184. Én nem tudom (2)

 

Nem véletlenül mondják pl. azt, hogy a szakrális és a rend szabályai szerint működő növény és állatvilág számára egy alsó és egy felső vonalat húzott a Teremtő. Létezése tehát behatárolt. De az embernek csak az alsó vonalat húzta meg a Teremtő. Számára csak a kiindulási vonal létezik, és nincs felső vonal, ami azt jelenti, hogy számára az „én nem tudom” állapot nyitva áll, hogy szabad akaratát érvényesíteni tudja, hogy addig nyújtózkodjon a tudásban, ameddig csak bír. Aki pedig úgy él, hogy „én tudom” az saját magának húzza meg a felső vonalat, vagyis önmagát korlátozza be, túllépve azon, amit a Teremtő számára kijelölt. Ugyan minek számít az, ha valaki a Teremtőt felülírja?. A dolog szépsége tovább fokozódik, mert az aki önmagát bekorlátozta, másokat is erre kötelez. Ezt diktatúrának mondható. Aki úgy gondolja, hogy „én tudom” nem veszi észre, hogy még annyit sem tud, mint a lába alatti fűszál. Vajon az „én tudom” embere mire olyan büszke, talán a rabszolgatartó társadalom szabályrendszerére, amit római jognak neveznek, és a jogászoknak oktatnak, talán a szakrális természetet kizsákmányoló profitszerzésre és a bankok alkalmazta hitelrendszerre, amit a közgazdásoknak tanítanak, talán az általa feltalált hulladéktermelő technológiákra, amelyeket a mérnököknek tanítanak? Mire vagyunk annyira büszkék, és nincs bátorságunk bevallani azt, hogy „én nem tudom”? 

Ha valójában otthon akarunk lenni ebben a világban, és nem egy általunk felépített álomvilágban élő halottként szeretnénk életünket leélni, akkor érdemes lenne odafigyelni az Egytől ajándékba kapott szakralitásokra, a vízre, a talajra, a levegőre, a fényre és természetesen a másik emberre is. Életünk egyszeri, egyéni és megismételhetetlen. Érdemes vajon élő halottként egy álomvilágban élni? Hová lett az a gyermeki kíváncsiság belőlünk, amivel gyerekként a világra rácsodálkoztunk, amikor a rajzpapírra házat, napsugaras napot és felhőket, a mi kis mikrovilágunkat rajzoltuk meg? Ma miért nem tudunk ilyen gyerekek lenni? Két választási lehetőségünk van, vagy az „én tudom” vagy az „én nem tudom” szerint élni. Egyszerre a kettő nem megy. Ha azt szeretnénk, hogy egyik ajtó becsukódjon, és a másik megnyíljon, akkor választanunk kell. Ha belépünk az „én nem tudom” ajtón, akkor a nyugalom, a megelégedettség, az elfogadás, a béke és a boldogság vár ránk. A világ egyetemességének, egységének megértése nem fogja már engedni, hogy visszatérjünk az „én tudom” állapotba, a tudatosságból a tudatlanságba. A tudatosság azt is jelenti, hogy az Egy minket is meghívott a teremtés folytatására, az anyagi és a szellemi körkörösségre, lelkünk egyetemességének fenntartására. A teremtés művét nem csak meg kellett alkotni, hanem fent is kell tartani, működtetni kell. Ez a mi dolgunk is. 

Világunk szellemi alkotás, így működtetni is csak a szellem tudja. Az „én tudom” a kifele fordulást, a külső segítségkérést, a bezártságot, a magatehetetlenséget, a manipulációs lehetőséget, a tökéletlenséget, a szellemtelenséget, a korlátoltságot jelenti. A faj, a vallás, a nemzet, az emberek bőrszíne, nyelve és minden más megkülönböztető fogalom az „én tudom” kategóriába tartozik. Aki bezárja magát, illetve az egyetemességből kizárja magát mindig segítségre szorul. Ezzel szemben az „én nem tudom” a szellemmel teltséget, a tökéletességet, az önállóságot, a nyitottságot jelenti. Ahogy József Attila fogalmazott „a mindenséggel mérd magad”. Az „én nem tudom” állapotban valósul meg az Egy háza népének közössége, nemre, vallásra, nyelvre, bőrszínre, nemzetre, fajra való tekintet nélkül. Nem véletlen, hogy amikor Beavató Mesterünk elhozta/elküldte tanítványainak a megszentelő lelket, akkor mind az egyetemesség nyelvén beszélték „mindenki a saját nyelvén hallotta azt, amit beszéltek” vagy „mindannyiukat eltöltötte a Szent Lélek és különböző nyelveken kezdtek beszélni”. 

A dogmatikus „én tudom” ismeri a teremtés részleteit és a Teremtőt, beszélget és egyezkedik vele, de nem ismeri azt, hogy ki ő, ki az ember, aki az Egy képe és azonossága. Nem foglalkozik azzal, hogy mi az Egy és mi az ember azonossága. Az „én tudom” a külsővel, a testtel és a vele kapcsolatban levő individuális énnel, és különösen az ember bűn általi elítélésével foglalkozik. Pedig az Egy képe és azonossága a mindenkiben benne levő egyetemes én bűntelen, ellenkező esetben nem lenne az Egy képe és azonossága. A dogma mindent tud. A dogmamentes „én nem tudom” pedig semmit sem tud az egyetemességről, de keresi. kutatja pl. hol az eleje és hol a vége, hogyan jött létre, mi tartja fent, mi a szakralitásokat eltartó és működtető rend, milyen viszonyban vagyunk mi ezzel a renddel, miért kaptunk döntéseinkhez szabad akaratot, mi a teremtés, formája és mérete stb. Az „én nem tudom” szerint az Egy a teremtés forrása, a láthatatlan dualitások egyik fele, és az ember a teremtés eredménye, a dualitás másik fele. Az Egy kinyilatkozása, kiáradása a szakrális ember is, aki által az Egy a világba került, a térből az időbe jutott. Az Egy képe és azonossága nélkül a világ gazdátlan lenne. Amikor az ember bizalma önmagában meggyengült és elveszítette tudatosságát, az Egy elküldte neki Beavató Mesterünket, hogy általa újra rend, igazság, harmónia, szabadság legyen a világban. Beavató Mesterünk feladata volt, hogy az eltévelyedett embert visszaterelje az állandó kereszténységbe, a visszavezető arany, vagyis a mértéket ismerő középútra. A gond az volt, és ma is az, hogy az Egyet kereső régi keresztényből, új, vallásos, dogmatikus álkeresztény, az „én tudom” híve lett. Ne feledjük el, hogy Beavató Mesterünk kétezer évvel ezelőtti mondása ma is érvényes „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. 

Az „én nem tudom” felismerés az egyik legemberibb vallomás és egyben kérés is Beavató Mesterünk fele, ami nem más, mint „kérlek, taníts”. Aki elfogadja a tanításokat tudja, hogy a világunkat képező dualitás párok mind bennünk vannak. Mi vagyunk a dualitások hordozói, ezért képesek vagyunk összekötni a fentit a lentivel, a hideget a meleggel és egyszerre képviselni magunkban a férfit és a nőt. Így pl. amikor befogadunk a női princípium kerül elsőbbségbe bennünk, ez a tanítványság, amikor viszont kiáradunk, tanítunk, akkor a férfi princípium van előtérben. És ez így van jól. Azok, akik kétszer születtek, akik az „én nem tudom” tudatállapotban vannak és az Egy háza népét alkotják, nem tehetnek mást, mint az „én tudom” csoport tagjainak példát mutatnak gondolatban-szóban és cselekedetben, arról hogy a dogmatikus magyarázatok helyett, tudatlanságuk legyőzése érdekében bátran vállalják fel a korlátok és határok lebontását,, mi több feszegessék a tudásuk határait és kérdezzenek. Emberi tulajdonságunk, hogy képességeinket ki akarjuk terjeszteni, ezért pl. hogy gyorsabban, rövidebb idő alatt jussunk el valahová, feltaláltuk a biciklit, az autót, a vonatot, a repülőt. Hogy a tengerek titkait feltárjuk feltaláltuk a tengeralattjárókat, hogy képeket tudjunk rögzíteni feltaláltuk a fényképezőgépet, hogy gyorsan tudjuk számolni és bonyolult matematikai műveleteket oldjunk meg, feltaláltuk a számítógépet. Mikor fogjuk feltalálni azt a módszert, amivel mindenki vissza tudna térni az Egyhez, az egyetemességbe? Nem kell kitalálnunk, mert Beavató Mesterünk a tanítást teljes egészében átadta, csak elődeink a tanítás átadását elrontották, mert tévesen értelmeztek, fordítottak és kimaradtak azok a részletek, amelyek által teljes lenne a beavatási kép. Ha eddig az „én tudom” tudatállapot képviselői voltak többségben, itt az ideje, hogy az "én nem tudom” tudatállapot képviselői kerüljenek többségbe.