182. Félek a szabadságtól

 

A szabadságom, az ajándékba kapott szabad akaratom a lehetőség, a potencia, hogy általa és vele úgy tegyek, ahogy az Egy elvárja tőlem, vagyis teremtsek-vállaljak többlet feladatokat- tegyek rendet és térjek vissza az Egyhez. A szabadságom azt jelenti, hogy nincsenek kötöttségeim. Nem kötődök férjemhez, feleségemhez, gyermekeimhez, a házamhoz, az autómhoz, az állásomhoz, a karrieremhez, a sikerhez, a profithoz, a bankszámlámon levő pénzhez stb.. Ha mindezekhez kötődöm, akkor arra jövök rá, hogy mindig valamit tennem kell, valamit el kell intézzek, és csak ha én intézem el, akkor van minden rendben. A kötödés félelem és rabszolgaság. Beavató Mesterünk mondta: „add el vagyonodat, …és kövess engem”. Sokan azért szeretnek rabszolgák lenni, mert nem tudnak mit kezdeni az ajándékba kapott szabadságukkal, nem tudnak mit kezdeni magukkal, így másokat szolgálnak, ahelyett, hogy önmaguk lennének. A férj kiszolgálja a feleséget és fordítva, a szülők kiszolgálják a gyerekeket, az állásom által kiszolgálom az állásadómat, a profit által kiszolgálom a pénzügyi világot, a házam és az autóm által kiszolgálom kényelmemet, az idegességemmel, a stresszel kiszolgálom a bankszámlámat, stb. Ahelyett, hogy a fényességet, az egyetemes Egyet szolgálnám, a sötétséget, a saját tudatlanságomat szolgálom. Aki pedig szolga, az nem él, hanem élő halott. Ugyanis az életet nem lehet elválasztani a szabadságtól, az ajándékba kapott szabad akarattól. A szabad akarat egyeseknek azt jelenti, hogy azt tesznek, amit ők gondolnak. A gondolat pedig nem szabadság, mert csak a léleknek van szabadsága. Aki úgy véli, hogy a gondolat szabad, vagyis az elme szabad, az ne feledje el, hogy elménk, az agyunk két funkcióval rendelkezik, egyrészt adattároló eszköz, ezt nevezzük memóriának, másrészt adatot feldolgozó és parancsot adó eszköz. Ezt nevezzük intelligenciának. Az viszont, hogy az intelligencia mit hajt végre és hogyan, azt a lélek szabadsága vagy rabsága adja meg. Az intelligencia olyan, mint a kés, egy vágó eszköz, amelyikkel lehet pl. kenyeret szelni, de lehet állatot vagy embert is ölni. Ami a kést tartja az a kéz, esetünkben a lélek, pontosabban az individuális én „akarata” vagy döntése. Mit teszek a késsel, mire használom? 

Szabadságom egyéni és nem kollektív. Lelkem szabadságát, ahogy lelkem rabságát, szolgaságát is én, pontosabban egyetemes tudatosságom vagy tudatlanságom szerint döntöm el. Ha tudatos vagyok, szabad vagyok. Ha tudatlan vagyok, akkor valakinek vagy valaminek a szolgája vagyok. A szabad, tudatos ember befele, önmagát, pontosabban a benne levő Egyet szolgálja, a tudatlan pedig mindig kifele szolgál, valamit vagy valakit. Ez a rosszul értelmezett élet, ami valójában az élő halottság, vagyis a félig élet, a szolga élet. Aki félig él, nem tudja, hogy miért kell fel reggel az ágyból. Az élő halott azt gondolja, hogy azért kapta a következő napot, hogy profitját növelje, karrierjét tovább építse, a vállalatnak további profitot hozzon, egy újabb autót, házat, férjet vagy feleséget szerezzen. Pedig nem. A szabad akaratunkat ajándékba kaptuk, hogy általa az Egyhez visszatérjünk és így részt vegyünk a teremtés körforgásában. Ezért szabadságunk a legbecsesebb ajándék, ami nélkül nem lehet élni. Aki az ajándék szabadság nélkül él, az testében él és lelkében halott. Aki pedig a szabadságot választja, az életet választja. Az emberi gondolatnak- szónak és cselekedetnek akkor van értelme, ha az az életet szolgálja. Vajon a pénz, a profit, az irigység, a gőg stb. az életet, a szabadságot szolgálja? Ha nem az életet, akkor a félelmet, az élő halottságot szolgálja. Akik tehát a világi hatalmakat kiszolgálják az élő halottak, a testi, anyagba süllyedt rabszolgák, legyenek azok akár dúsgazdagok, híres tudósok, hivatali képviselők, politikusok, miniszterek, sztárok és más élő halottak. Amikor mi is úgy teszünk, mint Beavató Mesterünk, hogy az ajándékba kapott szabad akaratunkat visszaadjuk az Egynek, halunk meg ennek az anyagi világnak és születünk meg a létnek. A létben nincs szükség a szabadságra, a szabad akaratra, mert a lét az Egy végleges állapota. Aki fél a szabadságtól, aki nem tudja, hogy a kapott időtöbbletével mit tegyen, az fél a létbe jutástól is, fél az Egytől is, és fél a visszatéréstől is. A fél ember, az élő halott, aki nem engedi, hogy az Egy cselekedjen benne. Mindig ő, vagyis az individuális én akarja magát kifejezni gondolatban-, szóban és cselekedetben. Az individuális én, a vallásos ördög, a sátán a félelem forrása. 

Beavató Mesterünknek a jelképes pusztában, az ürességben való megkísértése is az individuális én felülkerekedésének próbálkozásáról szól, pontosabban az anyaghoz való visszatérésről pl. a kövek kenyérré változtatása, a gravitáció legyőzése, vagy a világi hatalom megszerzése. Mindezen csapdák a félelemből, az individuális én viselkedéséből fakadnak. Amikor a lélek nincs felkészülve a csapdák elkerülésére, akkor beleesik, vagyis elbukik a próbatételen. Amikor viszont a lélek kapott időt, hogy „megérjen”, és már nem a felszínes individuális és dominál, hanem az eredeti egyetemes én, akkor az ember tudja, hogy a kapott szabad akaratot vissza kell adni az Egynek. Ez a visszaadás, a beolvadás az, amikor az Egy cselekszik bennem. Amikor a vallás egy halott ember esetében azt jelenti ki, hogy „visszaadta lelkét a Teremtőnek” vajon tudja-e, hogy a halottnak milyen lelke volt pl. a visszatérésre felkészül vagy a visszatérésre nem felkészült lelke? A Teremtő csak a felkészült lelket fogadja vissza, tehát csak kevesen képesek vissza adni lelküket a Teremtőnek. Akik féltek egy teljes életet élni, féltek az ajándékba kapott szabad akaratukat visszaadni az Egynek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy szabad akaratuk nem az övék, csak kegyelmi ajándékba kapták, akár a szeretetet, azok lelke nem tér vissza a Teremtőhöz. A tömeges élő halottak félholt társadalmakat, alkotnak, mint a mai demokratikusnak, pontosabban démonkratikusnak nevezett is, vagyis az anyagba süllyedés által megkísértett beteg társadalom. Az élő halottak szabad akaratukat önmaguknak tartják meg. Ezért individualisták. Vajon miért nem tudjuk követni Beavató Mesterünket, aki szabad akaratát visszaadta az Egynek és arra tanított, hogy mi is hasonló módon cselekedjünk?  Miért engedjük, hogy folyamatosan megkísértésben, félelemben éljünk? Miért nem élhetünk szabadon, hogy az Egy cselekedjen bennünk? Mert vagyunk mások szolgái, gyengék és éretlenek?

Ne feledjük, hogy minden egyes órával, minden egyes nappal közelebb vagyunk testünk halálához. Ha lelkünket időben felkészítjük, ha úgy élünk, hogy minden egyes óra, minden egyes nap a visszatérésünket szolgálja, ha nem félünk az ajándékba kapott szabadságunktól, akkor testünk halálakor lelkünk eléggé erős, eléggé érett, hogy a létbe lépjen és részt vegyen a szeretet körforgásában. Ellenkező esetben az élő halott lelkünk testünkkel együtt elvész. Ha szabad emberek vagyunk, akkor időnket a kairoszban, a létidőben, az örök valóságban mérjük, ha pedig élő halott rabszolgák vagyunk, akkor az elmúló kronoszban. Aki másokat szolgál, az siet, lohol, rohan, aggódik és fél, ugyanakkor irigy, hatalomvágyó, zsugori az élettel, lenéző, pöffeszkedő, mérges és haragtartó. Vagyis rendelkezik mindazon individuális tulajdonságokkal, amelyek a visszatéréshez nem kellenek. 

Az élő halott nem teszi fel a kérdést magának pl. ha jogom van hatalmaskodni, akkor miért nem uralkodok önmagamon, ha jogom van stresszben, félelemben és aggodalomban élni, miért nem élhetek nyugalomban is, ha anyagi vágyakban és a siker, mások elismerése után vágyakozom, akkor miért nem élhetnék lelki boldogságban is? Ha az életet ajándékba kaptam, miért nem élem meg teljességében? Az élő halott azt sem kérdezi meg magától, hogy ha a körülöttem levő szakralitásokat, mint a földet, a vizet, a levegőt, a fényt, a szeretetet és a másik embert is nem én alkottam, akkor miért teszem tönkre, miért rontom el? A szabadságát feláldozó élő halottnak illene tudni, hogy az anyag csábításából, a félelemből való felébredettsége egyéni és nem kollektív feladat. Egyéni, mert mindenki lelki beállítottsága, egyéni észlelése és tapasztalása más és más. A tömegnek szóló kollektív vallásosság, különösen az anyagi nem segít. Mindenki útja egyéni, ahogy döntési szabadsága is egyéni. Aki az Egyhez vissza akar térni, annak önmagát kell felépítenie, önmaga individuális énjét kell lebontania, hogy egyetemes énjét felfedje. Tudnia kell, hogy mit tegyen önmagával. Ennek a tudásnak a megszerzését nevezik beavatásnak. Az egyetemes dualitásba beavatott ember tudatos, aki nem fél az Egytől kapott szabad akaratát a visszatérésre használni, és kész arról lemondani is, ahogy azt Beavató Mesterünk is tette. Élni kellene és eltemetni a bennünk levő individuális ént. Fel kellene ébredni az individuális én okozta kábulatból, az álomvilágból, de ehhez elsősorban azt kell tudatosítanunk, hogy alszunk. Vajon érdemes egyetlen életünket átaludni?