203. Beavató Mesterünk védelmében: Én vagyok (2)

  

Az egyetemes tudással rendelkező ember képes az időt meglovagolni, felülkerekedni az idő szabta korlátokon és határokon. Az individuális tudással rendelkezőt az idő maga alá gyűri és felfalja. A vidám, jó kedélyű, derűs emberek, akiknek az egyetemes én szerinti élet az elsőbbség, igyekeznek szabadulni a múlt emlékeitől és nem akarnak a jövő miatt sem aggódni. Elfogadják a történéseket úgy, ahogy vannak, nem elégedetlenek, nem rázzák az öklüket az ég fele és nem kritizálnak senkit és semmit. Tudják, hogy az elégedetlenség, a panaszkodás, a félelem fenntartása sok energiát igényel, és sokkal kevesebb kell a derűhöz, az örömhöz és a vidámsághoz, mert az önmagától van. Nem kell érte semmit sem tenni, csak engedni, hogy felszínre jöjjön. Amikor Lao-ce a halálos ágyán feküdt a tanítványai megkérdezték: Mester, mi a titka annak, hogy Ön mindig derűs? Azt válaszolta: minden reggel a szomorúság helyett a derűt választom. Mi is választhatunk a derűs, és a szomorú, mindig elégedetlen, kritikus életfelfogás között. Milyen legyen a mai napon, derűs vagy szomorú? Ha Beavató Mesterünk soha nem mutatott szomorúságot, és ha tisztelem a Mestert, akkor én miért vagyok szomorú? Hasonlóan, ha Beavató Mesterünk másokon segített, akkor én miért nem segítek másoknak? Ha Ő tanított, én miért nem tanítok? Ha Beavató Mesterük többlet terhet vállalt, pontosabban engem vett a vállára, akkor én miért nem vállalok többlet terhet, és veszem vállamra a másik embert? Ha Ő visszatért az Atyához, akkor én miért nem akarok visszatérni? Ha Ő a kezdet és a vég, akkor én miért nem akarok a kezdet és a vég lenni? és a sor folytatható. 

Amint említettük, a tudatosságra való ébredésünk egyik pontja, hogy halandók vagyunk. Mindannyian egy időkeretet kapunk születésünktől halálunkig. Rajtunk múlik, hogy a kapott szakrális idővel hogyan gazdálkodunk, pontosabban mi döntünk róla vagy mások. Ha mások döntenek róla, akkor visszaélünk az Egy adta szakrális időnkkel és döntési szabad akaratunkkal és tesszük magunkat mások rabszolgájává pl. szakrális időnket munkabérszerzésre fordítjuk. Rabszolgaságunk azt is jelenti, hogy nem ismerjük fel szabad mozgásterünket sem, hogy ha valamit teszünk, akkor egyszerre egy dologra koncentráljuk, és ne forgácsoljuk szét magunkat. Legyünk elkötelezettek az iránt, amit végzünk, mert az elkötelezettség egyben tudatosság és tanúságtétel is. Mindig és bármilyen munkát végezve lehetőségünk van tanúságot tenni az Egyről és kinyilatkoztatásairól pl. a rendről, az igazságról, a szabadságról, a szeretetről stb. A láthatóról nem kell tanúságot tenni, mert azt mindenki látja. Tanúságot mindig arról kell tenni, ami nem látható, mert nincs fényben és időben pl. az örök időről és az örök tanításról, a teremtésről és a Teremtőről. Tudatosságunk azt is jelenti, hogy felismerjük azt a tényt, hogy a körülöttük levő világot, a szakralitásokat és benne az embert is ajándékba kaptuk. Nem mi teremtettük, mi csak használjuk. Következik, hogy senkit sem hatalmaztak fel arra, hogy teremtett világunkat és benne az embert elrontsa és fölötte hatalmaskodjon. Ahhoz, hogy egyetemes énünk elérése által Beavató Mesterünknek tanítványai lehessünk, majd a tanítás tanítói is olyan, mint Ő, a következő kérdésekre válaszolhatunk, például:

1. az Egytől kapott szabad akaratomból eredő választás, a döntéshozás lehetősége az enyém vagy másoké? Mit választok: az elmém és az individuális énem szerinti anyagba süllyedést és lelkem pusztulását, az anyagi kényelmet vagy az egyetemes énem általi szabadságot, a világosságot, az életet, az igazságot, a rendet, a szeretet körforgását, a tudatosodást és az Egyhez való visszatérést? Beavató Mesterünk a második választást javasolja, a teljes élet megélését (nem a túlélést), amikor életünknek nem marad olyan érintetlen területe, amelyről ne szereztünk volna tapasztalatot, ugyanis „benne az élet volt és az élet volt az ember világossága” vagy „Én vagyok a világ világossága”. Az Én, mindig a cselekvő egyetemességet, a tudatosságot, az éberséget adó fényességet jelenti, ami az Egy, a bennünk levő egyetemes én.

2. hogyan fejezem ki magamat pl. gondolatban-, szóban és cselekedetben? Melyik kifejeződési lehetőségemnek adok elsőbbséget, annak, amelyik által az individuális énem, vagy annak, amelyik által az egyetemes Énem fejezhető ki? Továbbá, rendelkezem-e mindkét énem kifejeződéséhez megfelelő fogalmakkal? Melyik énemet tudom kisebb és melyiket nagyobb mértékben kifejezni? Az örök léttérnek vagy az elmúló életidőnek adok nagyobb hangsúlyt? Amint olvassuk „Én legyőztem a világot” vagyis csak az egyetemes Én tudja a szemmel látható és kézzel fogható, az elme-test és az individuális én által felfogott világot legyőzni, mert elsősorban a világ az Énben van, és csak másodsorban van az Én a világban. A teremtéskor is az egyetemes Én volt teremtve és nem az ember.

3. hogyan viselkedem pl. engedve tudatlanságomnak és elmém valamint individuális énem, a külső befolyások, manipulációk hatására hozok döntéseket? Miért a múlt történéseinek (emlékeim) börtönében és a jövő aggodalmaiban, félelmeiben élem napjaimat? Miért nem rendelkezem tudatosan, szabadon önmagammal? Nem kellene félnem és aggodalmaskodnom, mert a tanításokban az áll, hogy „ne féljetek, ne legyetek bátortalanok”. Az Egy nem a félelem lelkét adta nekünk, hanem az erőét (energia), a szeretetét (éberség) és a józanságét (értelem), mert az egyetemes én az, ami életre kelti a testet.

4. talán válogatok, hogy ez tetszik, és az nem tetszik? Kritika nélkül fogadom-e el a teremtett világot és másokat is, úgy ahogy van, tudásukkal és tudatlanságukkal együtt? Csak az egyetemesség elfogadásával vagyunk képesek függetleníteni magunkat a kritikától. A kritika feltételezi az erkölcsöt, a jó és a rossz létezését, de az egyetemességben nincsen sem jó, sem rossz, mert minden egyetlen egységet alkot. Amint olvassuk „nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem” ugyanis „ti test szerint ítéltek, én viszont nem ítélek meg senkit”. Csak a tudatlan, aki elméje és individuális énje szerint él, mond ítéletet a világról és az emberről. Különösen azért, hogy saját tudatlanságát eltakarja. Az ítélethozatal az örök életről, az egyetemességről, a tudatosságról való lemondásunkat is jelenti, ugyanis az „élő tudás” vagyis az élet tudása fentről származik és „aki ezt megismeri, örökké élni fog”. A „tudás, amelyet adni fogok, megmenti a világot... az életnek”. A vallásos válogatás, az eretnekség sem más, mint a tudatosság helyett a tudatlanság választása. Az Egytől kapott szabad akaratunkat arra érdemes használnunk, hogy tudatosak legyünk, és ne arra, hogy anyagi emberként, a testnek élve tudatlanok legyünk.

5. életemnek szemlélője vagyok-e? Tudok-e egyszerre magamra nézni belülről, ahogy én látom magamat és kívülről, ahogy mások látnak engem? Mit mutatok másoknak, pl. belső egyetemes énemet, tudatosságomat vagy individuális énemet és tudatlanságomat? Az a helyes, ha egyetemes énemet mutatom kifele, befele pedig lefaragom a bennem levő individuális énem. Önmagunk megismeréséhez gyakran nézzünk tükörbe, hogy pontosabb választ tudjuk adni arra a kérdésre „ ki vagyok én?”. Beavató Mesterünknek a bennünk levő egyetemes énre adott válasza, hogy „az Úr lélek” és ”foglalóként a lelket adta nekünk”. Az Egy, mint forrás, Beavató Mesterünk, mint a kapcsolat és a mi egyetemes énünk, mint befogadó, ugyan annak az örök, tér és idő feletti egyetlen hullámzásnak része. Ahogy feljegyezték " legyenek mindnyájan egyek, amint te Atyám énbennem vagy s én tebenned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk". Ez a hármas szakralitás.

6. képes vagyok-e felülről nézni az eseményeket, vagy elveszek a részletekben? A helyes tapasztalatszerzéshez hátrébb tudok-e lépni, hogy be tudjam fogadni a teljes képet, vagy csak a részletek érdekelnek? Világszemléletem rendszerű-e, holisztikus-e vagy kitalált rendszerszerű, ugyanis, a tanításban az áll, hogy „ti innen alulról valók vagytok, én felülről vagyok, ti a világban vagytok, én nem ebből a világból vagyok”. A helyes tehát, ha az eseményektől hátrébb tudunk lépni és felülről nézzük azokat. Szintetizálunk és nem analizálunk, különben elveszünk a részletekben. Az én nem az elme-testet jelenti, hanem az egyetlen valós egyetemes Ént.

7. képes vagyok-e tudomást, közvetlen tapasztalatot szerezni az egyetlen transzcendens, tér és idő feletti, duális és cirkuláris valóságról, az Egyről és gyakorolni azt, hogy az egyetlen Egy valóságában legyek pl. meditációval, elcsendesedéssel, jóga gyakorlatokkal? Képes vagyok-e tudatosítani, hogy az elme-test és az anyag a valóságnak csak részei, de nem a valóság, mert a látható anyagot megelőzi a láthatatlan alak, az energia. Amikor a térben levő forma, amit hullám (kvantum) természetű energiának is mondunk, beteljesedik, a tér átvált az időre, és jelenik meg a fényben látható anyag. Az anyag nélküli lét, a forma „mindenhol” jelen van, ezért mindenható, meg nem nevezhető, meg nem fogható, szemmel nem látható tiszta rend, igazság, szépség, szabadság, stb. Világunk az Énben van, az Én pedig az Egyben, ugyanis „Én már nem vagyok a világban”… „Én pedig tehozzád megyek”…..”ahogy Atyám te bennem vagy, és Én tebenned”. Azért nincsen a mennynek országa (fent), ahogy pokla sem (lent), mert egyikben sincs fény, ami segítene a tájékozódásban, illetve az egyetemességben nincs fent és lent. Úgy a mennyben, mint a pokolban az ötféle érzékelésünk csődöt mond. Ahol viszont fény van, az az élet, amely néha olyan, mint a mennyek országa, néha pedig olyan, mint a pokol, annak függvényében, hogy milyen tudatossággal rendelkezünk.

8. értelmes látásomhoz kialakítottam-e a harmadik szemem? Különbséget tudok-e tenni a nézés és a látás között? Amikor elkötelezzük magunkat arra, hogy egyetemes világunkat látni és megtapasztalni szeretnénk, arra vállalkozunk, hogy átláthatók, átvilágíthatók, fényesek leszünk, képesek arra, hogy a fényt magunkba fogadjuk. Ez a megvilágosodás. Nézni, azt jelenti, hogy két szemmel nézzük a fizikai világot, látni pedig azt, hogy van harmadik szemünk, értelmünk, tudatosságunk, amivel feloldjuk az anyagot, hogy a fényt ne tudja visszaverni. Azért láthatatlan a szellemi világ, mert nincs anyaga, ami a fényt visszaverné.

Beavató Mesterünkkel való találkozásunk, a szellemi világunk tanítványsága és a tanítóság feladatának elsajátítása megtörte a régi szövetség anyagi hatalmát, mert arra tanít, hogy önmagunk legyünk, olyanok, mint Ő, a bennünk levő egyetemes én által alakított szellemi emberek.