhez érdemes különbséget tennünk közte és a rokonszenv (szimpátia) között. A rokonszenv jellemzően egy hozzánk távol levő személy viselkedésével való hasonulás, ezt kifejező megnyilvánulás, ezzel szemben az együttérzés inkább egy hozzánk közelálló személlyel való azonosulás, pl. a fájdalomban, a félelemben, a szégyenben, az izgalomban vagy más érzelmekben. De az empatikus öröm – örömteli együttérzés – jelensége is ismert. Az empátiában (együttérzésben) személy szerint vagyunk érintve, mivel nekünk is voltak hasonló tapasztalataink, míg rokonszenv esetén nem vagyunk személy szerint érintve, mert kapcsolódó tapasztalataink hiányosak. Mindezek ellenére az együttérzés és a rokonszenv gyakran kölcsönhatásban áll egymással. Az előbbit (az empátiát) Arisztotelész nem sorolta az erények közé, hanem – mint másokkal való együttérzést – erénybarátságnak tekintette. Az empátiában egy erényes ember azonosul barátjával, vele együtt sír és együtt nevet. Az empátia együtt érző, tehát tudatos törődés, amikor magunkat a másik helyébe tudjuk tenni.