197. Nyolcadik ajánlás: tarts mértéket,

 

Beavató Mesterünk üzente, hogy „amilyen mértékkel mértek másokat, olyan mértékkel mérnek majd titeket is”, másképp mondva, „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten ” vagyis, ahogyan mi viselkedünk másokkal, úgy fognak ők is velünk viselkedni. A mérték „beállításához” kell a viszonyítási pont, ami a mi esetünkben csak az Egy lehet, mert számunkra egyetlen egy mérték van. Amivel az Egy mértéke elérhető és megvalósítható az a tudatosság. Ha nem lenne az Egy az ember mértéke, ugyan, mi lenne „az Egy képének és azonosságának” értelme? A mérték nélküli ember tehát értelmetlen. Amint arra a 183. „Én nem tudom” elemzésünkben utaltunk, mindazok élete értelmetlen, akik célorientáltan élnek. Ők „az én tudom” csoportba tartoznak. Életünk értelmét tudatosságunk adja meg és nem az általunk elérendő célok, pl. a siker, a munkahely, a család, a ház, az autó, a férj és/vagy a feleség, a gyermek stb. Az értelem a valóság, a cél káprázat. 

A mértéket (az egyensúlyt) lelkünk kettősségére vonatkoztatva, az elménk (gondolatok, vágyak, érzelmek, elképzelések, emlékek) hatása alatt levő mesterséges, általunk felépített individuális énünk viselkedésünkben, megnyilvánulásainkban a mértéktelenséget támogatja, míg egyetemes énünk a mértékletességet. Ha a mértékletességet választjuk, le kell szoknunk elménk és individuális énünk befolyásolásától, amit szenvedésnek is nevezhetünk. Szenvedni csak attól tudunk, amit mi építettünk fel, és amiről úgy gondoltuk, hogy életünk általa működik. Pedig nem. Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e életünket a szenvedésnek feláldozni, pl. folyamatosan a múlt emlékeinek vagy a jövő aggodalmainak, félelmeinek, vagy esetleg boldogságban és nyugalomban érdemes élnünk? 

Életünk a mérték és a mértéktelenség közötti egyensúlytartás. Ha életünkben folyamatosan elménk és individuális énünk mértéktelensége, tudatlansága alatt vagyunk, hogyan akarjuk megtalálni és elérni az egyetemesség mértékét, a létet, az Ént, az Egyet? Mértéktelen viselkedésünket a nap 24 órájában zakatoló elménknek köszönhetjük, amely az öt érzékszervünkből származó impulzusokat feldolgozva ad utasításokat, hogy individualistaként (félő, aggódó, szenvedő, boldogtalan) viselkedjünk, amelynek következménye, hogy saját magunk (hatalmi érdekből pedig mások részére) szabályokat, dogmákat, keretrendszerek, vallásokat, ideológiákat, világnézeteket, korlátokat, határokat húzunk fel, amit saját börtönünknek, de kényelmünknek is nevezhetünk. A 119. „A kényelem” elemzésünkben már utaltunk arra, hogy miért szeretünk saját börtönünkben, szabályrendszerünkben, dogmánkban kényelmesen élni, mi több másokat is arra ösztönzünk, hogy hasonló módon tudatlanságukban építsék meg saját börtönüket, vagyis kényelmesen legyenek mértéktelenek. Ne feledjük el, hogy a mindenkori hatalomnak is az a célja, hogy elringasson. 

Mértéktelenségünk (egyensúlytalanságunk) egyben tudatlanságunk csapdája és vaksága is, mivel elménk gondolatainak és érzelmeinek rabjai vagyunk. Vajon miért választjuk az egyetemes énünkkel való azonosulásunk helyett a gondolatainkkal és érzelmeinkkel való azonosulást? Miért nem merjük vállalni a kockázatot, a saját magunk építette börtönből, elménk korlátaiból, a dogmákból való kitörést, az alkotást, az Egytől kapott szabad akaratunk gyakorlását, amikor saját magunk urai lehetünk? Miért fedjük el gyermekkorunk univerzális énjét felnőttkorunk mesterségesen felépített individuális énjével? Vagy miért cseréljük le a mértéket a mértéktelenséggel, a szabadságot a rabsággal, a teljes életet a félholt élettel? Szabad akaratunkból adódóan választhatunk a két lehetőség közül. Ha védekezésünk, szenvedésünk csapdáját mi magunk állítottuk fel, akkor tudatosságunk növelésével könnyen kitörhetünk belőle, viszont, ha azt mások állították fel nekünk pl. a mindig jelenlevő háttérhatalom intézményei, a láthatatlan manipuláló kéz, a felépített tekintélyek, a médiumok stb. akkor nehezebb a kitörésünk belőle. 

Egyensúlyban, harmóniában élni a körülöttünk levő természeti renddel és a rendben levő emberekkel azt is jelenti, hogy teljes életet próbálunk élni, vagyis olyant, ahol elménk és testünk észlelései és megtapasztalásai, valamint lelkünk értelme harmonikusan „összedolgoznak”, így életünkben nem maradnak érintetlen területek. Életünket teljes valóságában, a fent és a lent duális kapcsolatainak hálózatában éljük meg, amikor kinyújtjuk kezünket és kinyitjuk értelmünket, felfedjük egyetemes énünket, hogy befogadhassuk az Egy adta egyetlen életünk ajándékait. A mértéktartás követelményeinek megfogalmazásához legalkalmasabb a mértéktelenségünk, egyensúlytalanságunk és tudatlanságunk megfogalmazása, például a következők által: 

1. az egység és az aranykor elvesztése: az Eggyel való közös egységünk elvesztésének egyik oka, hogy dominál az életéhség és az állandó cselekvés utáni vágyunk. Az Eggyel alkotott közös létünk alapja a valóság dualitása, az állandó kiterjedés (teremtés) és összehúzódás, a dinamikus változás, amelynek megnyilvánulása a rend, a szabadság, az igazság, a szépség stb. Az elmnk befolyása alatti individuális énünk okozta folyamatos cselekvés pedig mindennek ellentmond, amelynek következménye a folyamatos rohanás, a hazudozás, az erőszak, az életéhség, a nyomor, az üldözés és végül az önként vállalt bezárkózás. Ez az individualista viselkedés nem ismeri a nem cselekvés általi cselekvést, amikor engedjük, hogy az Egy cselekedjen bennünk. A másik ok, hogy fokozatosan növekszik a szellemi minimum alatt élő emberek száma, vagyis azoké, akik nem egyetemes énjük, hanem az önmaguk felépítette individualista énjük szerint élnek. Ez az ál- szellemi szint a tudatlanság, az akaratnélküliség, a kényelem. Ha egy társadalom élete a benne levők kényelmén és tudatlanságán múlik, akkor a szellemi minimummal rendelkező társadalmak könnyen felbomlanak. Ennek vagyunk ma szemtanúi. Szellemi minimum a racionális gondolkodás és az érzelmek alatti befolyás, amely a kényelem érdekében hamar az élet gépesítését hozza magával. Modernek mondott századunkban a Homo sapiensből szellemi minimum alatt élő középszerű ember, Homo faber lett, vagyis az, aki a dolgokat csinálja és így elrontja.

2. egyetemességünk elvesztése: mértéktartásunk, egyensúlytartásunk része az egyetemességnek, a dualitásnak, a hierarchikus rendnek. A dualitások középpontjai és perifériái mindig egymáshoz kapcsolódnak, az egyik periféria a másik perifériával, az egyik középpont a másik középponttal. Ennek a tér és időbeli szerkezetnek ma fraktál tulajdonságot tulajdonítunk, ugyanis ami a kicsiben benne van, az van benne a nagyban is. Világunk a dualitások kereszteződése, hálózata vagy a kereszteződések dualitása. Nemcsak lineáris hálózatokról van szó, hanem a tér és idő rácsszerkezetéről, kapcsolatáról, a rendről, a vertikalitások hálózatáról és egyensúlyáról is. Ha a rácsszerkezetet fizikai világunk kivetülésében nézzük, akkor a világban elfoglalt helyünket, vagy tájékozódásunkat is rácsszerkezethez tudjuk kötni. A négyzetrács képes szemléltetni a teret és az időt, mert a horizontálisok és vertikálisok kereszteződéseit mutatja. Beavató Mesterünk a tér és az idő keresztjének alaprácsozatát mutatta meg, ahol szellemileg újjászülethetünk és helyreállíthatjuk kapcsolatunkat az Eggyel. A felébredés, majd az elmélyülés (beavatás) jelenti a megszabadulást, a kiüresedést, az egyetemességbe visszavezető utat. Ha úton vagyunk, ezt az utat járjuk. Úgy, ahogy a makrokozmoszban a rend, az egyensúly, a mérték, a pulzálás, a körkörösség, a centrifugális és centripetális erők viszonyában valósul meg, úgy a mikro-kozmosz, vagyis a mi esetünkben az egyensúlyt, a mértéket, a rendet, az egyetemes én és az individuális én kereszteződéseinek viszonyában, egyensúlyában találjuk meg.

3. az egyenlőség, a vallás és a materializmus dominanciája: az egyenlőség jobb megértéséhez, tegyük fel az egyszerű kérdést: ha az ember része a teremtett természetnek pl. anyagi összetevőiben azonos, akkor a természetben miért nincs egyenlőség és materializmus? A válasz: mert nincs rá szükség. A természetben együttműködés és egymásra utaltság van, amihez nem kell az embert kizsákmányoló profit. A természet rendje jól működik az ember alkotta lineáris materializmus, az egyenlőség és profit nélkül is, mert állandó keletkezésben és elmúlásban, körkörösségben és mozgásban van. A tudatlan, individualista ember azért nincs meg a tudományok által is támogatott materializmus, egyenlőség és profit nélkül, mert hatalmi érdekei vannak. A természetben rend van, hierarchia és körkörösség. Az emberi társadalmakban pedig rendszerek, linearitás és hasznosság. Az anyagi és nem anyagi vallások, a világnézetek folyamatosan arra törekednek, hogy az Egyhez való visszatérésünk feladatáról ne szerezzünk tudomást. Ennek érdekében bonyolult, mindenféle érthetetlen magyarázatokkal ellátott dogmákat, szabályokat, rendszereket, törvényeket dolgoznak ki és kényszerítenek rá azok használatára. A dogmák, a szabályok nem mások, mint saját nézőpont szerinti értelmezések. Miért baj, ha valaki nem a tanított dogmák szerint akarja egyetlen életét élni? Aki dogmatikus az az ember alkotta tökéletlen törvények, szabályok szerint él és dolgozik. A törvények, a szabályok, a dogmák, az erkölcs minden korban a megvezetett, a mértéktelenül élő tömegembernek szólt. Nem véletlen, hogy a dogmatikus vallások egy külső Istent építettek fel, akitől bármit lehet mértéktelenül kérni, akinek terve van az individualista tömegemberrel, akit akár karba tett kézzel is fel lehet kérni az elménk okozta aggodalmaink, félelmeink, szorongásaink leküzdésére és életcéljaink elérésére pl. kérlek legyen autóm, kérlek legyen állásom, kérlek legyen házam stb. Az Isten segédeszköz lett a mi problémáink megoldására.

4. a kényelem dominanciája: általában önmagunkban nem bízva, saját tökéletlenségünket „belátva” leszünk kényelmesek. Mivel hiányzik belső öntudatunk és hitünk, így külső „forrásokra” támaszkodunk úgy az anyag, mint a szellem területén. Az anyag területén elsősorban a tudományokra, a világnézetekre, az ideológiákra és kisebb mértékben a filozófiákra támaszkodunk. A szellem terültén pedig a vallásokra. Mindeniktől azt várjuk el, hogy vegye le vállunkról a teherként értelmezett életet, a tér és idő keresztjét, amelyet születésünkkor magunkra öltünk, és ami nélkül nem lehet, de nem is kellene éljünk. Nem fogjuk fel, hogy ez az életnek nevezett folyamat az, amikor lehetőséget kapunk arra, hogy egyetemességünket, az Egy képét és azonosságát megmutathatjuk és viselhetjük. A halott ember már nem az Egy képe és azonossága. Sem a vallások, sem a tudományok, sem a világnézetek nem kíváncsiak arra, hogy milyen mértékben tudunk az Egy képe és azonossága lenni. Ugyanis, ha ezt a törekvésünket támogatnák, akkor egyik sem hatalmaskodna fölöttünk. Beavató Mesterünk az önmagunkkal, egyetemességünkkel, az Én-nel való azonosulásunkat újította meg, hogy szabadon élve merjük felvenni a tér és idő kereszteződését, az egyetemesség keresztjét és így legyünk az Egy képe és azonossága. Beavató Mesterünk nem a kényelemre tanított, hanem az ősi keresztény feladatunk ellátására, hogy kössük össze a születésünkkor kapott egyetemes énünket az érett korunkban levő egyetemes énünkkel, ami által zárhatjuk a lent és a fent közötti cirkularitást, a visszatérést.