193. Negyedik ajánlás: legyél tudatos,

 

Az én tudatom, tudatosságom és tudásom összefüggéseiben kijelenthető, hogy az én világom annyira tudati, amilyen tudással én rendelkezem. Tudatunk, az önmagunkról, egyetemességünkről szerzett tudás akárcsak a világ és annak változó állapota bennünk van, mert én vagyok úgy a külső, mind a belső világ, és így az egyetemesség is Én vagyok. Amikor tudatlanok vagyunk, akkor nem ismerjük fel világunk működésének alaptörvényeit pl. a dualitást és a dualitást működtető cirkularitást, a fent és a lent, a férfi és a nő, a hideg és a meleg stb. összetartozását, amelyből következnek testi-lelki és szellemi egyensúlyunk és tisztánlátásunk hiányosságai is, pl. a lelki „betegségek”. Tudatlanságunkból fakadóan azt sem ismerjük fel,  hogy egyedül érkezünk a világba és egyedül távozunk a világból. Tudatlanságunk oka az is, hogy az idő múlása miatt kétségbe esünk, és nem tudunk aktuálisak, vagyis tudatosak lenni. Számunkra csak a mérhető idő, a kronosz létezik, és hiányzik a mérhetetlen kairosz, a lét, a tér. Csak azt vagyunk hajlandók észrevenni, számunkra csak az létezik, ami kézzel fogható és szemmel látható, és azon kívül nincs semmi, illetve az élet után sincs semmi. Így azt sem értjük, amit fent mondanak, ahogy nem veszünk tudomást az Egytől állandóan áramló szeretetről és a kegyelemről sem. Tudatlanságunk, egyoldalúságunk a transzcendens (tér és idő felettiség, ahol nincs ok és okozat) hiánya, annak fel nem ismerése, hogy feladatul kaptuk a teremtés folytatását és az Egyhez való visszatérést.

Tudatosságunk vagy tudatlanságunk adja meg, hogy milyen tudás megszerzésére törekszünk, hogy mit akarunk elérni pl. az individualizáció okozta kényelmet, a rabszolgaságot, a pénzt és a sikert vagy az egyetemesség okozta szabadságot, a derűt, a szépséget és a boldogságot. Egy tudás van, és ez az egyetemesség tudása, a tudatosság, a többit, a tudatlanságot pedig mi emberek találjuk ki. Sem a vallások, sem a filozófiák vagy a tudományok nem képesek arra, hogy általuk abszolút tudást, bölcsességet, tudatosságot szerezzünk, ugyanis mindhárom életünk terhein próbál könnyíteni, így nem tesznek mást, mint a létet életté szűkítik. Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy testünk fiziológiai és biológiai funkcióinak kielégítése jelenti az életet, illetve akkor élünk, ha van bankszámlánk, állásunk, házunk és autónk, barátaink és családunk. Mindezek csak eszközük, ahhoz hogy lelkünk az Egyhez való visszatérésének útján, a szeretet körforgásában ne legyen magányos. 

Csak nekünk embereknek adatott meg, hogy tudattal és tudatossággal, szabad akarattal és szabad döntéshozással, az elvont dolgok alkotására való képességgel rendelkezzünk. Attól vagyunk emberek, hogy tudatunkban, a világ dualitása, és a dualitások dualitása, a kint és a bent, mint az élet horizontalítás kapcsolata, valamint a fent és a lent, mint az élet vertikalitás kapcsolata egyszerre van jelen. Azt is szokták mondani, hogy a növény és állatvilágnak életét a Teremtő két vonal közé húzta meg. Csak az ember esetében van egy alsó vonal és nincs felső vonal. Tudatosságunk felső határa tehát a csillagos ég, a határtalanság. Szabad akaratunk, éberségünk gyakorlása szükséges ahhoz, hogy tudatlanságunkból ráébredjünk tudatosságunk határtalanságára. Amikor tudatlanul gondolkodunk-, beszélünk és cselekszünk, miért nem jut eszünkbe, hogy ugyanannyi erővel képesek lennénk tudatosan gondolkodni, beszélni és cselekedni? Az emberi civilizációk történetében voltak tudatos, magas tudással rendelkező civilizációk és kevésbé tudatos, vagy tudatlan civilizációk is. Az utóbbi esetében a tudatlanságot a kényelem, az anyagba süllyedés, a hatalomvágy és az elmagányosodás okozta. Ma sincs másképp. A tudatosodás mindig szellemi feladat volt, a tudatlanság pedig a szellemi beteljesedésről való lemondás és a kényelem. A tudatlanság mindig az egyszerűt bonyolította el, a tudatosság pedig a bonyolultat tette egyszerűvé. Valaki azt mondta: Isten gyermekei a világot használják fel arra, hogy Istenben legyenek, a világ gyermekei pedig Istent használják fel arra, hogy a világban legyenek. Sokan úgy gondolják, hogy a tudatosság megszerzéséhez elegendő egy tanfolyamon, valamilyen képzésen részt venni, pár órát tanulni és máris megtörténik a csoda: tudatosak lettünk. Miért ne lehetne egész életünk a tudatosság megszerzésére fordított idő? Valaki vagy tudatos, vagy tudatlan esetleg úton van a tudatosság felé.  

A tudatosság azt jelenti például, hogy:

1. egyetemes énünk és nem individuális énünk, nem testünk és elménk szerint vagyunk emberek. Készítsünk mérleget magunknak: mennyit foglalkozunk a nap 24 órájában testünkkel, az elménkkel, az anyaggal és mennyit a lelkünkkel? Látni fogjuk, hogy az anyaggal, testünkkel és az elménkkel való foglalkozás bőven meghaladja lelki foglalkozásunkat. Ennek ellenére, máról holnapra akarunk tudatosak lenni. Mindenki megkapta a tudatossághoz szükséges szakrális időt. Ha időnket önként odaadjuk a hatalomnak, a kényelemnek, akkor miért csodálkozunk azon, hogy megvezethetők vagyunk? Rabszolga az, akinek nincs ideje magára és másokra. Vannak, akik ráérősen és kényelmesen szeretnének 80-90 évet élni. De vannak, akik kevesebb időt élnek, és a közelgő halál, a fogyatkozó idő tudatával tartalmas életet élnek, maguknak és másoknak. A tudatos embernek az idő mindig rövid, a tudatlannak pedig hosszú. A tudatos egy nap alatt, annyit tud tenni, mint a tudatlan egy hét, vagy egy hónap alatt. Ez nem csodatevés, hanem az idő múlása feletti tudatosság.

2. éberségünkből fakadóan tudjuk, hogy életünk véges, hogy minden egyes nappal és órával közelebb vagyunk halálunk napjához és órájához. Nincs tehát elfecsérelni való időnk. A kapott idővel gazdálkodnunk kell, ugyanis az idő nem pénz, hanem szakralitás. A tudatlan ember úgy gondolja, hogy ő száz évig él, és csak mások halnak meg. A tudatlan individualista, profitéhes magányos embernek csak horizontális kapcsolatai vannak. Neki „én” országa van. Ezzel szemben a tudatos embernek egyszerre van horizontális és vertikális élete, kapcsolata, ahol az ő országa a „mi” országunk. A „mi” országában élő tudatosok azon igyekeznek nap, mint nap, hogy a horizontálisból egyre inkább a vertikálisba helyezzék át magukat és ha lehet másokat is. Ők a lélekmentők.

         3. értelmünkkel (nem racionalitással és nem elménkkel) tudatosan keressük az Egyet. Életünk az egyetemesség, a dualitás (a fent és a lent) az észlelési és a megtapasztalás (igazság, szabadság, rend, valóság, valamint a dualitás kiáradása és visszahúzódása, pulzálása) lehetősége, továbbá az Egyhez való visszatérés próbatétele és az Eggyel való azonosulás (teremteni, megfeszülni, rendet tenni, visszatérni) is. Azt is tudjuk, hogy az időben, a kiterjedésben folyamatosan növelhetjük képességeinket, adottságainkat, hogy életünk által bizonyosságot tehessünk az Egyről. Mivel az Egytől mindent megkaptunk, nincs szükségünk semmire. Aki értelmes az tudja, hogy ki kell használjuk a memóriánkban levő információkat, de nem engedjük, hogy memóriánk(a múlt) elhatalmaskodjon rajtunk. Hasonlóan, nem engedjük hogy intelligenciánk is kihasználjon minket. Tudjuk, hogy individuális énünket használnunk kell pl. a hétköznapi életben való túléléshez és a védekezéshez, de nem engedjük, hogy individuális énünk kihasználjon minket. Az értelmes ember kihasználja memóriáját, intelligenciáját és individuális énjét és engedi, hogy univerzális énje uralkodjon fölötte, mert csak így tud egy lenni az Eggyel. Megjegyzés: a vallások az ember alkotta dogmákban találják meg a Teremtőt, így nem is keresik.

4. elfogadjuk a tanítványságot. Beavató Mesterünk mindent, a teljes tudást átadta nekünk. A tudásátadás, a tanítás, arról szól, hogy az ember az Atya teremtménye, az Atya pedig szereti teremtményét, ezért soha nem hagyja magára, mindig vele van. A példabeszédekben olvasott „én vagyok, aki beszélek veled”, most, ebben a pillanatban, azt is jelenti, hogy az egyetemesség, a kairosz képviselője szól a partikuláris, a kronosz képviselőjéhez. A „beszélek veled” pedig a kapcsolat kialakítását jelenti a fent és a lent között, az Atya és az ember között, ugyanis „aki engem lát, látja az Atyát”, illetve „én az Atyában vagyok, és az Atya bennem”. 

Tudatosságunktól függ, hogy hová helyezzük önmagunkat, csak az életbe, az életbe és a létbe is, vagy csak a létbe, a tiszta tudatosságba, a végtelen szellemi lehetőségbe. Az első esetben az ember az anyagba és az időbe süllyedt életet választja, amikor lohol és hajszol, könyököl és hatalmaskodik, hogy pl. a bankszámlájának összeget gyarapítsa. Gondolkodásmódjára a hasonlóságok, vagyis az ellentétek logikája jellemző. Viselkedését az individuális énnek és a parancsait végrehajtó racionális elmének veti alá, pl. aki nincs velünk, az ellenünk van. A második esetben az ember élete kiegyensúlyozott, mivel a lélek felébredett arra az igényre, hogy életében kell megtalálnia a létet. Az egyetemes énre hallgató emberünk már nem gyűjt többet, mint ami számára a tisztességes emberi élethez szükséges, nem fél, nem aggodalmaskodik, nem önző, nem lohol, és nem hatalmaskodik. Ő élvezi az életet és boldogságában előkészíti lelkét a létre. Tudatosodása, tiszta kreativitása, lelkesedése következtében felismeri az analógiás gondolkodást, hogy világunk a dualitások halmaza ( ahogy mondani szokták: kettőn áll a vásár) és azt, hogy ő részese ennek a kettősségnek és a kegyelembe kapott szakralitásoknak. Tudja, hogy aki nem kérdez, az nem kap választ, ahogy azt is, hogy aki nem keres, az nem talál.