205. Az idő trilógiája 2: mi az idő?

 

Ahhoz, hogy a teremtés folyamatos legyen, az szükséges, hogy a duális párok egymásba átválthatók legyenek (cirkularitás), ennek feltétele, pedig hogy a párok minimálisan egy közös elemmel rendelkezzenek. Az idő és a tér esetében ez a közös elem az anyag rendezetlenségi (entrópia) foka. Ha az anyagi részecskék rendezettségi foka nő, akkor a tér jelenik meg, ha viszont a rendezetlenség foka nő, akkor az idő. Pozitív entrópia esetén időről, rendezetlenségről, negatív entrópia esetén pedig térről, rendről van szó. Az entrópia adja meg az idő irányát is, ami azt jelenti, hogy az idő relatív, tehát változó. Zárt rendszerek rendezetlensége az idő múlásával nő, a nyílt rendszerek entrópiája pedig csökken. A rendezetlenség célja a rendbe jutás, hasonlóan ahhoz, ahogy a mozgás lényege a mozdulatlanság. Az időnek azért van iránya, hogy végül megszűnjön a térben, a rendben. Az idő számos tulajdonsága mellett, mint pl. szükségszerű idő, konvertáló idő, folyékony idő, abszolút és relatív idő, kissé részletesebben a következőkre hivatkozunk, például: 

1. az idő szakralitás, ajándék, amiben az Egy jelen van. Az Egy a tér és az idő dualitásának, kapcsolati hálózatának fenntartója, mivel a hálózatban folyamatos a relatív és az abszolút, a tér és tér, a tér és az idő, az idő és az idő kapcsolata és átváltása. A hálózat jellemzője, hogy a) a tér és idő átalakulási folyamata alá és fölérendelt, majd mellérendelt és újra alá és fölérendelt b) a tér és az idő önálló, c) a tér-idő hálózatnak átváltó képessége van, d) a hálózatnak szinergia hatása van, és e) a hálózatnak védő hatása van. A részfolyamatoknak önmagukban nincs értelmük, csak ha kapcsolódnak egy másik részfolyamathoz, és az egy másik részfolyamathoz. Nincsen tehát fix pont, mert a részfolyamatok mindig pulzálnak, hullámzanak, az áramlatok a hálózaton belül pedig oda –vissza hatnak és folynak. Ha ezt a pulzálást az általunk mért földi időre vonatkoztatjuk, következik, hogy érvénytelen az emberi időszámítás. Nincs értelme a napokat, a hónapokat vagy az éveket számolni, mivel kellene egy fix pont, amihez a számolást igazítani lehetne. De a folyékony időben ilyen fix pont nincs. Az idő végtelenségében nincs tehát sem 1789, sem 1920, sem 2024, mert ezek egyazon tér és idő folyamatnak a részei. Érvénytelen tehát a Gergely naptár, de hasonló módon a többi naptár is. Ha az Egy végtelenségéről beszélni lehet, akkor ez az időtlenség, az idő felettiség lenne, ami nem más, mint a tér végtelensége, a tudomány nyelvén a semmi. A jobb megérthetőség szempontjából, ha elkülönülő időről és térről beszélünk, akkor nem különböző időkről kell, beszéljünk, hanem ugyan annak az egy időnek és térnek valamelyik kis részéről, szeletéről. A nagy időben benne van a kicsi idő (ez lenne a mi időnk, amit élet időnek is lehet nevezni), illetve az a kicsi tér, (ez lenne az a tér, amit életünkben bejárunk, a mi életterünk), amely a nagy térben létezik és annak része. Ezért a tér és az idő is fraktál szerkezetű és mi ennek a tér-idő fraktálnak, vagy hologramnak vagyunk részei. 

2. tér és idő dualitása: ha a dualitást nem egynek, hanem kettőnek fogjuk fel, keletkezik az ellentét, a kettősség, a kétség, ami az egység tagadása. Habár a lényeg (egy, lét, tér) és a létezés (kettő, élet, idő) egymástól elválasztva levőnek tűnik, a három, vagyis az egész köti össze őket. A kettő az idő, ami az egynek, a térnek a másolata, tükörképe, ami átkonvertálható. Az időből tér és a térből idő lehet. Az átváltás, a változás pedig mozgást, vagyis időutazást jelent. Az ember is ilyen szakrális időutazó, akiben találkozik a tér és az idő kereszteződése. A kettő lényege a kettősség (az egység) megértése, ahol egyszerre van jelen a megkettőződés és a szétválás. Azzal, hogy Beavató Mesterünk közénk jött azt mutatta meg, hogy csak a sötétség és a világosság elválasztásával lehet az Egyhez visszatérni, az egységet helyreállítani, a tér és idő középpontját megtalálni, amit tér-idő keresztnek is lehet nevezni.. A dualitás párjairól az is megállapítható, hogy mindig a mozdulatlanság, a tér, a középpont generálja perifériát, a mozgást, az időt vagy a fizika tudománya szerint a centripetális erő a centrifugális erőt. A periféria (idő, élet, mozgás) meg tud szűnni, a középpont, a mozdulatlanság, a tér viszont nem. Az állandó, az örök, a mozdulatlan mindig létezik. Ami megszűnik az a mozgás, az élet, a periféria, amelyik viszont mindig képes elölről kezdődni, ha van mozgatója. A mozgató „erőt” épp az átváltásból keletkező hullámzás/lüktetés adja. A dualitás, a rend képződése tehát nem áll meg, mivel a rend folyamatosan képződik. Ha ezt a rendet a körülöttünk levő világra vetítjük ki, akkor kijelenthető, hogy a ciklusban résztvevő mai külső világnak, ha valamikor vége is lenne, akkor kezdődik egy másik világ, mivel az állandó generálja a változót. Nincs tehát eszkatológia. Az emberben levő belső világnak akkor van vége, amikor arról önként lemondunk. A dualitások középpontjai és perifériái egymáshoz kapcsolódnak, az egyik periféria a másik perifériával, ez által az egyik középpont a másik középponttal. Ez a tér és időbeli szerkezetet nevezik ma fraktál tulajdonságnak, vagyis, ami a kicsiben benne van, az van benne a nagyban is. Világunk tehát a dualitások kereszteződése, hálózata vagy a kereszteződések dualitása. Nemcsak lineáris hálózatról van szó, hanem a tér és idő rácsszerkezetéről, kapcsolatáról, a rendről, a vertikalitások hálózatáról és egyensúlyáról is. 

3. az idő a kereszt része: a horizontális élet és a vertikális lét szimbóluma a tér-idő kereszt, amely középpontjába az embernek el kell magát helyeznie. A kereszt a négyes szám, vagyis az egyetemátesség (hármasság) első megjelenítője, vagy a dualitás (minőség) megkétszereződése, a mennyiség megjelenése, mint a négy évszak vagy a négy égtáj. A mennyiség (többség, sokaság) megjelenése a teremtéskor az idő, a fény megjelenésével és az embernek az időbe kerülésével párhuzamosan történt. Ezért a tér-idő kereszt képviseli visszatérésünk útját, a fordított teremtést, amelynek elvégzése  a mi feladatunk. A tér-idő keresztről elmondható, hogy a tér az idő szükségszerű hálózata, az idő pedig a tér szükségszerű hálózata. Ami tehát a vertikalitást és a horizontalítást összeköti az a szükségszerűség, a létezés. Az Én teremtése is szükségszerű volt, mert szükség volt a változásra, a pulzálásra, a körforgásra, az eltűnésre és a megjelenésre, a megnyilvánulásra és a kinyilatkoztatásra. Az Atya például a teremtésben, a teremtéskor és a teremtéssel nyilvánult meg és nyilvánul meg ma is. Beavató Mesterünk pedig az egyetemes kereszténységre való tanításában, a tanításkor és a tanításával nyilvánult meg. A szükségszerűség, a létezés, a tér és idő átkonvertálhatósága a priori az ember előtt is létezett és az ember után is létezni fog. Ezen belül a tér volt előbb, majd a tér megnyilvánulása jelentette az idő megjelenését. Az ember egyetemes lelke is ezt az utat teszi meg: először az Atyával van együtt (lét állapot), majd időbe kerül (élet állapot, testet öltés) és rajta múlik, hogy a visszafele vezető utat képes-e megtenni, vissza tud-e jutni a létbe? 

4. az idő a teremtés szimbóluma: az Egy a változások szükségszerűsége, a keletkezés és az elmúlás, valamint a kiterjedés (teremtés, idő) és az összehúzódás (elmúlás, tér), a dualitás forrása és fenntartója. A szükségszerűség, az egymásra utaltság megvan a nagy tér és kis tér (fraktálok), a tér és idő (átváltás, megfordulás), valamint a kis idő és a nagy idő között. Úgy is mondható, hogy a nagy tér, az egyetemesség, mindenkiben kisebb darabokra, egyéni térre (életének terére) oszlik. Ezt nevezhetjük kisajátított térnek, amelyet a világra jövetelünk alkalmával elfoglalunk. Hasonló módon, a nagy idő mindenkiben kisebb darabokra törik, pl. egyéni idővé (életének idejére). Azt is mondhatjuk, hogy ebbe a földi térbe és időbe kerülés az örökségünk, mivel már létező tér és idő keretet kapunk. Születési igazolványunkba ezt a tér és időfoglalást jegyzik fel. A megörökölt fraktál teret és időt az Egy ránk bízta, hogy vele jól gazdálkodjunk, vagyis sokszorozzuk meg azt, rakjuk össze a széttört időt és teret, és alkossunk egyetemes nagy teret és időt. Erre a tér-időalkotásra, a visszatérésre kaptunk egy egész életre szóló megbízatást. A változó időt azért kapjuk, hogy vele az állandó teret megalkossuk Az Egy mindenkire rábízta ezt a feladatot, a módszertant pedig Beavató Mesterünk mutatta meg. A módszer lényege a teremteni, megfeszülni- rendet tenni és visszatérni az Egyhez. Ezekhez járul még az életlánc szerepünk betöltése is. A ránk bízott feladatok elvégzéséhez nincsen szükségünk ideológiákra, világnézetekre, vallásokra, apparátusra és felépített tekintélyekre, mivel a meghívás személyes és nem kollektív. A felébredés, a tudatosodás is egyéni és nem kollektív. Amikor ezekről a feladatokról tudomást szerzünk (felébredünk) és végezzük el a ránk bízott, a tudatosságba beavató feladatokat, akkor járulunk hozzá a teremtés paradoxonához, a kiáradás és az összehúzódás pulzálásához és leszünk részesei a teremtő hálózatnak. 

5. az idő átjárható: a cirkularitásban nincsen semminek sem eleje, sem vége, így az időnek sincs, vagyis érvénytelen az eszkatológia. Beavató Mesterünk tanításai arról szólnak, hogy mindig az életben, a mozgásban, a változásban, a cirkularitásban vagyis a MOST-ban legyünk az átváltás középpontjában, amit tudatosságnak is nevezhetünk. Az időkapu a MOST,  amikor átjárhatunk az időből a térbe, és a térből az időbe. A teremtéskor az Egy az egyetemes időből a kairoszból szakította ki számunkra a partikuláris időt a kronoszt, majd Beavató Mesterünk mutatta meg a két idő közötti átjárási lehetőséget, ami azt jelenti, hogy az Egyhez való visszatérésünk folyósólya számunkra is nyitva van. Beavató Mesterünk az egyetemest partikulárissá alakította, majd ennek fordítottját is megtette. Ami azt jelenti, hogy az átváltás, mindkét irányba lehetséges. Ez a fent és a lent közötti kapocs, a transzcendens MOST. Nekünk csak az egyik, a visszafele vezető utat kell megtegyük, mert a másikat kegyelembe már megkaptuk.