185. Átlépek a küszöbön (1)

 

Ha világunkat a kulcslyukon át nézzük, csak részleteket fogunk látni belőle, mert az ajtó a többit, a lényegest elfedi. Ha a teljességet szeretnénk látni-hallani, észlelni és megtapasztalni, akkor ajtót kell nyitnunk a világra és így önmagunkra is. Kérdés, hogy van-e akaratunk, bátorságunk ajtót nyitni és a küszöbön átlépni, hogy az egyetemesség állapotába kerüljünk? Vajon milyen tudatlanságunk küszöbértéke, ahhoz, hogy a változást, a másik állapotba kerülést, a tudatosságot elérjük? Aki az egyetemes tudás és a tudatosság megszerzésére törekszik, annak ajtót kell nyitni az életre és át kell lépnie tudatlanságának küszöbértékét. Emelnie kell a tétet, folyamatosan az újabb és az újabb tudást kell keresnie. A bátortalanok természetesen továbbra is megelégszenek a kulcslyuk világszemléletükkel, az „én tudom” individuális tudatállapotával, és ami a szomorú, hogy másoktól is elvárják ezt a tudatlanságot. A nyitás első lépése annak felismerése, hogy létezik egy mélyebb tudás, mint amivel rendelkezünk. A második lépés, hogy van bátorságunk ajtót nyitni. A következő lépés a küszöb átlépése, vagyis a tudatosság állapotába kerülés felvállalása. Azok, akik a küszöböt átlépik valójában két választási lehetőséggel találkoznak, vagy maguk mögött beteszik az ajtót és szakítanak korábbi tudatlanságukkal és elkezdik az egyre mélyebb tudást és a tudatosságot keresni, vagyis feszegetik tudásuk határait, vagy visszalépnek a kulcslyuk individualitáshoz, amikor mások parancsait hajtják továbbra is végre. 

Külső világunk észleléseit és megtapasztalásait a rendelkezésünkre álló öt érzékszervünk által tesszük, amelyek egyéniek, személyesek és megismételhetetlenek. Belső egyetemességünk észlelése és megtapasztalása pedig lelkünk értelme, tudatossága által lehetséges. Aki a küszöböt átlépi, megtanulja, hogy az egyetemesség a kint és a bent, a fent és a lent, a férfi és a nő, a hideg és a meleg egymást kiegészítő duális párjai és nem ellentétei. Az ellentéteket mindig a tudatlanság hozza létre. Akik tudatlanságukat nem ismerik be, azok a kulcslyukon át kukucskálók, az individuális hatalmaskodok és az általuk megvezetettek, a manipulált tudatlan bátortalanok tömege, akik a pálya széléről szeretnek bekiabálni, ahelyett hogy a játékban részt vennének. Azok, akik a küszöbön átlépnek, arra vállalkoznak, hogy az egyéni, külső és személyes észlelésről lemondva az egyetemes, belső, tudatos észlelést és megtapasztalást választják pl. az elcsendesedést, a meditációt stb. Az individuális tapasztalásról az egyetemesre váltanak. Ugyanis az élet, a mozgás, a változás és az életet fenntartó feltételek is, mint a teremtett szakralitások is egyetemesek. Mivel életünk egyetemes ajándék, nem jelenthető ki, hogy ez az én életem, az pedig a te életed. Közösen „használjuk” a teremtett szakralitásokat és így egymást is. Amikor azt jelentjük ki, hogy ez az én életem, tudnunk kell, hogy az csak a nagy egyetemes életnek egy kis szelete, amit a magunk részére kapunk. Mivel részesei vagyunk az egyetemességnek és a teremtett szakralitásoknak is, nem jelenthetjük ki azt sem, hogy ez az én földem, ez az én levegőm, ez az én fényem, ez az én vizem, vagy, hogy ez az én emberem. Tudásunk vagy tudatlanságunk mondatja azt velünk, hogy a teremtett szakralitások a miénk vagy az enyém. A tudatlanságból származó profitszerzés, a hasznosság is arról szól, hogy „ez az enyém”. 

Ha tudatlanságunkból adódóan, önmagunkat oda adjuk a hatalomnak, akkor miért csodálkozunk azon, hogy rabszolgaként kezelnek? Aki önmagát rabszolgává alacsonyítja le, vegye észre, hogy csak végrehajtó, aki gyakran önmagát is végrehajtja. A hatóság és a hatalom azért létezik, mert valaki valakinek a parancsát végrehajtja. Ha a dolgokat az individuális parancs szemszögéből nézzük, mindig ellentéteket és ellenségeket fogunk látni, és soha nem az egymást kiegészítő párokat, a békeszerető embereket. Nem véletlen, hogy a mindenkori hatalom mindenhol ellentéteket lát. Ha pedig nincsenek ellentétek, akkor kitalálja azokat. Az ellentétek mindig abból adódnak, hogy mivel azonosítjuk magunkat. Ha az individualitással, pl., ez az én földem, az én házam, az én nemzetem, az én hazám, akkor mindig konfliktusba keveredünk. Ha az egyetemességgel azonosítjuk magunkat, akkor nincs konfliktus, nincs dogma, nincs vallás, világnézet, hatalom, nincs probléma és egyéb individualitás. Mit jelent Beavató Mesterünk üzenete, hogy „az én békémet adom nektek”? Azt, hogy a békesség az ellentétek eltüntetése, az elcsendesedés, a másik tisztelete, amikor az mondjuk ki, hogy a „miénk” és így nem bántjuk a másikat. 

Életünk a múló idő és a felfoghatatlan nagyságú tér párosában zajlik, egyszerre a jelenben a múltban és a jövőben. Ami e részleteket összeköti, és ami észlelhető és megtapasztalható az a lassú vagy a gyors mozgás, a pulzálás, a cirkularitás, ami nem más, mint az összetevők közötti látható vagy láthatatlan kapcsolati hálózatok változása. Életünk maga a változás, az állandó átalakulás. A külső változásról pl. testünk öregedéséről a természet gondoskodik. Belső változásunkról, lelkünk folyamatos érleléséről nekünk kell gondoskodnunk. Aki nincs benne a belső változásban, az Egyhez való visszatérésben, az az élő halott, vagy a félig élő és félig halott tömegember. Ugyanis akkor élünk, ha 1) ki tudjuk jelenteni, hogy ha ma vége lenne életemnek, akkor is teljes volt, 2) nem tudjuk, hogy holnap mi lesz, 3) életemet én irányítom. 

Az első két tétel elfogadásához érdemes tudatosítanunk, hogy életünket bármennyire is szeretnénk folyamatosan tervezni, nem tudjuk csak részleteiben, és csak akkor, ha alkalmazkodunk. Aki ennek ellenére tervez, az életében sok akadályba fog ütközni, mert nem képes elfogadni a hétköznapok hozta változásokat. Aki tervez, az úgy gondolja, hogy „én tudom”. Aki pedig úgy gondolja, hogy „én nem tudom” az nem tervez, de megtesz minden tőle telhetőt a rá bízott feladatok ellátásában. Ha valamit tesz, azt szívvel-lélekkel teszi. Az „én tudom” emberünk gyakorlatilag azt teszi, amire nincs szükség, az „én nem tudom” pedig azt, amire szükség van. Ha a szükségest nem tesszük meg, akkor ellentéteket és ebből következő problémákat generálunk. Továbbá, az „én tudom” emberünknek az élet egy verseny, ahol a tervezett célokat el kell érnie. Pedig nem. Az élet nem a versenyről szól, ahol eldördül a startpisztoly, hogy majd valamikor az érkezéskor leengedjék a kockás zászlót. Amint korábbi elemzéseinkben pl. a 149. „Az élet célja” és a 157. „Az egzisztencia” is bemutattuk, életünknek nem célja, hanem értelme van. A célorientáltság a tudatlan nyugati gondolkodásból származik, amikor valamit el kell érni, és ha azt elértük, akkor jöhet a következő cél és aztán a következő cél. Az értelmetlen céloknak soha nincs vége, mert a célok a mennyiségről és nem a minőségről szólnak. A mennyiséghez pedig mindig hozzá lehet tenni egyet, majd még egyet és a sornak nincs vége. 

A harmadik tétel elfogadásához, azt kell figyelembe vegyük, hogy ha életemet én akarom irányítani, akkor fontos az önállóság, a tudatosság, a nyitott értelem, amikor nem engedünk a folyamatos manipulációnak, pl. a médiumok, a politika, a vallások, a világnézetek stb. befolyásának. Ehhez belső bizonyosságra, stabilitásra, értelemre van szükségünk. Mindig az kell történjen velünk, amit mi szeretnénk, és nem az, amit mások szeretnének. Mindig az értelem győzzön, és ne az értelmetlenség és a racionalitás. Ez azt is jelenti, hogy a külső befolyásokat értelmes átvizsgálásnak vettjük alá. A tudatosság mindig az észlelések és megtapasztalások feldolgozása után jelentkezik, amelyből fakad a tudatos gondolat, szó és cselekedet. Ha megtesszük azt, amit kell, akkor a problémára mindig megoldást fogunk találni. Az „én nem tudom” elfogadásában úgy végezzük el a ránk bízott feladatot, mintha a magunk részére tennénk, és nem várjuk el, hogy valaki azt ellenőrizze vagy megdicsérjen érte. Az „én nem tudom” elfogadásakor a feladat saját feladatvégzéssé alakul. Ezt nevezzük elkötelezettségnek és felelősségvállalásnak. Így a feladat elvégzése nem számít munkának sem. A munka felelőtlen feladatvégzés, mert a munkáért ellenszolgáltatást vagy valakinek az elismerését várjuk.