223. A digitális társadalom dilemmái (1)

 

A történelem során számos olyan eseménynek voltunk tanúi, amelyek igénybe vették döntési képességeinket pl. a piacokat átrendező háborúk és forradalmak idején, de olyan „láthatatlan” digitális fordulatoknál is, mint amilyenben most a XXI. század elején vagyunk, illetve ami előtt állunk. Ezen utóbbira viszont nincs történelmi példa. Most arról kell döntenünk, hogy továbbra is megmaradunk-e teremtett szakralitásnak, az Egy képének és azonosságának, vagy lemondunk szakralitásunk áldásos „tartozékairól” pl. szabad akaratunkról, igazságszeretetünkről, a rendről stb. is, elfogadjuk és azonosulunk az általunk előállított tökéletlen gépek diktálta és formálta gondolkodással. Tegyük fel a kérdést: emberek szeretnénk maradni, vagy humanoid robotok? Tudjuk, hogy a gépek mögött olyanok állnak, akik már nem embereknek nevezik magukat, hanem az emberek irányítóinak, mi több a gépi digitális rabszolga társadalom tulajdonosának, a valóságban létező, de nem látható hatalomnak. Ez a digitális hatalomgyakorlás csak azért lehetséges, mert elhitették velünk, hogy nem vagyunk teremtett kis istenek, tehát döntésképtelenek vagyunk és szükségünk van arra, hogy valaki más hozza meg a mi döntéseinket, pl. a gépek.  Vagyis bízzuk rá magunkat nyugodtan a gépekre, döntéseinket szervezzük ki és mondjunk le a ránk bízott természeti szakralitásokról és benne az másik emberről is. Saját kényelmünk érdekében süllyedjünk bele az anyagba, vállaljunk kompromisszumokat a gépekkel való közös életre, önként szolgáltassuk ki magunkat annak a digitális és pénzügyi hatalomnak, amely arra készül, hogy életünkben átvegye az Egy helyét és ő legyen a mi teremtőnk. 

Digitális korunk kockázatainak megértéséhez utalunk arra, hogy az individuális én fölötti hatalomgyakorlás, a befolyásolás, a meggyőzés nem új keletű. A legutóbbi kemény manipulációs eszközökön kívül, mint a XIX. századi forradalmai és a XX. század háborúi, a puha manipulációs eszközök között találjuk a XIX. századi pszichoanalízist, valamint hatását a XX. század materialista, racionális, adok és kapok alapon működő gondolkodására, pl. a hivatalosan a 90-es években felszámolt Európában létező szocializmusra. Ne feledjük el, hogy a szocializmusban volt materialista gondolkodás ma is virágzik. A digitális társadalom kialakításában érdekeltek, pl. a közösségi médium platformok (social media) tulajdonosai és a pszichoanalízisben érdekeltek ugyanazon nem pogány közösség tagjai, akik érdekeltek a digitális állampolgárságban, az egyablakos ügyintézésben, a készpénz nélküli fizetésben stb. is. A bécsi idegorvos Sigmund Freud és orvostársa Carl Gustav Jung nevéhez kapcsolódó pszichoanalízisben (mélypszichológia) és korunk digitalizációban, a közösségi platformok működtetésében számos közös elem fedezhető fel, pl.: 

1. az analízis, az elemzés, a tények szétszedése, az eseményekből, válaszreakciókból szerzett adatok gyűjtése, az adathalászat, majd az adatok információvá konvertálása, azok elemzése pl. csoportosítása, klaszterezése stb. végül következtetések levonása és azok hasznosítása. Az adathalászatban a különbség az, hogy a pszichoanalízis a beteg egyént szándékozik meggyógyítani, a beteg felől törekszik megérteni majd értelmezni a normális viselkedést, ezzel szemben a digitális műveletek, mivel az individualizációra pl. az elidegenedésre, a szűklátókörűségre, a racionális gondolkodásra késztetnek, az egészséges, egyetemes, egységben levő embert úgy betegítik meg, hogy közben ők meggazdagodnak. Mindkét eljárás az individuális ént megtestesítő elmét veszi elemzés alá (habár a psziché szó lelket jelent) és erre próbál hatást gyakorolni. A pszichoanalitikusnak lehetősége van az individuális személyiségekbe bepillantani, hogy a betegtől kapott adatok és információk (adatkapcsolatok) után a gyógyítás (az adathalászat értelmezései, tanácsai, javaslatai) elinduljon, vagyis a „lelki nyomorúság” leküzdhető legyenek. Valójában az individuális én „gyógyulása”, pontosabban helyreállítása, restaurációja akkor mutatkozik meg, ha külső vagy belső késztetésre képesek vagyunk lebontani azt a téves valóságot, az ál-valóságot, amit tudatlanságunkban több évtized alatt felépítettünk. A gyógyulás akkor áll be, ha nem azonosulunk az individuális énünk diktálta viselkedéssel. Freud a pszichoanalízis színrelépését az érzelemmentes tudományos materializmus megállíthatatlan előretöréseként értelmezte, és úgy vélte, hogy eljárása csapást fog mérni az embernek arra az öntelt képzelgésére, hogy fontos lénye a világegyetemnek. Megjegyzés: ebben a felfogásában Freud valószínűleg utalt a Karl Marx által 1848-ban megjelentetett Kommunista Kiáltványban foglaltakra. A materialista kijelentése utal arra is, hogy nincs szükség a polgári világ által elfogadott „én”-re, hanem egy másik ént kell felfedni, ami a tudattalan, vagyis azt, amely a racionális elme ellenőrzése alatt áll (mai fogalmainkban az individuális én). Amikor Freud nem fogadja el az önrendelkező „én”-t, akkor a tudattalan „én”-t a kollektív tudatba (ma tudjuk, hogy ez nem létezik) helyezi.

2. csatlakozás azokhoz a romboló, deszakrális nézetekhez, amelyek csökkentik az ember teremtett szakralitását és egyben felelősségvállalását is. A pszichoanalízis például elfogadta a kopernikuszi világképet, hogy a Föld csak egyike a bolygóknak és nincs központi szerepe az ember életében, a darwini evolu-cionizmust, amely szerint az ember nem a teremtés koronája, hanem az állatfajok egyike, és hogy a tudatos én (az egyetemes én) nem „úr a saját házában”. Ezen utóbbi gondolatát Freud Georg Simmel-től vette át (az 1900-ban megjelent „ A pénz filozófiája” c. mű szerzőjétől), ahol az olvasható, hogy a modern ember csupa olyan személytelen dologgal van körülvéve, hogy mind közelebb kell kerülnie egy anti- individuális életrend elképzeléséhez és az életrend elleni tiltakozáshoz is. A kérdés az, hogy az egyén szellemi életén belül idegen hatalmak uralkodnak-e vagy pedig a lélek „úr a saját házában, vagy legalábbis harmóniát feltételezhet legbensőbb élete és aközött, amit személytelen tartalmakként abba felvenni kénytelen”. A pszichoanalízis épp azt mutatta meg, hogy „ az én nem úr a saját házában” valamint azt, hogy az „én” egyes elemei (mai fogalmainkban az individuális és egyetemes én) között nincs harmónia. Ez az „én” értékcsökkenése.

Voltak, akik azt állították, hogy a pszichoanalízis mutatta meg azt a lehetőséget, hogy érdemes a tudat mögé menni (ebből a meggondolásból keletkezett a tudatalatti fogalom), vagyis „behatolni a jelentés szubjektivitása mögé”. Mások úgy vélték, hogy az olyan fogalmak, mint az elfojtás és a tudattalan a modern kapitalista bürokrácia működésének jellegzetes eredményeit, a boldogtalanságot és az elidegenedést fogalmazzák meg. Többen, a marxista felfogás elemeit fedezték fel abban, hogy az ember tudata és valóságos helyzete ellentmond egymásnak. J. P. Sartre például, mindazok mellett, hogy nem fogadta el Freud materializmusát, a tudatosság és a tudattalan/tudatalatti – a Freud által bevezetett- fogalmakkal kapcsolatosan (psziché alatt értve az „én”-t mint egót) megjegyezte, hogy azok egy adott történelmi, társadalmi kontextusban alakulnak ki. Ma tudjuk, hogy téves ez az állítás, ugyanis az „én” mindig a középpontban levő és idő feletti egyetemes ént jelenti, és nem a pszeudo-ént, vagyis az individuális ént.

3. nagymértékű elfogadás: a pszichoanalízis megjelenését sokan üdvözülték, ma a digitális platformokat emberek milliárdjai használják. A pszichoanalízisben voltak olyanok akik, habár tévesen, a delphoi jósda mondatának „ismerd meg önmagad” beteljesedését látták, mások úgy vélték, hogy a filozófus és az analitikus lényegében egyazon feladaton dolgozik, hogy olyan terápiát adjon az embereknek, amely által megszabadulhat téves fogalmairól. A nagymértékű elfogadás érdekében mindkét módszer estében megtalálható a fogalmak általuk vélt helyreállítása, illetve elferdítése. A pszichoanalízis fogalmi rendszerében megtalálható az elfojtás metaforája is, amelyet Freud nem képletesen alkalmaz, hanem egy gépezetként képzelt el, amely a tudat nevű pszeudo- materiális gép belsejében zajlik. A pszichoanalízis az elfojtásban a lelki betegek problémájának megoldását látja pl. az elfojtás feloldásával.

4. a módszer tulajdonosok hatalmi törekvései: a nem pogányok részére a hatalmaskodás mindig is fontos volt, idővel csak a megnyilvánulás formái változtak. Az amerikai támogatással működő pszichoanalízis úgy gondolta, hogy az elfojtás technika feloldásával tesz szert hatalomra, a digitális hatalomgyakorlás pedig épp az egyetemesség elfojtásával, a fordított pszichoanalízissel szándékozik elérni azt. A digitális cenzúra, a digitális drog az előbbinek a fordítottját teszi, ugyanis az individualitás növelésével az emberi szakralitást fojtja el. Az egyetemes énünkről való lemondás hangoztatása a digitális társadalmi platformok esetében a szuperszámítógépek algoritmusai által keltett manipulációban, csábításban, az ál-valóság generálásában, a mi identitásvesztésünket található. A két hatalomgyakorló módszerben az is közös, hogy az irányítók (a hatalom) és a végrehajtók (a rabszolgák) ugyanazok. Amiben a módszerek viszont különböznek, hogy a digitális manipulációban ma emberek milliárdjai vesznek részt.

5. a tőke kiszolgálása: a pszichoanalízis és a digitális közösségi platformok működési hasonlóságainak és különbözőségeinek elemzésében érdemes arra is utalnunk, hogy már a pszichoanalízis idején a piacokat a tőkekoncentráció, a bankok és a pénzfegyver uralta. Ez azt jelentette, hogy a vállalkozások, ahogy akkor, úgy ma is a tőke kollektív ellenőrzése alatt állnak. A különbség pedig az, hogy akkor az elme, az emberi individualitás még nem volt a tőke hatalma, manipuláló befolyásolása alá vonva, mint ma. Több filozófus is, pl. Kierkegaard, Nietzsche és mások is aggodalmukat fejezték ki az iránt, hogy összeegyeztethetetlen az ember önrendelkezésének biztosítása és a tőke, valamint az uralkodó világnézetek hatalmaskodása. Herbert Marcus pedig tovább ment és a XX. század közepén már arra figyelmeztetett, hogy az iparilag fejlett, magas technológiai szintet elért társadalmakban az önazonosság tudata megszűnt, mert a tömegember már a világnézetekkel, a társadalmi kultúrkörnyezettel azonosítja magát.