209. Leszokni róla

 

Tudatosságunk érdekében és az Egy egyetemességének tisztánlátásában, ideje lenne a különböző hatalmak által felépített évszázados manipulációkat lebontanunk és leszoknunk róluk, például a következőkről: 

      1. a névadásról és a téves fogalomalkotásról: ahogy a testnek nincsenek külön részei, mert egyetlen összefüggő szervezet, világunk is egyetlen, folyamatosan, dinamikusan működő, alakuló, változó, hullámzó stb. „cselekvő szervezet”. Először mindig a cselekvés van, a történés, aminek utólag nevet adunk. A neveket az elme találja ki, hogy az egyik cselekvést a másiktól meg tudja különböztetni és tájékozódni tudjon a sokaságban. A névadás egyben korlátoltság is, mert általa a cselekvésnek határokat szabunk. Valójában olyan, mint a fotókészítés, amelyik nem adja vissza az eredetit, mindig mást mutat, mint ami előtte volt, és ami utána jön. A fotó a megszakítottságot mutatja. Így történt az is, hogy az egyetemességet képviselő Egynek a tudatlan ember nevet adott pl. Isten, aki a régi szövetség szerint antropomorf, és valamilyen kommunikációs nyelven lehet "vele" egyezkedni és beszélgetni, vagyis a kimondhatatlan és a megnevezhetetlen szakrálist profánná lehetett tenni. Mi több ennek a profánnak képviselői több ezer év távlatában ma is elvárják tőlünk, hogy olyan tudatlanok legyünk, mint ők. 

Az emberi tudatlanság a fentit lerántotta a földre, és hogy magával egyenlővé tegye, az idő felettinek történetet, elmúló időt adott. Isten nevét az ember utólag adta, mivel az okozat (az ember), a következmény nem hozhatja létre az okot, a forrást. A név azonban jelenthet tulajdonnevet, pl. Isten, de cselekvést is pl. az Egy. Az Egy az ember előtt létezett, az Isten pedig az emberrel együtt került a világba. A névadás az emberi tudatlanság korlátoltságát tükrözi vissza és semmi köze az egyetlen létező valósághoz, a fent és a lent, a dinamikus és kozmikus egységhez, a tudatosság kapcsolati hálózatához. Ellenkezőleg, épp a partikulárist, a kiszakítottat mutatja. Amikor a tudatlanság az egységet megbontja, sőt emberi tulajdonságokat ad az egyetlen valóságnak, mint pl. Michelangelo, aki a kifestette a sixtusi gyóntató kápolnát, akkor az általunk elképzelt és felépített részvalóságot nevezzük el pl. Istennek. Az egyetlen valóság kézzel nem fogható és szemmel nem látható, nem lehet vele beszélgetni és egyezkedni, mert a valóság egyszerre van kint és bent, fent és lent. A tudatlannak az Isten rajta kívül van ott, valahol az égben. A tudatosnak a Teremtő Egy itt van bennünk, az egyetemes énünkben. 

Néhány példa a téves fogalomalkotásból: a) megváltás: Beavató Mesterünk az individuális én és az elme-test befolyása aluli mentesülésről, az egyetemes énre való átváltásra tanít. Arra a szellemi feladatra, amit Ő is elvégzett, és amit nem adnak ingyen. A partikulárisról, az anyagról, a mennyiségről átváltani az egyetemesre, a szellemire, a minőségre többlet feladat elvégzését, tudatosodást és az Eggyel való teremtésben és annak fenntartásában való részvételt jelenti. Ő a módszert mutatta meg, a kivitelezés a mi feladatunk. Megjegyzés: Hippo püspöke, Ágoston állítólag sokat vívódott a görög szotér fogalommal, amit salvatornak fordított, és ami sajnos a magyar nyelvbe üdvözítőként, megváltóként került be, és nem a helyes megmentőként. Ugyanis a megváltás/átváltás belső, a megmentés pedig külső (valaki általi). Ha tehát megváltóról/átváltóról beszélünk, akkor az az egyetemes énünkre való váltást jelenti. Ha az írásokban csodákról szólnak, akkor Ágoston szerint csak a természetben vannak csodák. És ebben igaza van. b) az eleve elrendeltség, a predesztináció, ugyancsak az átváltás általi önmegváltást, az önmegvalósítást, a szellemi átalakulást, az egyetemes énünk felfedését és az individuális énünk háttérbe kerülését jelenti. Az ember eleve boldogságra van teremtve és nem arra, hogy valaki(k) érdekében szenvedjen. Ingyen nincs megváltás/átváltás, de a boldogság ingyen van. c) bűn: az egyik ember által a másik leigázására felhasznált és kitalált szó, ami a valóságban nem létezik és így a szótárunkból is törölni kellene. Lásd például a bűn fogalmának változásait az évszázadok alatt. Ami valamikor bűn volt, az ma nem az, vagy fordítva. Amit a bűn szó takarni akar, az a valóságban létező tudatlanság, tökéletlenség, eltévelyedés, az Egy által számunkra kijelölt egyetlen helyes, az arany középútról való letérés. Tudatlanságunk következménye, hogy az anyag, az elme-test uralkodik a szellem fölött, az individuális én az egyetemes én fölött, amelynek következménye az élő halott élet, az alvajárás, az életéhség, egyszóval az eltékozolt élet. További fogalmi zavarok: a hit, ami az öntudat, a hitvallás, ami nem létezik, a kereszt, ami a horizontalítás és a vertikalitás dualitás rajzolata, a kereszténység, ami az emberrel egyidős, az aszkézis, ami lelki gyakorlat, a térj meg, ami a visszatérés, Beavató Mesterünk, mint az ács fia, aki valójában ács árja volt és a sor folytatható. Nem kell követnünk elődeink tudatlanságát. 

       2. a vallások szükségességéről: az elme és az individuális én által felépített nem anyagi vallásoknak nincs más céljuk, mint a „földi szenvedést” elcserélni az „öröklétre”, az üdvösségre. A felmerülő kérdés: a) hogyan lehet egy nem szenvedő egyetemes lelket bármire is elcserélni, amikor azt minden ember az Egytől ajándékba kapja? Hogyan tudná a vallás az Egy akaratát fölülírni? Ha a tétel nem alkalmazható az egyetemes énre, akkor lép be a második verzió vagyis, b) hogyan lehet elcserélni a mesterségesen felépített individuális ént, amelyet mindenki maga alakít ki, és valójában nem létező „lélekről” van szó az „öröklétre” c) miért van szükség a cserére? d) a cseréhez min. két fél szükséges. Amint tudjuk a vallásokban a lélekcsere nem két egyenlő fél között jön létre, hanem diktatórikus módszerrel, ugyanis a nem anyagi vallás nem kérdezi meg a tömegembert, hogy a cserét elfogadja-e vagy sem. Továbbá, a cserében ki az eladó és ki a vevő? A „lélekcsere” tehát csapda. De hasonló módon jár el az egyenlőség alapú anyagi vallás is (mindenki annyira süllyedhet bele az anyagba, amennyire akar), csak ott a lelket a kényelemre cserélik el, mert a lelket anyagi csábításokkal megvásárolják pl. a fogyasztásösztönzéssel „te is megveheted azt a drága házat, csak dolgozz keményen”. Az eset hasonló az előbbihez, mert azt ugyan lehet tudni, hogy kinek a lelkét kéri a hatalom, de a hatalom nem ismert. Ne feledjük el, amint a korábbi évszázadokban is bevált gyakorlat volt, a két hatalom ma is összedolgozik. Az egyiknek a lélek azért kell, hogy cserébe üdvözüljön, a másiknak a teste pedig azért, hogy kényelemben legyen. Ami mindkét csapdából kiutat mutat, az a már bemutatott tudatosság, az örök egyetemes Én, amit nem lehet odaadni senkinek, mert az Egytől kölcsönbe kaptuk. Csak az egyetemes Én tudja gátolni és felszámolni a vallások általi „soha semmi sem elég” állapotot, a mennyiség felhalmozódását, az emberek közötti egyenlőséget és csökkenteni azt a távolságot, amit a hatalmi vallások az Egy, és az egyetemes én közé beékel. A vallásosság megoldása a transzcendencia. 

      3. az élet céljáról: életünknek nem célja van, hanem értelme. Életünk értelmét elsősorban nem az adja meg, hogy milyen nagy családunk, milyen az autónk és a házunk, milyen jól fizető állásunk van, hanem az, hogy milyen erős kapcsolatunk az Eggyel pl. elértük-e a kétszer születés állapotát és részt veszünk-e a teremtésben és az egyetemes szeretet körforgásában. A nyugati gondolkodás alapja a célorientáltság, a siker, a profit, az anyag mindenhatóságában való gondolkodás. Nyugaton a tudás hatalom, vagyis ragaszkodás az elme-testhez és az individuális énhez, keleten a tudás megszabadít az individuális éntől és az elme-testtől. Ha mindenképp ragaszkodunk a célok eléréséhez, akkor a felvetődő kérdés, hogy milyen célunk legyen, életcélunk vagy létcélunk, értelmetlen, tudatlan anyagi, vagy értelmes, tudatos és szellemi. Ha életcéljaink vannak, akkor az individuális énünk szerint élünk, és neki rendeljük alá univerzális énünket, ami nem más, mint a meghazudott, élő halott élet, amely egy mesterséges valóságban leélt értelmetlen élet. Viszont, ha létünket, értelmünket helyezzük előtérbe és ennek rendeljük alá életünk céljait, akkor boldogságban, nyugalomban, szeretetben tudunk élni. Tudnunk kell, hogy életünket merre kormányozzuk, hogy végül visszatérhessünk az Egyhez. Ne tegyünk úgy, mint a tudatlan hajós, akinek nincs kikötője, illetve minden kikötő jó neki. Döntsük el, hogy reggel azért kelünk-e fel az ágyból, hogy a nap folyamán az anyagot, a lényegtelen kellékeket gyarapítsuk, vagy önmagunkat, öntudatunkat, egyetemes énünket, szellemünket műveljük és készítsük fel nap, mint nap a visszatérésre. Naponta kérdezzük meg magunkat: mennyi időt foglalkozom elme-testemmel és individuális énemmel, és mennyit univerzális énemmel, pénzt szeretnénk-e gyűjteni vagy boldogságot és szeretetet? A kettőt egyszerre nem lehet. Ha az előbbit választjuk, akkor mindig konfliktusokra, krízishelyzetekre kell számítanunk, ha a másodikat, akkor csendre, nyugalomra, boldogságra és szeretetre számíthatunk. Az első esetben az ember nem érti, és nem ismeri önmagát, így a maga alakította individuális világban él, a második esetben önmagára talált, és az Egy teremtette világban él. 

       4. a félelemről és a szenvedésről: a teremtett, szakrális idő az ember előtt már létezett. Amikor az ember az időbe került, a léttől való elszakadást szenvedésként és félelemként élte és éli meg ma is. A tér szabadságából az idő fogságába kerülve, végtelen szabadságunkat elveszítve vágyódunk arra, hogy visszanyerjük elvesztett létünket, egyetemességünket. A teremtett időben már csak fél, vagyis már nem teljes és egyetemes emberek vagyunk. Akkor tudunk újra egész, szellemi emberré válni, ha vállaljuk az Egy által ránk bízott feladatokat, mint a teremtést, a többletterhek hordozását és a rendbetételt, valamint az idő fölé tudunk emelkedni, lásd pl. 206. Az idő trilógiája 3: lépj ki az időből elemzésünket. Ekkor leszünk tudatosak, értelmesek és érdeknélküli emberek, akik az idő fogságából kilépve tudnak visszatérni az Egyhez. Amikor azt jelentjük ki, hogy nincs időnk elvégezni a feladatokat, akkor félelmeinknek adunk hangot. Pedig a visszatérésre egy egész életet kaptunk. Az eredeti félelemmel, a vágyódással és a feladatvégzéssel szemben van a hatalom által mesterségesen tákolt félelem, pl. a mesterséges bűn és a bűnösség. A bűnösség erőteljes hirdetésének nem volt más alapja, mint az, hogy félelemkeltéssel kényszerítsék az embert a jó cselekedetekre, ugyanis Isten előtt csak a jó cselekedetek számítanak. A jó cselekedetek vallása sajnos kifejlesztette a képmutatást és a hazudozást, valamint a holnaptól való félelmet, ami az aggodalom. Nem az örökléttől félünk, hanem a haláltól és az elmúlástól. Vajon miért nem félünk az örökléttől? Valójában nem az életünk elvesztésétől kellene félnünk, hanem attól, hogy életünk hossza, az ötven- hetven vagy kilencven év sem elegendő ahhoz, hogy önmagunkat megtalálva az Egyhez visszatérjünk. Ha képesek vagyunk meglovagolni az időt, ha az idő fölé tudunk emelkedni, megszűnik félelmünk és szenvedésünk. 

       5. a hatalomgyakorlásról, a látványtechnikákról és a megvezetésről: az idő az a lélegeztető gép, amelyet a hatalom arra használ, hogy mindig az időben legyünk, és esélyünk se legyen az idő fölé emelkednünk. A hatalomnak érdeke, hogy az idő fogságában tartson, ami arra ad lehetőséget, hogy időbeosztásunkat ő határozza meg és nem mi. Ha elveszik a számunkra kijelölt szakrális időt, ha nem mi rendelkezünk saját időnkkel, akkor a hatalom rabszolgái vagyunk. Mindaz látvány és hazugság, amikor és ahol nincs önrendelkezés és önszabályozás. Tudjuk a mesterséges látványnak célja a megvezetés, a megtévesztés valamilyen hatás elérése, a befolyásolás. A látványt meg kell alkotni, például reklámokkal, kampányokkal, politikai szlogenekkel. Korunkban a szándékos megvezetést, a látványtechnikákat tudatosan vagy tudatlanul, különösen olyan területeken alkalmazzák, mint például a politika, a jog, a reklám, a kommunikáció, a közgazdaságtan. Ezek a területek azok, amelyek leginkább felrúgják a tradicionalitást, az Egy hagyományának rendjét és így megfosztják az embert a visszatérés lehetőségétől. Az utóbbi kétezer évben két hatalom hatalmaskodott a tudatlan, de teremtett, szakrális ember fölött, egy nem anyagi és egy anyagi vallás. Mindkettő eszköztárában szerepelt a látványkeltés és a figyelemnek az Egyről való elterelése. Az egyik egy általa felépített dogmatikus látszattal, a másik a folyamatos kényelem és az anyagba süllyedés hangoztatásával.