188. A teremtő én

 

Amint a 150. ”MOST„ c. elemzésünkben is utaltunk rá, a MOST nem a jelen, nem a múlt és nem a jövő, hanem az a pillanat, amikor az időből teret tudunk alkotni, vagyis koncentrálni tudjuk az időt. Akik erre képesek testük fizikai kora ellenére pl. 60 évesen már annyit „éltek” mint mások 80-90 évesen. A tudatlan félholtak pedig a karórájuk vagy a mobil telefonjuk mutatta idő szerint élnek. 

A fény és a ciklikus mozgás következményeként megjelenő időt a centrifugális és a centripetális erők pulzálása, hullámzása tartja fent, ahol a centripetális erő a tér és idő kereszteződésében létrejött horizontális és vertikális síkok középpontja fele tolja az embert, a centrifugális erő pedig onnan távolítja. A MOST az a pillanat, amikor megtaláljuk a kereszteződés középpontját és át tudunk lépni az időből a térbe, majd onnan vissza az időbe. Ahhoz, hogy a teret, a teremtő és gyógyító éjszakát, a valóságot elérjük, a centripetális erő hatása alá kell kerüljünk. Amikor így teszünk, indulunk el vissza az Egyhez, leszünk felébredettek, majd vállaljuk a beavatást. A tér állapot elérése, az idő meglovagolása (felülkerekedni az időn) adja meg azt a láthatatlan üres formát, ami által egyesülni tudunk az univerzum ciklikusságával. Ha legyőzzük az időt, csak a teremtő és gyógyító tér marad számunkra. A nyugati vallás nyelvén ez lenne az üdvözülés és a beolvadás, a keletieknél pedig a moksa, mukti és a nirvána. Az üdvözülés tehát az anyag, az idő cirkularitásának legyőzése.

A centrifugális és a centripetális erők hatása sikeresen alkalmazható a rend, a valóság és a szabadság közötti kapcsolatok megértésében, ahol a duális valóságból ered a rend (a hierarchikus szerveződés), továbbá a szabadság is, amely önmagában az egyensúlyt és a mértéket is képviseli. A duális valóság felső terében, a létben, a térben a koncentrációt segítő centripetális erők hatnak. A dualitás alsó idejében, az életben, a megtört dualitás létezik, vagyis a szingularitás, a rendetlenség, az egyensúlytalanság és a mértéktelenség, ahol a centrifugális erők hatnak. Ne feledjük, hogy a fizikai mért idő, a Föld szögsebessége csak elméletben létezik és a testünk létezéséhez kötődik. Így, aki magas egyetemes tudatossági szinttel rendelkezik, annak a mért fizikai egy óra akár tíz percnek is tűnhet. Az alacsony tudatossággal rendelkező embernek pedig a tíz perc egy órának is tűnhet. Aki a fizikai mért időt koncentrálni tudja, az az időből át tud lépni az időtlenségbe. Tudatos életünk nem kellene mást jelentsen, mint a cirkuláris dualitás megélését, az anyagi cirkularitás átkonvertálását szellemi cirkularitássá. Csak úgy tudunk megszabadulni a mért időtől, ha felülkerekedünk rajta, ha meglovagoljuk az idő hullámait, és nem engedjük, hogy maga alá temessen, ha legyőzzük a cirkularitást, ha kilépünk az időből, ha az idő már nem uralja testünket. A beavatási tanítások a ciklikusságtól való megszabadulásra tanítanak pl. a koncentrált idő elérésére, amit meditációnak is nevezünk, amikor kizárjuk a racionális gondolkodásunkat, és lelkünk értelmére hallgatunk. Megjegyzés: a duális párok cirkularitása, az örökkévalóság, az állandó születés és elmúlás, a folyamatos megújulást az ókorban a saját farkába harapó kígyóként, uroboruszként ismerték. 

A teremtett emberrel Beavató Mesterünk ismertette meg és tanította a dualitást és a cirkularitást, pl. a Mi Atyánk ima által. Mivel a teremtő és a teremtett összetartoznak, a Teremtőnek az emberrel kötött új szövetsége felülírta a nem működő régi szövetséget- különben nem lett volna szükség az újra- és elhozta a rövid ideig tartó változást, ami nem érte el az átalakulást. Nem volt átalakulás, mivel a változásban ott volt és ma is ott van a régi szövetségbeli múlt, ami által az új összemosódott a régivel és hatalmi vallássá alakult. A megtisztulás nem történt meg. Beavató Mesterünk nem változást szeretett volna, hanem átalakulást. A bukás eredménye a múltat ma is magával cipelő változás. Kétezer éve a változást éljük és nem az átalakulást. Az új szövetség elhozta az új kort, a teremtett világ új, vertikális értelmezését, pl. a dualitást, a cirkularitást, a paradoxot, a megváltott, az összekapcsolt teret és időt, de mivel az ember az újat nem értette meg, egy részét kidobta az ablakon, így látása és értelmezése a világról és önmagáról ma is homályos. Az új szövetségben a megváltás nem a régi szövetségbeli kitalált bűnről szólt, hanem az ember rendbetételéről és szabadságának, az Egytől kapott szabad akaratának visszaadásáról. Azok, akik a bűnt és a predesztinációt hangoztatták nem értették meg az emberrel kialakított új tér és idő kapcsolatot, ahová(amibe) az anyagtól megváltott, szellemben felnőtt, érett embernek vissza kell térnie és zárnia kell a rá bízott ciklust. Azt sem értették meg, hogy a teremtés folyamatos, körkörös és a világnak nincs vége. A „veletek vagyok miden napon a világ végezetéig” nem jelent mást, mint „veletek leszek a folyamatos újrateremtésben”. Mivel aminek vége van, annak kezdete is van, azt is jelenti, hogy az általunk ismert teremtés, kiterjedés, a logos kinyilatkoztatása előtt volt már egy másik „világ”. Az egyetemes cirkularitásban az ember része a teremtésnek és ő is teremtő. Vajon miért beszélünk évszázadok óta csak a teremtésről, ami a cirkularitás kb., 50%-a és nem beszélünk a másik 50%-ról, ami a ciklus zárása és az ember feladata lenne? Ez lenne az ember általi teremtés, a megistenülés, az Egy színról –színre látása. Száznyolcvan fokból nézve nem kerülünk szembe az Eggyel, csak  ha háromszázhatvan fokból látunk.   

A második száznyolcvan fokhoz kell viszont a bölcselet és a tisztán látás, amelynek forrása az egyetemes énünk. Az első félkörről elmondható, hogy az Egy az ember által került a világba, ez lenne a kiáradás, a kinyilatkoztatás. A második félkörről pedig az, hogy a világ az ember által kerül vissza az Egybe. Ahhoz, hogy az ember az Egybe kerüljön kell az eksztatikus öröm, a boldogság állapota, a tudatosság és az öntudat (hit), ahol már nincs változás, mert az ember állapota az Eggyel állandósult. A kereső ember mindig megtalálja az Egyet önmagában. Azt szokták mondani, hogy csak annak az embernek van Istene, aki keresi. A tudást keresőre akár az is mondható, hogy tudását kiterjeszti, mert egyre közelebb és közelebb szeretne kerülni ahhoz az állapothoz, ami az Egy. Az eksztázis, a normális tudati állapoton felüli állapot, amit állandó boldogságnak is lehet nevezni. A boldogság a tudatosság az Egyben. Ha eljutunk, oda, hogy tudatunkat kiterjesztjük, akkor eljutunk oda is, hogy tudatunkat összehúzzuk. De csak a kiterjedt tudat tud összehúzódni, majd újra kiterjedni és újra összehúzódni, akárcsak az állandóan pulzáló univerzum/ multiverzum. A végtelen Egy úgy tükröződik a véges emberi életben, ha az ember állandó eksztázisban, kiterjedésben, kitágulásban, tudatosságban van és végtelen nyitottságában, boldogságában válik határossá az Eggyel. A két boldogság, öröm, szeretet találkozik egymással, tehát egymásban olvad. Az is mondható, hogy engedni kell, hogy lelkünk kinyújtózkodjon az Egy fele. A vallás nyelvén talán úgy fogalmaznánk, hogy „gyümölcsöt teremni Istennek”. Mit jelent tehát, az elkezdett teremtő ciklust folytatni és zárni a háromszázhatvan fokot? Például, keresni, kutatni az Egyet, a tökéletlenségből a tökéletességre és a linearitásból a cirkularitásra váltani, ledönteni az anyag határait és átszellemíteni azt, kihasználni a centripetális erőt a centrifugálissal szemben, a szétszórtság helyett koncentrálni, kilépni az időből és térbe kerülni, az anyag, a tudatlanság és az idő korlátai helyett az Egy korlátlanságát, végtelenségét, cirkularitását, meghatározhatatlanságát, szeretetét választani, továbbá része lenni az általános kiterjedésnek és összehúzódásnak. 

Az Egy lényegét nem lehet meghatározni, csak kutatni és keresni, mert épp a cirkularitásból adódóan nincs végleges pont. Mindig csak folyamatok és fokozatok vannak. A tökéletlen ember a tökéletest nem tudja csak részben megismerni, vagyis mindig halad a tudás útján, egyre közelebb a végleges, egyetemes tudáshoz. Amint Beavató Mesterünk is mondta „én vagyok az út” , ami azt is jelenti, hogy a végleges tökéletesedést nem lehet elérni, mert végtelen tökéletlenségünkhöz mindig hozzá lehet adni  egy újabb és egy újabb tökéletesedést. A végtelen Egyet a véges ember csak úgy tudja megismerni, ha folyamatosan közelít a végtelenhez, a lineárisból átkonvertál a cirkulárisba. A meghatározhatatlan Egyet a meghatározható ember csak úgy tudja megismerni, ha folyamatosan közeledik a meghatározhatatlan felé, vagyis ahhoz, ami szemmel nem látható és kézzel nem fogható. Szemünk a körülöttünk levő tárgyakat, az anyagot azért „látja” mert az anyagnak határai, korlátai, tartalmai vannak, mert az anyag a fényt visszaveri. Amikor az anyag elveszíti határoltságát, korlátoltságát és átláthatóvá válik, már nincsenek mérhető tulajdonságai, akkor már nem az anyagot látjuk, hanem az energiát. 

A kiterjedés és az összehúzódás a cirkularitást, a hullámzást, a pulzálást fenntartó egyazon folyamat dualitása. A teremtés, mint kiterjedés, kinyilatkoztatás, megjelenés párja tehát az összehúzódás, a koncentrálódás. A két folyamat valószínűleg nem egymás után következik, hanem párhuzamos folyamatokról van szó. A kiterjedés és az összehúzódás az emberre is jellemző testi, lelki és szellemi fokozataiban. A testi kiterjedés gyermekkorunkban a születés (a partikuláris idő és tér elfoglalása, ez az otthonra találás) és a növekedés, felnőttkorunkban a szaporodás, öregkorunkban pedig a test halálával beáll összehúzódás, ami a ciklus zárása. Ugyancsak testi szinten jelenik meg az elménk kiterjedése is pl. az érzelmeket tartalmazó agyféltekénk kiterjedése, amit szerelemnek nevezünk, illetve a racionális agyféltekénk kiterjedése (befolyása) az individuális énre, ami egyrészt a hétköznapokhoz szükséges önvédelmet (pl. irigység, nyugtalanság, kapzsiság, harag), továbbá az ebből fakadó, de nem szükséges félelmet jelenti. Az individuális én összehúzódását tudatosodásnak nevezzük, mert általa leszünk képesek lemondani az önvédelemről és a félelemről, hogy a keletkezett űrt betöltse pl. a figyelmesség, az éberség, a szeretet, az áldozathozatal. Szellemi szinten előbb van az összehúzódás, pl. a koncentrálás az éberségre, a szeretetre, a figyelmességre stb. és ebből fakadóan jelenik meg a kiáradás, a kiterjedés az Egy fele. Amikor egyetemes énünket terjesszük ki, akkor az Egyet keressük és találjuk meg önmagunkban. Az anyag és az elme befolyásának következtében beállt lelki változások tehát az individuális én szintjén keletkeznek és az egyetemes én feltárásában ( pl. az individuális énről való lemondás) vagy további elfedésében ( pl. az individuális én elsőbbségében) jelennek meg.  

Ahogy egy élő fa esetébe sem a virágot látjuk el tápanyaggal és vízzel, hogy termést hozzon, hanem a gyökerét, úgy a tudás eredményét, gyümölcsét sem szerezzük meg, ha nem tápláljuk a tudás gyökerét. A tudás táplálás helyszíne a legtöbb ember esetében az iskola. De mit látunk a mai modern és liberális iskolai képzésben? Azt, hogy az iskola nem az életre tanítja a fiatal diákokat, mert a tudásszerzést tévesen azonosították a memorizált anyagok mennyiségével. A memóriában tárolt információk pedig „döglött” információk, ha az intelligencia nem hasznosítja azokat, vagyis ha nem képez tudást belőle. Az egyenlőségen alapuló iskolában minden diákot ugyanazon mércével mérnek pl. osztályozási rendszer szerint és mindenkinek ugyanazt a tananyagot kell megtanulnia, pontosabban memorizálnia. Az iskola a fűnyíró elvet alkalmazza azokkal szemben, akik esetleg nem akarnak egyenlők lenni, akik nem akarnak tömegszerűen, mennyiségi emberként a sorba beállni. Akkor miben hasonlít egy terméket előállító gyártósor és az iskolai gyártósor? Abban, hogy mindkettő felhasználható készterméket állít elő, csak az iskola esete rosszabb, mivel ő "ember terméket" állít elő a fogyasztói piac részére. Az iskolagyárnak nem a munkaerőpiac számára kellene készterméket termelnie, nem a fogyasztói társadalom elbutított tagjainak számát kellene növelnie, pl. a profit és pénzvallás, a Google vallás, a Facebook vallás híveit, hanem fel kellene keltenie a tudás keresése utáni vágyat a tanuló diákban, majd ha ezt sikerült, akkor táplálni, támogatni azt, hogy a felnövekvő fiatal a minél mélyebb és mélyebb tudást keresse, amivel önmagában találhatja meg az Egyet.

A teremtett ember, az Egy képe és azonossága nem lehet sem termék, sem cserélhető alkatrész, mert az ember szakrális életét, nem egy másik ember alkotta, hanem az Egy teremtette. A hatalom által felhasználható "késztermék ember" csak azok számára létezik, akik az embert anyagnak, testnek, cserélhető alkatrésznek tekintik. A hatalom közé sorolható sajnos az egészségipar is, aki az embert „megszereli” és ezt gyógyításnak nevezi. Ma a gyógyítást, pontosabban a gyógyszeres kezelést gyakran az orvos a mobiltelefonján található információk alapján végzi a beteg korlapja szerint és kezd teret nyerni a kétarcú mesterséges intelligencia is. Lehetséges, hogy megérjük azt az időt, amikor a „szerelő orvosra” sem lesz szükség, mert a gép megmondja, hogy milyen gyógyszernek nevezett kémiai anyagot kell bevegyünk? Az élet pedig nem a test megszerelésén, a tévesen gyógyításnak nevezett folyamatról szól, hanem arról, hogy részt veszünk abban az egyetemességben, aminek mi is részei vagyunk. Életünk a részvételről, az egyetemességben való részvételünkről kell szóljon, és nem önmagunknak, esetleg másoknak az életből való kizárásáról. Részt kérünk az életből és cserébe magunkat tesszük az egyetemességbe. De mit adhatunk mi az egyetemességnek? Csakis szellemit, mert csak szellemit tudunk elvenni és cserébe is szellemit tudunk adni, pl. figyelmességet, éberséget, szeretetet, áldozathozatalt. A cirkularitás, a dualitás, a pulzálás szabályai szerint a szeretet is körforgásban, állandó pulzálásban van, csak tudnunk kellene róla. 

Teremtő énünk, tudatosságunk, hitünk azt is jelenti, hogy tudatában vagyunk annak, hogy az egyetemességben rend van, és mi részesei vagyunk ennek a rendnek. A bolygók a saját pályájukon keringenek folyamatosan, a Nap pontosan akkor kel fel, amikor eljön annak ideje, minden éjszaka a Hold megmutatja fényes arcát, hogy ne féljünk attól, hogy a Földön az életnek vége van, esetleg a Nap ütközni fog a Holddal. A vallásosoknak van eszkatológiája, a vallás feletti tudatosoknak pedig nincs. De ne feledjük, az eszkatólógia is a félelemről szól. A megtapasztalható univerzális rend ellenére mi mégis úgy döntünk, hogy rendetlenségben élünk, és ha fejünkben tudatlanságunkból adódóan kellemetlen gondolatok szállingóznak, hajlamosak vagyunk kijelenteni, hogy rossz napunk van. A jó nap is, és a rossz nap is, csak a mi fejünkben létezik, ahogy mindaz a több, mint 70 pszichológiai viselkedési forma is, amelyet a szakemberek azonosítottak. Hajlamosak vagyunk eltúlozni azt, ami individualitásunkat erősíti pl. a haragot, a bánatot, a szomorúságot, az elégedetlenséget, az irigységet, a hasznosságot stb. ahelyett, hogy egyetemességünket erősítenék pl. az odafigyelést, a türelmet, a feladatvégzést, a derűt stb.