183. Én nem tudom (1)

  

A címben szereplő mondatot úgy kellene folytatni „de szeretném tudni”. Az „én nem tudom”-mal szemben áll az”én tudom”. Tudásunk ennek a két ellentétnek, de akár párnak is mondható függvényében áll. A tudatosság- tudat és tudás hármasában az „én tudom” a külső, magabiztos, behatárolt, külsőségektől befolyásolt, a közvélemény és a dogmák által elfogadott, épp ezért kizáró jellegű tudást képviseli. Az „én nem tudom” pedig a belső, alázatos, mások véleményét elfogadó, szabályrendszer nélküli, nyílt tudást. Az előbbi a mozdulatlansághoz, a halálhoz vezető magyarázat, a második az élethez, világunk észleléséhez és megtapasztaláshoz, a mozgás, a cirkularitás felismeréséhez szükséges tudás. A magyarázat esetében két lehetőségünk van, az egyik, hogy el hisszük, a másik, hogy nem hisszük el. A vallásos fogalomban az első a jó keresztény, a másik az eretnek. Pedig szó sincs róla. A jó keresztény az, aki nem kérdez, hanem csak bólogat a kapott magyarázaton, az eretnek nem kérdez, csak nincs megelégedve a magyarázattal. Az igazi keresztény pedig a harmadik, aki a tér és idő kereszteződésében, az életnek nevezett tesztpályán folyamatosan észlel és megtapasztal, folyamatosan kérdez, mert csak így tudja önmagát felépíteni, csak így tudja individuális énjét legyőzni és az egyetemest felfedni, csak így tudja a tudás mélységeit megismerni. Aki kérdez, az tudni akar.

Amikor valamit nem tudunk, és valakinek valamit elhiszünk, anélkül, hogy azt észlelnénk és megtapasztalnánk, a megosztottságot választjuk. Ilyen megosztottság az anyagi és nem anyagi vallások, amelyeknek a történelemben szemtanúi voltuk, pl. a 30 éves háborúkor, amikor Európát két vallásra, és két gazdasági érdekövezetre osztották fel, a protestáns északra és katolikus délre. A vallás mindig az egység megosztását jelentette és jelenti ma is, de ezt az érdekmegosztást úgy adták el a közembernek, hogy az érdek mögött másféle hitrendszer áll. Pedig a hitnek nincs köze a valláshoz. A hit öntudatot és az egyetemesről való tudást jelenti, a vallás pedig a szabályrendszeren alapuló hatalomgyakorlást az ember felett. Ezért is mondjuk azt, hogy a hit megszabadít, a vallás pedig fogva tart. A hatalmaskodók tudatlanságukban összezavarták a hitet az egyetlen valóság és igazság megismerésének lehetőségével, így egyenlőséget tettek a hit és a vallások közé, megalkotva ezzel a hitvallást és azt a problémakört, ami számos konfliktushoz és háborúhoz vezetett. Így amikor két ember egymással szemben kijelentette, hogy én ebben hiszek, a másik pedig azt, hogy én pedig abban hiszek, kész volt konfliktus és már csak egy lépés volt a háborúig. Mivel a dogmatikus hitet azonosították az igazsággal, egymással harcba szálltak, habár senkinek sem volt sem igaza, sem hite. A harc a dogmákról szólt. Gyakran lehet azt is hallani, hogy „az igazság Istennél van”. Csak ez az emberi igazság fogalmi szinten létezik és nem az egyetemes valóság, igazság és rend részeként. Megjegyzés: Istent az ember segítségadónak találta ki, és nem annak, akitől a tökéletesedést, a tudatosságot, az azonosulást, az egyetemességet el lehet tanulni. Azért volt szükség Beavató Mesterünk tanításaira, hogy mindez a helyére kerüljön. A probléma abból adódik, hogy az egymással szemben álló táborok képviselői képtelenek tudatlanságukat beismerni. Mindkettő arra hivatkozik, hogy „én tudom”. 

Ha valamit nem tudok, még nem vagyok köteles senki magyarázatát elfogadni. Egyszerűen be kell látnom, hogy nem tudom és kész. Aki ide eljut, annak kitárul a tudás ajtója, mert a tudásszerzés a tudás keresését jelenti. Beavató Mesterünk mondta, hogy „kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek”. Aki tehát az „én tudom” kezdő állapotból el szeretne jutni az „én nem tudom” célállomásba, annak folyamatosan keresnie kell, és nem szabad a mások által összetákolt dogmatikus magyarázatokat elfogadni. A keresés, a kutatás mindig a rendelkezésünkre álló külső észlelések és megtapasztalások és a belső elmélkedés, meditáció által lehetséges. Amikor elkezdek keresni, akkor elhagyom az „én tudom” állapotot és átváltok az „én nem tudom” állapotra. Ahhoz tehát hogy tudással rendelkezzek, először el kell érnem az „én nem tudom” állapotot. Csak ez után fog jelentkezni a tudás iránti elkötelezettségem. A tudás pedig az egyetemességről való tudásszerzés, a tudatosság, arról, hogy a duális egyetlen valóságban, amit Egynek is nevezünk, a fenti és a lenti kapcsolatok hálózatának mi emberek is részesei vagyunk. A tudásunk egyben az az öröm is, hogy nem vagyunk egyedül. Az „én nem tudom” állapot vezet el az éberséghez, a folyamatos kereséshez, a tudás egyre mélyebb rétegeinek a feltárásához, amikor külső és belső világunkat nem szedjük szét, hanem épp az egyetemességben összerakjuk, szintetizáljuk. Akár az is mondható, hogy felépítjük saját világunkat és vele együtt magunkat is. 

Tudjuk, hogy mindenkinek van saját kialakított világa, illetve világképe és szemlélete, mégis felmerül a kérdés, hogy az a felépített világ a valóság, az egyetemesség világa-e vagy egy mesterséges álomvilág. Ha világunkat a külső érzékszerveink adta információk szerint építjük fel, olyannak, ami kézzel fogható és szemmel látható, akkor álomvilágot építünk. Álomvilágunkban mi is álmok leszünk és nem valóságosak. Ha életünket álmodjuk, akkor nem élünk, hanem élő halottak vagyunk, mert mindig tartogatunk valamit a holnapra. Ez a nyomorúságos élet, amikor félünk élni. Saját szabad akaratunktól, szabadságunktól félünk. Lásd pl. a 182. Félek a szabadságtól elemzésünket. Úgy véljük, hogy ma is egy kicsit élünk, holnap is egy kicsit, holnapután is egy kicsit, és soha nem jutunk el oda, hogy kijelentsük, most éltem igazán, és ha holnap életemnek vége lenne, akkor is teljes életet éltem. Ahogy Jób mondta” az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve”. 

Amikor azt jelentjük ki, hogy „én tudom” akkor mindig a saját vélt igazunkat próbáljuk megvédeni valakivel szemben és ezzel az igazságot megosztva a konfliktust keressük, vagyis problémát generálunk. Viszont, amikor azt jelentjük ki, hogy „én nem tudom”, és nincs vélt igazságunk valakivel szemben, akkor a békességet és a megoldást keressük. Vajon miért mondja Beavató Mesterünk azt, hogy „az én békémet adom nektek”? Az „én tudom” által mindig az individualitásomat, a korlátoltságomat, a tudatlanságomat fogalmazom meg, mi több, elvárom a másiktól, hogy ezt a tudatlanságot, individualitást, sötétséget fogadja el és tartsa tiszteletben. Ez az igazi szűklátókörűség. A tudatosság annak belátása, hogy világunkról, annak összetételéről, működéséről és benne a szakrális természetről és magunkról is korlátozott tudással rendelkezünk. Teremtett világunk annyira összetett, hogy szépségét és valóságát akkor sem tudnánk megismerni, ha a világ összes lexikonját elolvasnánk. De nem is ez lenne a lényeg, hanem az, hogy otthon legyünk benne. Az Egy a világot ránk bízta, az egymást követő nemzedékekre. Tudásunk korlátolt, tudatlanságunk pedig korlátlan, ami azt is jelenti, hogy keresési lehetőségeink is korlátlanok.