204. Az idő trilógiája 1: a lineáris és a cirkuláris idő,

 

Az időnek a tudatlan ember általi megkülönböztetése múltra-jelenre és jövőre, hasonló ahhoz, ahogy egyes nyelvekben megkülönböztetik a hímnemet-, a nőnemet- és, ami egyikbe sem fér bele, az a semleges nem. De tudjuk, hogy az egyetemességben nincs ilyen. Az ember nem férfi és nem nő, és különösen nem semleges, ahogy faj vagy rassz sem. Ugyanis az ember testi és lelki memóriával rendelkező tudatossági mátrix (az egyetemes dualitás, a tér és az idő, a horizontális és a vertikális képviselője), aki születése és halála által a transzcendens, állandóan változó cirkuláris életben és az állandó létben létezik, amit képes megtapasztalni. Vagyis ő az Egy azonossága.

A meghatározásból következik, hogy az egyetemes, értelmes és tudatos ember részére a fizikai idő, mint az embernek adott többi fizikai szakralitás is, mint a föld, a fény, a víz és a levegő (eszközök), azért van, hogy az Egyhez való visszatérésében a megfelelő fizikai eszközök a rendelkezésére álljanak. Továbbá, kapta a szellemi szakralitásokat (eszközöket) is, mint a másik embert és az emberi kapcsolatokat, a hálózatosodást működtető odafigyelést, szeretetet, áldozathozatalt stb.. Az ember részére egyetlen egyetemes, vég nélküli, teremtett idő létezik, a kairosz, amiből szakrális ajándékba kaptuk a partikulárist, a kronoszt. Következik, hogy nem az ember van az időben, hanem az idő az emberben van. Mivel a világ és az ember is az örök Egyben van, azt jelenti, hogy nincs születés és halál, csak cirkularitás, nem kell feltámadni sem, mert a fent itt van lent, egyben a látható és a láthatatlan élet dualitásában. A kairosz, mint energia, amikor fizikai formát ölt lesz a kronosz. Az egyetemes időre, a kronosz fölöttire gyakran használunk olyan fogalmakat, mint pl. „abban az időben”, az „egyszer volt, hol nem volt” és az „idő közel van”. Mindezeket csak azért, mert az egyetemes időben eltűnik a múlt, a jelen és a jövő és csak a MOST van. Ez azt jelenti, hogy a tér és az idő duális párból az időnek be kell teljesednie, térré kell alakulnia, vagyis a relatív időből, ki kell alakuljon az abszolút, határtalan, egyetemes idő, ami nem más, mint a teremtés, a kinyilatkoztatás. Az „abban az időben” vagyis a kinyilatkoztatás idejében megtörtént a térből, az egyetemes (abszolút) időből, a semmiből, a partikuláris (relatív) időbe jutás. A partikuláris időnek célja a beteljesedés, a cirkularitás zárása. Az egyetemes időnek nincs célja, nem akar eljutni A. pontból B. pontba. A mozgó és változó, relatív időnek pedig folyamata van, vagyis útja visszafele az egyetemességbe. Amikor Beavató Mesterünk azt mondja „én vagyok az út” akkor az általa lehetséges átváltásra, a relatívból az abszolútra való váltásra figyelmeztet, ami a MOST-ban lehetséges. Megjegyzés: amikor az idő tulajdonságaival foglalkozunk, akkor egyben az élet tulajdonságaival is foglalkozunk pl. ahogy a dualitásban létezik a relatív idő és a relatív élet, úgy létezik az abszolút idő (tér) és az abszolút élet (lét). Rajtunk múlik, hogy melyik szerint élünk.

A visszatéréshez szükséges felébredésünk a kronoszból, a relatívból, a fizikai mennyiségből, a kairoszba (a nem mérhető és végtelen örök létidőbe, a tér-időbe) a minőségbe, az abszolútba érkezésünket jelenti. Megjegyzés: a kétféle időnek a megkülönböztetése megtalálható a hindu hagyományban is, ahol az óra által mért kis időre a kala szót használják, a térre vagy a nagy időre pedig a mahakala szót. Az első a fizikai valóságot, a memória időt, a lineáris kezdést és a véget, a fizikai születést és a halált jelenti. A második a nem fizikai valóságot, az örök időt, a kezdetlent és a végtelent, az emlékezet nélküli időt jelenti. Mivel az idő szakralitás nincs fölötte hatalmunk. Nem véletlenül mondjuk, hogy az idő kerekét nem tudjuk visszafordítani. A születésünkkor kölcsönbe kapott időt, mind a többi szakralitást is, testünk halálakor vissza kell adjuk. Ugyanis nincs „én” idő, csak "mi " idő. Kevesen vannak, akik tudják, hogy az idő nekik „dolgozik”, és így az egyetemes időt, az átváltást, a felébredést ismerik. De sokan vannak, akik az idővel állandó harcban állnak, pontosabban állandó időhiányban, időkrízisben szenvednek, mert a szakrális időt a maguk részére úgy akarják kisajátítani, hogy mások fölött hatalmaskodhassanak, esetleg hasznot, profitot generáljanak, pl. a tőzsdéket alapítanak és működtetnek, háborúkat és forradalmakat robbantanak ki és zárnak le. 

Életünk a már említett szakralitások alkalmazásáról kellene szóljon, és nem az elménk és individuális énünk által működtetett félelemekről és szenvedésekről, az időhiányról, a haragról, az irigységről, a gonoszságról, az utálatról stb. Nem arról, hogy tudatlanságunkban folyamatosan halmozzuk az anyagot, az élvezeteket, hogy egyre kényelmesebbek legyünk, ezzel párhuzamosan pedig egyre megvezethetőbbek, kizsákmányolhatóbbak, inkább valakinek, vagy valaminek a rabszolgája, mint önmagunk ura. Szenvedéseink, félelmeink és a félelmeinkből származó betegségek is (kivétel a fertőző betegségek) mind a lineáris időnek, pontosabban annak az időcsapdának tulajdoníthatók pl. a stressznek, amelyet tudatlanságunkban mi állítunk fel magunknak. A stressz az individuális én által tapasztalt félelem (fizikai és/vagy érzelmi), ami az egyetemes én spontán, eredeti megnyilvánulását elfedi pl. időhiány, rohanás, könyöklés. Kérdezzük meg magunktól: miért akarok stresszben élni, és miért nem inkább csendben és nyugalomban? Miért tolom pl. a hatalmi gépezet szekerét, és miért nem tolom a magamét? Miért élek a mások által diktált ütemben, és nem élek a magam és az egyetemesség ritmusában? Miért fektetek olyan sok energiát boldogtalanságomba és olyan keveset elcsendesedésemre és boldogságomra? Az időt azért kapjuk, hogy a befele utazást, az Egyhez való visszatérést elvégezhessük. Mi döntjük el, hogy az életre kapott időt a befele utazással, az idő megfordításával, eltüntetésével és térré alakításával, boldogságban, csendben és nyugalomban töltjük-e el, vagyis elkívánjuk-e érni a létet, az időtlenséget, vagy mindezekről lemondunk és az idő nyomása alatt, eltaposva anyagi emberként halunk meg. 

A tudomány számára az idő mennyiségi tényező (kronosz), a klasszikus fizika értelmében a negyedik dimenzió, amely lineáris és mérhető. A modern, kvantum fizika fogalmi rendszerében, a tér-idő dualitásban pedig úgy tartják, hogy amikor az idő távolsága növekszik vagy csökken, akkor a tér távolsága csökken vagy növekszik, ugyanis a tér és az idő párok átválthatók. Azt is tudjuk, hogy pl. a fénysebességgel száguldó tárgy részére nincs idő, vagyis „megáll” az idő, akár a fekete lyukak esetében. Az is ismert, hogy a tér-idő görbülete adja meg a gravitációt, a gravitáció pedig a tömeget. Amikor a vallásban arról szólnak, hogy a teremtés a semmiben és a semmiből történt,- véleményünk a semmivel, vagyis a szemmel nem látható energiával-  (lásd 154. A semmi és a valami c. elemzésünket) akkor, nem állunk messze attól, amit ma a tudomány ismer, hogy világunk eredete a láthatatlan semmi, ugyanis ebből a "semmiből" erednek a végtelen lehetőségek, amelyek mindig léteznek, mindenhatók, és nincsenek helyhez és időhöz kötve. A tér-idő nem más mint a kvantum összefonódások mintázatai, ahol a kapcsolatok és az átváltások, a tér és idő viszonyok, a kvantum mezők folyamatosan változnak. Ha az idő az ami megakadályozza, hogy az átváltások egyszerre történjenek, akkor a tér az, ami segíti, hogy minden egyszerre történjen. Az idő mindig a partikuláris, a mozgó korlátoltság, a tér pedig a határtalan mozdulatlanság. 

Az egyetemesből, a térből ("a semmiből") az időbe kerülést a teremtés leírása kiűzetésként fogalmazza meg. A kiűzetés, vagy az időbe kerülés, az egyetemesség, a cirkularitás elhagyása viszont szükségszerű volt, mert ellenkező esetben nem tudnánk tapasztalatokat szereznie, pl. nem lennének gondolataink, érzelmeink, észleléseink, választási lehetőségeink, döntéshozásunk, amikor az ajándékba kapott szabad akaratunkat gyakorolhatjuk stb. Az Egyhez való visszatérésünk feltétele a szükségszerű próbatétel, az érdemességi teszt, a kockázatvállalás és az alkotás lehetőségeinek ideje és tere, amit életnek nevezünk, ahol az elrendelt lineáris időből cirkuláris időt alkothatunk. Életünk nem teljes, és nincs visszatérés, ha a ránk bízott feladatokat nem végezzük el. Az Egyről való tanúságtételhez, az érdemességhez szükségszerű az örök egyetemes Én, az ember akarata, tudatossága, az élet és az idő. A tudatosodáshoz tehát minden feltétel adott. Rajtunk, pontosabban akaratunkon, az Egyhez való visszavágyódásunkon múlik, hogy hogyan döntünk. Kaptunk időt. Dönthetünk arról, hogy visszatérünk-e az eredetbe, a létbe, a térbe, a cirkuláris időbe, vagy maradunk a másolatban, a lineáris időben, az életben és elveszünk. Mivel azonosítjuk magunkat pl. az idővel, a születéssel és a halállal, a káprázattal, az okozattal, elménk és individuális énünk diktálta mintázatokkal, vagy a térrel, a léttel, a mindig bennünk levő egyetemes Énnel, a valósággal és a halhatatlansággal? A teremtett dualitás, majd az ebből fakadó cirkuláris idő (mozgás, hullámzás, rezgés, örvénylés, teremtés) ami a dualitás fenntartója önmagában, az ember nélkül is létezik, de annak nincs értelme, mivel az Egy értelme, tudatossága az ember által került és kerül ma is a teremtett világba.