211. Én ajándék, tiszta tudat és szakralitás vagyok

 

Én vagyok az, aki megtapasztalom, hogy az Egy ajándékainak része vagyok. A megtapasztalásainkhoz a természetet ajándékba kaptuk. Az ajándékok elfogadása az emberi természet része. Kire és mire várok, hogy megtapasztaljam az Egy ajándékait, amikor az ajándékok bennem van? Én vagyok az ajándék. 

Létezésünk, életünk és létünk is, valamint a hozzá szükséges anyagi és nem anyagi szakralitások, beleértve a másik embert is ajándékba, haszonbérbe kaptuk, hogy ideális esetben majd a használat után ugyanolyan állapotban adjuk vissza, mint amilyenben kaptuk. De ideális eset nincs, mi több a kapott ajándékokat, pl. a természeti, anyagi szakralitásokat vissza sem tudjuk adni, mert közben a profit érdekében „elfogyasztottuk” a szellemi szakralitásokat pedig igénybe sem vettük. Ajándék testi és lelki egészségünk is, hogy tudunk dolgozni, gondolkodni, fel tudjuk nevelni a következő generációkat, szerethetjük feleségünket vagy férjünket, gyermekeinket és unokáinkat, hogy művet alkothatunk, hogy tudatosságunkat növelhetjük stb. 

Kétezer évvel ezelőtt a felébredésre, a kétszer születésre és az Egyhez visszatérni vágyó ember két ajándékot kapott: Beavató Mesterünket és tanításait. A hatalom mindkettőt elvette az embertől, egyben azt a feladatot hagyva az utókorra, hogy szerezze vissza Beavató Mesterünket és a megcsonkított, kiválogatott tanait is, amelyek az embernek az Egyhez való visszatérését szolgálják. Mindkét ajándék az emberré és nem az intézményes hatalomgyakorló hivatalé. Más tudásra nincs is szükségünk, mert ebből a tudásból fakad az összes többi emberi tudás, beleértve anyagi világunk megértése is. Ennek az egyetemes tudásnak a megszerzése csak a lélek folyamatos gyakorlatoztatásával, az egyetemességbe való beavatással, a szeretet és a mások iránti áldozathozatallal lehetséges. 

Én vagyok az, aki megtapasztalom, hogy tudatom az egyetemes egység, az egyetlen létező valóság része. Az egyetemes egység tudata az emberi természet része. Kire és mire várok, hogy megtapasztaljam az egység forrását, amikor tudatom bennem van? Én vagyok az egyetemes tudat. 

Az egyetlen valóság kézzel nem fogható és szemmel nem látható, nem lehet vele beszélgetni és egyezkedni, mert a valóság egyszerre van kint és bent, fent és lent. Én vagyok a valóság, az Egy képe és azonossága, én vagyok kint és én vagyok bent, én vagyok fent és én vagyok lent. A tudatlanoknak az Egy rajtuk kívül van, valahol az égben. Nem véletlen, hogy a segítséget is kívülről várják. A tudatosoknak az Egy itt van az egyetemes énünkben. Az Egy egyetlen önmagában létező valóságát akkor tapasztaljuk meg, ha lebontjuk az elménk által felállított korlátokat. A valóságot mindig a határtalan tudatosság képes megmutatni. Egyetlen valóság létezik, az Egy, ami a mi egyetemes Énünkben is megvan. A teremtéskor sem az embert teremtette az Egy, hanem az egyetemes Ént, ami majd később hordozó testet kapott. A teremtés és annak fenntartása például a kiáradás, a kiterjedés, a kinyilatkoztatás, a korlátok és a határok lebontását, a határtalanságot jelenti, ami csak a végtelen szellemi világunkra érvényes. Amikor a szellem (tér) kiárad, végessé válik (idő). Világunk végességét, a határokat, a korlátokat mindig az elme (a tapasztalatok memóriája és azok feldolgozása, az intelligencia) adja és csak az egyetemes én tudatossága képes azokat lebontani. 

A teremtést fenntartó és működtető egyetlen Egy valóságnak számos „jellemzőt” tulajdoníthatunk, mint a dualitás teremtője és fenntartója, az egyetlen valóság, az örök egyetemesség, az életet és a létet működtető hullámzás (kvantum) forrása, szükségszerűség, végtelen tudatosság, tér és idő konvertáló stb. Mindezen „jellemzők” megértésében segítségünkre van az analógiák szerinti gondolkodás, amely által könnyebben megérthetjük és elfogadhatjuk a világ dualitását, a cirkularitást és a szellemi paradoxont. Ugyanis amikor analógiákban gondolkodunk igyekszünk a világot összerakni, szintetizálni és nem szétszedni, analizálni, mert mindig a láthatóból lehet következtetni a láthatatlanra. A valóság az, hogy. világunk létezésének alapja a dualitás, ahol a párok átalakíthatók, mivel cirkuláris mozgásban vannak, a duális párok kölcsönös átváltásának (cirkularitásának) feltétele, hogy minimálisan egy közös elemmel kell rendelkezzenek és a folytonosság állandó. 

Én vagyok az, aki megtapasztalom, hogy az igazság, a rend, a szabadság, a szeretet, a szépség a tudatomban van, valamint a többi emberrel és a természettel való kapcsolataimban. A rend, az igazság, a szabadság, a szeretet, a szépség az emberi természet része. Kire és mire várok, hogy a rendben, az igazságban, a szabadságban, a szeretetben, a szépségben éljek, amikor mindezek a szakralitások bennem vannak? Én a szellemi szakralitások halmaza vagyok. 

Tudatosságunkban vagyunk képesek csak megtapasztalni az egyetemes rendet, szabadságot, igazságot, a szeretetet, a szépséget stb. és ezek kapcsolódásait. Az egyetemes rendet például a természet hierarchikus szervezettségében, a szabadságot az ember szabad akaratában, valamint az ember és a természet önrendelkezésében, önszabályozásában, a szépséget az egyensúlyban és harmóniában, a szeretetet a körforgásban, az igazságot a valóságban és a kinyilatkoztatásban. Az Eggyel alkotott közös létünk alapja a valóság dualitása, az állandó kiterjedés (teremtés) és az összehúzódás (cím és cum, a centripetális és a centrifugális erők kölcsönhatása stb.) a dinamikus változás, amelynek megnyilvánulása a rend, a szabadság, az igazság, a szépség stb.

Hogy erről nem veszünk tudomást, annak oka egyrészt az, hogy az elme befolyása alatt álló individuális énünk okozta folyamatos cselekvés mindezen szakralitásoknak ellentmond, amelynek következménye az individuális viselkedés, a folyamatos rohanás, a hazudozás, az erőszak, az életéhség, a nyomor, az üldözés és végül az önként vállalt bezárkózás. Ez az individualista viselkedés nem ismeri a nem cselekvés általi cselekvést, amikor engedjük, hogy az Egy cselekedjen bennünk. Másrészt következménye az is, hogy fokozatosan növekszik a szellemi minimum alatt élők száma, vagyis azoké, akik nem egyetemes énjük, hanem az önmaguk felépítette individualista énjük szerint élnek. Ez az ál- szellemi szint a tudatlanság, az akaratnélküliség, a kényelem. Ha egy társadalom élete a benne levők kényelmén és tudatlanságán múlik, akkor a szellemi minimummal rendelkező társadalmak könnyen felbomlanak. Ennek vagyunk ma szemtanúi a demokratikusnak mondott társadalmakban. Szellemi minimum a racionális gondolkodás és az érzelmek alatti befolyás, amely a kényelem érdekében hamar az élet gépesítését hozta magával. Modern korunkban a bölcs emberből, a Homo sapiensből szellemi minimum alatt élő középszerű ember, a Homo faber lett, vagyis az, aki a dolgokat csinálja és így elrontja. Ahol jelen van az igazság, a rend, a szabadság, a szeretet, a szépség, valamint a közöttük levő kapcsolatok, ott jelen van az egyensúly, a mérték, a harmónia, a kiáradás, a hullámzás, a pulzálás, a körforgás is, vagyis az élet.