187. Hogyan kezdődött ?

 

A lineáris és racionális gondolkodásunk, valamint a megtörténtek időrendi kronológiája nem képes minket abban segíteni, hogy világunk és az univerzum/multiverzum keletkezésére megfelelő választ kapjunk. Amint korábbi elemzéseinkben pl. 99. „A cirkuláris okság” és a 122. „A valóság” is említettük, duális anyagi és szellemi világunk ciklusokban és körkörösségben működik. Ha a fizikai valóság, az anyag területét nézzük, akkor a „hogyan történt” kérdésre a választ a tér és az idő duális párjainak egymáshoz való viszonyában, illetve a cirkularitásban, a körkörös mozgásban kell keresnünk. Amennyiben elfogadjuk, hogy az univerzum/multiverzum a tér és idő cirkularitása, akkor nem állunk messze attól, hogy maga az univerzum is cirkuláris egy másik univerzummal, vagyis a ciklus a ciklusban állapottal állunk szemben. A felmerülő kérdés, hogy milyen időmércével, periodicitással tudjuk mérni egy ciklus tartamát és azt mire tudjuk használni. Megjegyzés: mai tudásunk szerint több, mint 80 univerzum létezik, ebből kb. 20 az "ami működik". Az univerzumok is születnek és eltűnnek. a születésből és eltűnésből származó energiákat pedig egymásnak adják át. Ismert a párhuzamos-, buborék-, elágazó- végtelen univerzumok fogalma is.

Az univerzum ciklikussága, keletkezése és eltűnése a keleti kultúrákban több ezer éve ismert, a nyugati kultúrákban a tudomány nemrég fedezte fel, mivel sikerült a teleszkópba belenézni és a felfedezésre sok-sok pénz elkölteni. Ebből is látszik, hogy ugyanazon „tárgy” esetünkben az univerzum megismerésére a keletnek és a nyugatnak eltérő módszerei, kérdései és válaszai vannak. A keleti szemlélet a világot belülről próbálja megismerni, a nyugati pedig kívülről. Nem véletlen, hogy gyakran egymás nyelvét sem értik, illetve a nyugati „tudás” kullog a keleti után. A hitetlen, materiális és technológiai nyugat azt hiszi el, amit két szemével lát és kezével megfoghat. Még nem ismerte fel, hogy a dualitásban a pár egyik fele a valóságot képviseli, azt, ami nem látható és kézzel nem fogható, a pár másik fele pedig a valóságnak csak kivetülése, pontosabban az, ami szemmel látható és kézzel fogható. A nyugat a vetületre figyel és nem a valóságra. A párokból az egyik, a vetület mindig változó, míg a pár másik fele a nem változó, vagyis az örök. Az univerzumhoz hasonló dualitás az ember is, a férfi és a nő, ugyanis a nő, a változó és a befogadó, a férfi pedig az állandó és a kiáradó, lásd például nemi kromoszómáinkat. A folytonosságban, a dualitás cirkularitásában mindig az állandó határozza meg a változót. Külső anyagi, mennyiségi világunk tehát reflexió, ahogyan keleten mondják mája, és annyiban képezi a valóságot, az örök részét, amennyire tudatosak vagyunk. Nyugaton a világ rajtunk kívül van, mert a világ fizikai mennyiség és nem szellemi minőség. A nyugati vallásban az Isten is kívül van, sőt antropomorf, akivel lehet beszélgetni és egyezkedni. Ezzel szemben keleten a világ az emberben és a minőségben van. A racionális nyugaton fel kellene tenni a kérdést, hogy mi van az anyag előtt és után, esetleg az anyag fölött és alatt? Esetleg van az anyagon, a mennyiségen kívül más valóság is, ami az ötféle érzékünkkel nem tapasztalható meg? 

Amint a 183. „Én nem tudom” elemzésünkben is utaltunk rá, a nyugati gondolkodás „a hiszem, ha látom” vagyis az „én tudom” alapon működik, a keleti pedig azon, hogy „én nem tudom”. A nyugati ember mindent megtervez, mi több azt is elvárja, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy ő akarja. Ezzel szemben a keleti ember keresi az alternatív lehetőségeket, nem tervez, és úgy fogadja el az élet ajándékait, ahogy kapja. Nem véletlen tehát, hogy mivel a nyugati ember életét tervszerűen éli meg, a feladatokhoz elméleteket és eljárásokat gyárt, amelyeket egy alacsony anyagi szinten, minimálisan a matematika szabályaival igyekszik igazolni. Ha ez nem lehetséges, akkor szimulálja és/vagy modellezi a reflexív valóságot, a máját, vagy előrevetíti egy esemény bekövetkeztét. A matematikai magyarázatok és szimulációk mellett nyugaton az emberi képességek kiterjesztésére számos eszközt fejlesztettek ki, így a makro-világ megismerésére a teleszkópot, a mikrovilág megismerésére pedig a mikroszkópot, ha pedig rövidebb idő alatt akartunk eljutni valahová, akkor feltaláltuk a biciklit, az autót és a repülőgépet. Ha bonyolult matematikai műveleteket akartunk végezni, akkor szükség volt a számológépre, majd a számítógépre. Természetesen mindezen eszközök hasznosak és szükségesek. A probléma csak az, hogy a nyugati gondolkodás mindent külső eszközökkel próbál megoldani, mivel egyenlőséget tesz a fizikai világ és a szellemi világ között pl. az univerzumot is a földi körülményekre érvényes matematika és fizika szabályai szerint értelmez és nem pl. a biológia vagy a szellem, egyszóval a teremtett ember szemszögéből. Vannak biológiai és szellemi folyamatok, amelyek mérhetők csak épp a matematika eszköztárát kellene kiszélesíteni. Nyugaton, ha már szabályokat alkotnak, akkor az élő, dinamikusan változó és nem a holt, statikus kozmoszra vonatkozó szabályokat kellene megalkotni. 

A keleti gondolkodásban nem modelleznek, és nem szimulálnak, hanem a duális párok egymásra utaltságából próbálják meg az egyetemesség törvényeit megfejteni. Alaptétel, hogy az élő univerzum is, és az ember is hasonló módon van teremtve, és ha az ember belső „viselkedése” megérthető, akkor az élő univerzum is megérthető. Az ember nem külső szemlélője az univerzumnak, hanem annak szerves része.  Kapcsolatunk a világgal annak függvénye, hogy milyen viszonyítási, reflexív és tudatossági viszonyban vagyunk vele, ugyanis az univerzum bennünk van, illetve mi vagyunk az univerzum, amint arra utaltunk a 23. Mi vagyunk a világ c. elemzésünkben is. Vajon az egyetemes valóság tudatosságából vagy a partikuláris tudatlanságunkból adódóan észleljük és tapasztaljuk meg a külső és a belső világunkat pl. az öt érzékszervünk és elménk által, vagy lelkünk értelmével? 

Az univerzum keletkezésének kérdésére, hogy „hogyan történt” az idő és a tér kombinációja majd szétválása, később a cirkuláris mozgás, a pulzálás megjelenése, legvalószínűbb a dupla hurok elképzelés, amelyre a matematika a végtelen jelt használja. Megjegyzés: az univerzumról szerzett tudásunk tökéletesedése követhető nyomon Newtontól kezdve, ahol világunk háromdimenziós-, Einstein idején négy-, később az elektromágnesesség idején már öt-, a szuperhúr-elmélettel pedig tízdimenziós lett. Az M elmélettel a tudósok ma már tizenegy dimenzióról beszélnek, ahol az anyagi világ csak egy szelete a tizenegynek. A tér is végtelen és az idő is végtelen, de amikor találkoznak, egymás duális kiegészítőjeként jelennek meg. A racionális matematikai gondolkodásunk korlátoltsága azt mutatja, hogy ha a végtelenből elveszünk vagy hozzáadunk valamennyit, akkor is végtelent kapunk. Ahhoz, hogy a végtelen, jelen esetben a tér és idő kombinációja (lásd. pl. Möbius szalag) eltűnjön, a kettős huroknak ki kell csavarodnia, hogy létrejöjjön a teljesség, a kör, a matematikai nulla vagy a zéró. A megjelent nullához vagy zéróhoz már hozzá lehet adni, illetve el lehet belőle venni egy másik számot. Megjegyzés: a tér és idő egymásba "csavarodását", kombinációját, az egyetlen és eredeti valóság képét a magyar és székely néphagyomány ismerte, mivel ezt a motívumot jelenítette meg például a férfiharisnya diszitésében. A kicsavarodás után természetesen következik az új hurok létrejötte. Úgy a kicsavarodás, mint az új hurok létrejötte energiatermeléssel és elnyeléssel jár. 

Ha szeretnénk röviden összefoglalni az univerzumunk teremtését, létrejöttét akkor a következők képzelhetők el:

1. ciklus: a dupla és csavart hurok képviseli a duális nappalt és az éjszakát, a téridőt,

2. ciklus: a dupla csavart hurok kicsavarodása által megjelenik az üresség, a semmi, a tér, az éjszaka és energia szabadul fel,

3. ciklus: a felszabaduló energia következtében az üresség pulzál és kiárad, kiterjed, ami által megjelennek a horizontális és a vertikalitás síkok, majd a kereszteződésük eredményeként a tér és idő közös középpontja,

4. ciklus: a közös középpont elválik egymástól és külön létre jön a végtelen tér és a végtelen idő,

5. ciklus: az idő és a tér duális téridővé, újra dupla csavart hurokká alakul át,

6. ciklus: a folyamat kezdődik elölről, 

Az első három ciklus adja a kiterjedést, amely a teremtéssel, a megnyilvánulással zárul, majd a negyedik és az ötödik ciklus adja az összehúzódást. A ciklikusság, adja meg az üres formát, amelyből kialakul a látható forma, a két forma közös középpontja, ami az anyag. A szellemnek, a láthatatlan formának, a térnek, az éjszakának nincs középpontja, csak a nappalnak, az anyagnak, az időnek, a láthatónak. Ezért pl. az éjszakai álomban, csukott szemmel a valóságot álmodjuk, nappal pedig az álomvilágot (mája) "látjuk" valóságnak. Mivel a fény jelenléte eltorzítja a valóságot, az önmagunkba fordulást, az egyetemes énünk megismerését szolgáló meditációt is csukott szemmel kell végezzük. A fény szükséges az élethez, a túléléshez és a tájékozódáshoz. Sötétben, ahogy mondani szokták „csak tapogatózni lehet”, de a szellemi ember épp a sötétséget, az elcsendesedést, a mozdulatlanságot, a meditációt keresi. A mája nem azt jelenti, hogy a látható anyagi világ nem létezik, csak azt, hogy nem úgy létezik, ahogy a fényben mi látjuk. 

Kijelenthető, hogy a végtelenből jön létre az üresség vagy másképp mondva a semmi. Számos vallás a teremtés leírását a semmihez köti. Amint a 154. ”A semmi és a valami” elemzésünkben megfogalmaztuk, a semmi az, ami az öt érzékszervünkkel nem fogható fel. A teremtés keletkezést, kiáradást jelent, amikor a semmiből létre jön a valami. Amikor a semmi, az üresség, a sötétség, a tér az átalakulás következtében felszabaduló energia által elkezd összehúzódni, majd újra kitágulni, majd újra összehúzódni és kitágulni, akkor generálódik, jelenik meg a fény, az anyag, a pulzálás és a cirkularitás, amit mozgásnak is nevezünk. Amit mi látható világnak nevezünk az a fény és a ciklikus mozgás eredménye és mi emberek is ebben a ciklikus mozgásban veszünk részt. Születésünk a belépés a ciklusba, halálunk pedig a kilépés a ciklusból, vagyis amikor eltelt(eljött) az  idő és az idő térré alakul. A két jel, a belépés és a kilépés közötti "időt" életnek nevezzük. Földünkön egyedül az embernek adatot meg, hogy kétféle ciklikusban vegyen részt, egy anyagi (akárcsak a növény és állatvilág), amit a mi szempontunkból fél ciklusnak vagy fél életnek, vagyis élő halott életnek is nevezzünk és egy szellemi, ami a teljes ciklus, a teljes élet. Aki a teljes ciklust, a beteljesült életet megvalósítja, az betekintést kap a teremtésbe, mi több ő is teremtővé válik, pontosabban társa lesz az Egynek a folyamatos teremtésben és a teremtés fenntartásában. Akik pedig csak fél ciklust teljesítenek, azok a testükben élő halottak, akik „az én tudom” önző és individualista nyugati gondolkodás szerint élnek és nem járulnak hozzá a világ szellemi teremtéséhez. Az élő halottak az idő változásának teszik ki magukat, mert vagy időhiányban, vagy idő fölöslegben élnek. Boldogtalanságukat és ebből fakadóan szenvedésüket is az okozza, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élnek, és soha nem a MOST-ban, az átváltás lehetőségében.

Szükségesnek tartjuk, hogy az összehúzódás és a kiterjedés, a vallásos teremtés értelmezésében megemlítsük a hit, pontosabban a „hiszem” szerepét. Akiknek nincs öntudatuk, vagyis hitük, azok a "hiszem"  vagyis külső értelmezésben magyarázzák a teremtést, ami nem más mint az ember alkotta dogmák és szabályok.  Továbbá, vannak akik nem hiszik el a magyarázatokat és nem fogadják el a dogmákat, de mivel nincs saját elképzelésük, a zavarodottságtól szenvednek. Végül vannak, akik keresik a teremtés értelmét és igyekeznek saját tapasztalattal, tudatossággal és öntudattal rendelkezni. A legtöbben azok vannak, akik az „én tudom” táborhoz tartoznak, leginkább csak azért, mert nincs bátorságuk bevallani, hogy valamit nem tudnak. A félelemben, "az én tudom" táborába tartoznak azok akik dogma szerint, illetve a zavarodottságban élnek, mivel gondolkodásukban ma is létezik, pl. a test feltámadása, a pénz, a profit mindenhatósága vagy a felhők tetején ülő öregember. További probléma, hogy szerintük csak egyféle igazság létezik, az, amelyik az övék, illetve nem tesznek különbséget a hit, mint az egyetemes öntudat és a dogmatikus vallásokban megfogalmazott hit között, ami pontosabban az "elhiszem". Az „én tudom” tábor tagjainak mindenről saját véleménye van, attól eltekintve, hogy véleményüknek mennyi köze van a valósághoz. Ők nem keresik az alternatív megoldásokat. Az „én nem tudom” tábor résztvevői pedig folyamatosan keresik és építik az egyetemes tudás hiányzó részeit.