213. Én vagyok az, aki boldog, aki gyógyít és aki egyensúlyban van

 

Én vagyok az, aki megtapasztalom a boldogságra ébredésem. A boldogságra való ébredés az emberi természet része. Kire és mire várok, hogy felébredjek a boldogságra, amikor a boldogság bennem van? Én vagyok a boldogságra ébredett. 

Amikor elme-testemmel és/vagy érzelmeimmel, zavaros individualitásommal azonosítom magamat, akkor azonosulásom téves és nem tudom, hogy valójában ki vagyok. Ellenben, amikor egyetemes énemmel, a tiszta tudatossággal azonosítom magamat, akkor tudom meg, hogy ki vagyok. A boldogságra való felébredésem azt jelenti, hogy tudomást szerzek egyetemes teremtettségemről, és arról, hogy az általam felépített individualitás bármikor lebontható. Elhatározás, felébredés és akarat kérdése. A felébredés azt is jelenti, hogy online kapcsolatomat az Eggyel helyreállítom, és ezzel párhuzamosan lebontom az általam felépített offline kapcsolatokat. Ha ezt sikerül elérnem, akkor kijelenthetem, hogy létezésem, egzisztenciám tudatos, mert akkor létezem, ha tudatos vagyok, és ha tudatos vagyok, akkor létezem. Akik az elme-test és az individuális énnel azonosítják magukat, azok a naiv realizmust támogatják, ami tulajdonképpen objektív materializmus, így közel állnak azokhoz a tudományokhoz, amelyek az anyag elsőbbségét hangoztatják, a „hiszem, ha látom” alapon. Ugyancsak a naiv realizmushoz tartozik az egyetemes tudatosságot elferdítő, a tudatlanságot, a rabszolgaságot támogató manipulációs módszerek és azok eszközei is, mint a világnézetek, a vallások és az ideológiák stb. 

A boldogságnak, az egyetemességnek, a tudatosságnak, az Egyhez visszafele vezető út megtalálásának előfeltétele a felébredés az individuális én okozta álomvilágból az átváltás az egyetemes énre. A felébredés jelenti az Egy rendjének, igazságának, szabadságának tudomásul vételét, a rám bízott anyagi és szellemi szakralitásokról való gondoskodást, és a rám bízott minimális négyes feladatok elvégzését is. A boldogságra ébredés azt is jelenti, hogy kizárom a külső befolyásoló tényezőket pl. a tudatlanok alkotta vallások, világnézetek, dogmákat, a médiumok stb. okozta félelmeimet, vagyis nem azonosulok azzal, amit a manipulátor hirdet. A külső manipulátor individuális énem befolyásolása által próbál bennem zavart kelteni. Ha ez sikerül neki, akkor boldogságom megtalálásában még gyenge vagyok. 

Én vagyok az, aki megtapasztalom testem, lelkem és szellemem gyógyító képességét. A gyógyító képesség az emberi természet része. Kire és mire várok, hogy önmagamat meggyógyítsam, amikor a gyógyítás képessége bennem van? Én vagyok a gyógyító. 

Tudatosságom, egyetemességem és szellemi képességeim növelésével tudom testemet és lelkemet gyógyítani. Mindig az egyetemes gyógyítja meg az individuálist, a tökéletes a tökéletlent, a szerető a nem szeretőt, a kegyelmes a kényelmest, a bátor azt, aki fél, a belső a külsőt, a felső az alsót stb.. Beavató Mesterünk üzenete, hogy „ha nem hiszitek, hogy Én vagyok, meghaltok” azt jelenti, hogy aki nem tudja elfogadni, hogy Beavató Mesterünk az Eggyel azonos és képviseli a halhatatlan, idő feletti egyetemes, kvantum Ént, az állandó teremtést, a cirkularitást, a hullámzást, a pulzálást, az halott, pontosabban félig élő/félig holt az élet számára. A félig élő pedig gyógyulásra szorul, hogy életét teljes egészében tudja megélni. Beavató Mesterünk tudta, hogy a betegséget az idő, az individualitás okozza, a gyógyulást pedig az időfelettiség, a tudatosság, az egyetemesség. Gyakran olvassuk, hogy "a hited meggyógyított téged" vagy "a hited megmentett téged", ami nem más, mint higgy a mindig jelenlevő tiszta tudatban, az egyetemes örök öntudatban. Az üzenet lényegét meg nem értő, az individualitásban szenvedő dogmatikus intézményrendszer üdvözülést ígért, amivel évszázadokon át az ember sorsán könnyíteni próbált. Ha le tudjuk győzni az időt, csak a teremtő és gyógyító tér marad. A szellemi gyógyítás a lelken át vezet a testhez. A tudatlan ember úgy gondolja, hogy a lelki betegségek kezelését a pszichológia képes elvégezni, a testi betegségeket pedig a gyógyszeres kezelés. Önmagam gyógyítása, mindig az egyetemes énből, a tudatosságból fakad. 

Én vagyok az, aki megtapasztalom a testem, a lelkem és a szellemem közötti harmóniát, egyensúlyt és mértékletességet. Harmóniában, egyensúlyban, mértékkel élni az emberi természet része. Kire és mire várok, hogy harmóniában, egyensúlyban, a mérték szerint éljek, ha mindezek bennem vannak. Én vagyok az egyensúly, a harmónia és a mérték. 

Minden egyes gondolat-szó és cselekedet, amely az Eggyel közös egységemet megbontja a mértéktelenséget, a test –lélek szellem közötti harmóniát és egyensúlyt veszélyezteti. Amivel a harmóniát, a mértéket és az egyensúlyt helyre tudom állítani, az lehet pl. a folyamatos tudatosodás és az éberség gyakorlása, a keresés és kérdezés, a mérték és az egyensúlytartás, a rendbetétel és a rám bízott többi feladat elvégzése. Életem az egyetemes mérték és az individuális mértéktelenség közötti egyensúlytartásban zajlik. Ha életemben folyamatosan elmém és individuális énem mértéktelensége, tudatlansága alatt vagyok, hogyan akarom megtalálni és elérni az egyetemesség mértékét, a létet, az Ént, az Egyet? Mértéktelen viselkedésem a nap 24 órájában zakatoló elmémnek köszönhető, amely az öt érzékszervemből származó impulzusokat feldolgozva ad utasításokat, hogy individualistaként (szenvedve, boldogtalanul) viselkedjek, amelynek következménye, hogy saját magam részére szabályokat, dogmákat, keretrendszerek, vallásokat, ideológiákat, világnézeteket, korlátokat, határokat húzok fel, amit saját börtönömnek vagy akár kényelmemnek is nevezhetek. 

Kényelmesen szeretek élni saját börtönömben, szabályrendszeremben, dogmámban, mi több másokat is arra ösztönzök, hogy hasonló módon tudatlanságukban építsék meg saját börtönüket, vagyis kényelmesen legyenek mértéktelenek. A mindenkori hatalom célja a mértéktelenség fokozása. Mivel elmém gondolatainak és érzelmeinek rabja vagyok, mértéktelenségem (egyensúlytalanságom) egyben tudatlanságom csapdája és vaksága is. Vajon miért választom az egyetemes énemmel való azonosulásom helyett a gondolataimmal és érzelmeimmel való azonosulást? Miért nem merem felvállalni a kockázatot, a saját magam építette börtönből, elmém korlátaiból, a dogmákból való kitörést, az alkotást, az Egytől kapott szabad akaratom gyakorlását, amikor saját magam ura lehetek?