216. Én vagyok az, aki a beteljesülésben, a kegyelemben és a békében él

 

Én vagyok az, aki beteljesülten tapasztalom meg az egyetemes kapcsolatokat. A beteljesülés az emberi természet része. Kire és mire várok, hogy beteljesüljek, ha a beteljesülés bennem van? Én vagyok a beteljesült. 

Ahhoz, hogy képes legyek az idő és individuális énem fölé emelkedni, elsősorban egyetemessé és éberré kell váljak. Boldogságom, bölcsességem nem más, mint az idő beteljesedése, amikor az individuális énem szerinti viselkedésemről lemondok az egyetemes énem javára. A boldogság az, amikor elhagyom az időt és a térbe jutok, amikor kilépek zavaros életemből, az időből és a létbe, a térbe tekintek bele. Ez az extázis, amikor a történetiségen, a megzavarodottságon, a hatalmi manipulációkon és rendszereken kívülre tudok kerülni, amikor nem félek, nem szorongok, és nem rejtőzködök. A beteljesülésemre nem kell várjak, hanem a beteljesedésben kell legyek, mert nélküle nincs boldogság és nincs visszatérés az Egyhez. Beteljesülésem nem kell megtervezzem, csak végre kell hajtanom az Egy által nekem adott visszatérési tervet, ami nem más, mint mindig benne lenni a pillanatban, a MOST-ban, mert minden MOST a visszatérésemet szolgálja. Nekem az Egy által rám bízott egyetemes beteljesedési és visszatérési programot kell végrehajtanom. Vannak, akik a tudatlanok által összeállított manipulatív és hatalmaskodó programokat hajtják végre, ami a vesztüket okozza. 

A dualitások cirkularitásában, a tiszta létben az idő folyékony, a zavaros életben, ahol az időt órával mérik az idő szakadozott. Beteljesedésem az idő szakadozottságának felszámolását jelenti, a mért idő eltüntetését. Aki a szakadozottságot képes felszámolni az az én egyetemes énem. Az „én vagyok” azt jelenti, hogy az egyetemes énem, a bennem levő Egy cselekszik, „aki” képes a mért időt felszámolni. Az „én” tehát nem névmás, nem főnév, hanem cselekvő ige. Az én a tudatosság, az idő feletti cselekvő értelem, a bölcsesség. Beavató Mesterünk azt tanította, hogy csendben, békében vállaljuk a beteljesedést, az időfölöttiséget pl. „békesség néktek”. Ahol béke és elcsendesedés van, ott az ember egész, mert énje egyetemes. Minden olyan gondolat- szó- cselekedet és tapasztalás, amely az Eggyel közös egységünket megbontja a félelem forrása és a beteljesedés gátja. A félelem leküzdésének, az egység helyreállításának, a beteljesülésnek gyakorló eszközei lehetnek pl. az éberség gyakorlása, a folyamatos keresés és kérdezés, a mérték és az egyensúlytartás, a rendbetétel és a ránk bízott feladatok elvégzése. 

Én vagyok az, aki kegyelemmel, empátiával, szeretettel tapasztalom meg az egyetemes kapcsolatokat. Az empátia, a kegyelem, a szeretet, az emberi természet része. Kire és mire várok, hogy empátiában, szeretetben és kegyelemben részesüljek, amikor mindezek bennem vannak? Én vagyok a szeretet, a kegyelem és az empátia. 

Egy egész életet kaptam arra, hogy a szeretetet, a gondviselést, a kegyelmet, az empátiát megtapasztaljam, hogy felébredjek és az Eggyel közös transzcendens tiszta tudatban, az egyetemességben éljek. Gondolataim, érzelmeim és észleléseim tapasztalataim kifejeződései, a kimondott szavaim gondolataim kifejeződései, a cselekedetem pedig a gondolataim és szavaim kifejeződései. Ha nincs tapasztalatom, akkor nincs gondolatom - szavam és cselekedetem. Ha nem tapasztalom meg az Egy szakrális ajándékait pl. az anyagiakat, mint a vizet, a földet, a levegőt és a fényt, valamint a szellemi szakralitásokat, mint a szeretetet, a kegyelmet, a szabad akaratot, a rendet, az igazságot, a szépséget stb. akkor hogyan jelenthetem ki, hogy élek? Életem a megtapasztalások folyamatos sorozata, ami által egyetemes kapcsolati hálózataimat tudom megnyilvánítani. 

A kegyelmet azért kapom, és azért adom tovább, hogy ne legyek kényelmes tudatlan. Nem az a kérdés, hogy kegyelemben élek-e vagy sem, hanem az, hogy mit teszek ezzel a kegyelemmel, megtartom-e vagy továbbadom. Egyetemes emberként nem felejtettem el, hogy az Egy előbb szeretett engem, mint én az Egyet, előbb adott nekem kegyelmet, mint, hogy én továbbadhattam volna, előbb volt velem szemben együtt érző, mint én embertársaimmal szemben. Nem azért adott nekem kegyelmet, hogy lustaságban, kényelemben, elvégzendő feladatok nélkül éljek, hanem azért, hogy az életnek nevezett tökéletesedési teszt elvégzése után képes legyek a szeretet kvantum körforgásában részt venni. Hozzá visszatérni, és segítsem őt a folyamatos teremtésben, a fent és a lent összekapcsolásában, mert csak így valósulhat meg az egység varázsa, a minden generációra kimért csoda. A kegyelem, a szeretet, az empátia az Egytől kapott ajándék, mert: „minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy a változásnak árnyéka.” 

Én vagyok az, aki békében, csendben, nyugalomban, erőfeszítés nélkül tapasztalom meg az egyetemes kapcsolatokat. A csend, a nyugalom, a béke az emberi természet része. Kire és mire várok, hogy mindezekben részesüljek, amikor a csend, a nyugalom, az erőfeszítés nélküliség bennem van? Én békében, csendben, nyugalomban és erőfeszítés nélkül vagyok. 

Az Egytől kapott szabad akaratomból kifolyólag, választhatom az állandó nyüzsgést, a hangyaboly életet, a rohanást, a könyöklést, az anyagba süllyedést, az individualitást, vagy a csendben, nyugalomban, békében élést, amikor az egyetemes énem szerinti életet választom, ahol megtapasztalhatom az Eggyel közös kapcsolatomat. A kettőt egyszerre nem lehet. Ha az előbbit választom, akkor mindig konfliktusokra, krízishelyzetekre kell számítanom. Ha a másodikat választom, akkor önmagamra találok, és az Egy teremtette világban élek, nem pedig a tökéletlen ember alkotta ál-valóságban, egy fantom világban, ahol csak az létezik, ami kézzel megfogható, szemmel látható és füllel hallható. 

Ha nem tudok az idő fölé kerekedni, ha nem tudom meglovagolni az időt, ha nem teljesítem be az időt, akkor az idő maga fog alá gyűrni, aminek a következménye az anyagtól való állandó függőségem és az anyagba süllyedésem. A kérdés tehát az, hogy ha van erőm és tudásom anyagba süllyedni, az anyaghoz ragaszkodni és individualistaként élni, amely gyakorlatilag félelmeimet és szenvedéseimet okozza, miért nincs tudásom, amivel mindezekre megoldást tudok adni, pl. hogyan csendesedjek el, éljek nyugalomban és boldogságban? Mit kellene tegyek, hogy az idő ne gyűrjön maga alá? Néhány lehetséges megoldás: a) amennyiben elfogadom, hogy az Egy képe és azonossága vagyok, akkor születésem és halálom is a transzcendensben, az állandóan változó cirkularitásban, az időfelettiségben létezik. Ha képes vagyok ezt tudatosítani és megtapasztalni, akkor az Egyhez való visszatérésem lehetséges. b) fordítsam az életidőt át létidőre, a kronoszt a kairoszra. A teremtett szakrális időt azért kaptam, hogy tanúságot tegyek egyetemes képességeimről, pl. hogy képes vagyok-e felébredni az anyagi világ káprázatából? Az egyetemes énnel rendelkező lelkemnek az életidő leteltével kezdődne a léttér vagy a folytatás. Ha viszont megmaradok individualista félholt viselkedésem mellett, amivel önmagam börtönét alakítom ki, a folytatás nem adatik meg.