181. Az egység megbontásának külső oka: a hatalmi hierarchia

 

A feljegyzések szerint az új keresztény közösségeket megkülönböztető/megosztó első szimbólumok Jeruzsálemben alakultak ki, hogy ez által is elkülönítsék magukat a régi szövetség képviselőitől és azt is kifejezzék, hogy új a közösség Istene és az igazi népét képviseli. A megkülönböztetés a közösségek elnevezéseiben is nyomon követhető, ugyanis Beavató Mesterünk követőit a nem zsidók krisztusiaknak nevezték, a nem pogányok pedig Galileieknek. Mindezek ellenére a szimbólumok kialakulásának folyamatában fellelhető, hogy a közösségek arra is rákényszerültek, hogy több esetben is a régi vallásból rituális és tan elemeket vegyenek át, illetve hibrid, vagyis működésükhöz és fennmaradásukhoz köztes megoldásokat alkalmazzanak. Mindezek ellenére a közösségi életben tudatosult, hogy ők nem a régi vallás folytatói, követői, hanem Beavató Mesterünk tanítása szerint új kapcsolatokban és új emberként kell viselkedniük. Az egyik ilyen új elem, ami az új keresztény közösségek gyakorlatába bekerült a vízben való alámerülés szimbóluma, amelynek célja a régi emberi arcnak a levetése és az új emberi arcnak a felvétele, a víz általi szimbolikus megtisztulás volt. A minta, a példakép adott volt Beavató Mesterünknek a Jordánban való megkeresztelkedése által. A másik új elem a kézrátétel általi szakrális és egyetemes lélek befogadása, ami nem más, mint "az én békémet adom nektek", vagyis az én egyetemességemet adom neked jelképe. Másképp mondva, az én szakrális, szent lelkem, legyen a te szakrális lelked is, hozzunk létre kapcsolatot a két egyetemes lélek között. A bevett gyakorlat szerint a közösségben a keresztség, a vízbe merülés és a kézrátétel, az amit később bérmálásnak vagy konfirmációnak neveztek el, egyszerre történt. Ezt a gyakorlatot őrizte meg az ortodox egyház, szemben a nyugatival, ahol két különböző szentségfelvétel van. 

A harmadik új elem az utolsó vacsora emlékét megőrző eucharisztia, vagy átváltozás, amely szakított a régi szövetségben bevett materiális gyakorlattal, a véráldozattal. Az eucharisztikus átváltozás épp a dualitások egységére hívta fel a figyelmet, arra, hogy az egyetemességben résztvevő párok egymás kiegészítői és nem ellentétei, mint amilyen a szilárd kenyérrel és a folyékony borral hozott szimbolikus áldozat. Az eucharisztia szellemi művelet és nem köthető az anyagi áldozathoz, pl. a vérhez. A hangsúly természetesen nem a kenyér vagy a bor átváltozásán volt, hanem az emberben levő lélek átváltozásán. Az utolsó vacsora szimbolikája arra hívja fel a figyelmet, hogy átváltozás, áldozathozatal nélkül nincsen visszatérés az Atyához. A „vegyétek és egyétek”, valamint „a vegyétek és igyátok” üzenete, hogy változzatok át, hozzatok áldozatot, legyetek képesek átváltozni, átváltani az anyagról a szellemre, váljatok egyetemessé annak érdekében, hogy az Atyához visszatérhessetek. Csak szellemi átváltott ember térhet haza, vissza az Atyához. Az eucharisztia, az átváltozás igénye és szükségszerűsége ismétlődik meg a később kialakított és sokkal nagyobb méretű átváltozásban, amit passiónak vagy keresztútnak nevezünk. A vallásos megfogalmazásban az egyesülés Krisztussal azt jelenti, hogy Beavató Mesterünket befogadjuk, vagyis felfedve egyetemes énünket egyesítjük a két egyetemes ént, ami nem más mind a rendbetétel, a beteljesedés. Az egyesítés után elmondható, hogy én ő vagyok, ő pedig én vagyok. Ahogy az apostol mondja, "már nem én élek, hanem Krisztus él bennem" vagyis már nem az individuális én szerint élek, hanem az egyetemes én szerint.

A kis eucharisztia által Beavató Mesterünk kérése az, hogy minden nap gyakoroljuk az anyagi világról a szellemi, egyetemes világra való átváltást, ellenkező esetben nem jutunk el a nagy eucharisztiának nevezett passióhoz, amikor Beavató Mesterünkkel a tér és idő keresztje által eggyé válhatunk, és együtt térhetünk vissza az Egyhez, amit a vallás nyelvén feltámadásnak mondanak. A passióban az egyetemes ember képviseli a horizontális (lent) és vertikális (fent) dualitás kereszteződését, ő a kereszt, akit Beavató Mesterünk azért vesz fel a hátára, hogy együtt támadjanak fel, amint mondta „még ma velem leszel a Paradicsomban”.

     4.A hatalmi hierarchia kialakulása. A II. században az egyházi hierarchiát az egyházat vezető püspök és az alatta levő presbiter, mint a püspök segédje, tanácsadója alkotta. Az új keresztény közösségek mindig valamilyen településhez, városhoz kötődtek, ahol korábban a zsidó hitet vallók zsinagógái is léteztek. Akkor a város szellemi emberei valamilyen, egy vagy több filozófiai iskola követői is voltak. A presbiterek mellet működtek a diakónusok, akik a presbiternek segédkeztek a közösségek anyagi ügyeinek intézését, pl. kereszteltek, áldoztattak. Kialakultak a szubdiakonusok, a diakónus segédek és a felolvasó lektor szerepkörök is, valamint az általános feladatokkal megbízott akolythusok és az exorciszták, a lelki betegekkel foglalkozók köre is. Azokban a településeken, városokban, ahol tanításaival a püspök nagyobb hallgatóságot, követőket tudott maga köré toborozni, ott egyház tartományok, metropoliák alakultak ki. Az egyház tartományok határai gyakran, különösen keleten egybeestek a római birodalom provinciáinak határaival. Több egyháztartomány tömörülését patriarchátusnak, közigazgatási egyház tartománynak neveztek el, mint pl. a karthágói, alexandriai, antiochiai, római, jeruzsálemi egyházak tartományai. Egyes esetekben a hatalmi befolyás pl. Róma esetében meghaladta a pátriárchátus határait. Az apparátus feladatainak ellátásában, pl. a tanító hittérítésben, az eretnekek távol tartásában vagy hitvitás kérdésekben tanácskozásokat, ún. zsinatokat tartottak. 

Az apostoli alapítású új keresztény közösségek pl. Efezus, Korinthosz idővel elveszítik jelentőségüket, helyüket átveszik az új alapítású közösségek, különösen Róma. Az az állítás, hogy mivel Péter apostol Romában halt meg, ezért Róma püspöke Péter utóda, egyre fontosabb lett a második századtól kezdve. Jelentős szerepet kapott az az állítás is, hogy az apostoli alapítású egyházak hite teljesen megegyezik az apostolok hitével. A megállapítással azonban nem mindenki értett egyet, pl. az egyháztanító Ireneusz, aki szerint Róma” a legnagyobb, legrégibb és mindenhol ismert egyház, amelyet a dicsőséges Péter és Pál alapítottak és építettek”. A felmerülő kérdés természetesen az, hogy miért Péter halálának helyéhez, illetve koporsójának helyéhez kötik Róma püspökének jogkörét, amivel kizárják Péter tanításainak lényegét. Úgy tűnik, hogy a test fontosabb volt, mint a tanítás. Továbbá, azt is tisztázni kellene, hogy annak a Péternek hite, aki háromszor is megtagadta, elárulta Beavató Mesterünket, hogyan egyezik meg az apostoli egyház hitével, ugyanis a megegyezés lenne a gyenge hit és az árulás. Természetesen a hivatalos álláspont az, hogy Péter utólag megbánta tettét, és helyes útra tért. Valójában nem megbánásról van szó, hanem a lelki érettség fokozatairól, arról, hogy a tudatlan és áruló Péter még nem az a Péter, akire Beavató Mesterünk a tanítást bízta. Péter, ahogy a többi tanítvány is csak később, Beavató Mesterünk testi, szemmel látható halála után nőtt fel a tanítói feladathoz. Igazi tanítókká a szent szellemmel való "találkozás" után lettek, mert akkor kezdtek el az egyetemesség nyelvén beszélni, azon a "nyelven", amelyet mindenki értett.

Róma vallási befolyását az is növelte, hogy Jeruzsálem két pusztulása (70 és 135) következtében az új kereszténység elvált a nem pogányoktól, és a súlypontok áthelyeződtek a római birodalom fővárosába, majd Antiochiába és Alexandriába. Továbbá, mivel a római hivatal a római birodalom fővárosában volt, hozzájutott a birodalomból befutó információkhoz is, amit akkor főleg levelezések útján tartottak fent. A birodalmon belül a levelezések fenntartásához igazolni kellett a római egyházhoz való tartozást. Példa rá Aurelianus császár döntése, amelyben az állt, hogy mivel a kereszténység államvallás volt, a püspöki hivatalt is annak kell átadni, aki a római püspökökkel levelezésben állt. 

A niceai zsinathoz vezető úton jelentős szerepet tölt be Nagy Konstantin római császár és az általa kiadott milánói körlevél, amely megállította az új keresztények üldözését és visszaadta elkobzott javaikat. A körlevél kimondta az új keresztényeknek a pogányokkal való egyenjogúságát, szabad vallásgyakorlást biztosítva az új közösségeknek és megszüntette a keresztre feszítés általi halált is. Nagy Konstantin döntése természetesen politikai, hatalmi érdekből történt, ugyanis felismerte, hogy a keresztény közösségek rendezettsége és szilárdsága biztosíték lehet a birodalom egységének megőrzésében, továbbá az államvallás meghirdetésével párhuzamban felszámolta a többi vallási közösségeket és kezet tett azok vagyonára pl. a manicheusok vagyonával gazdagította saját hadseregét. A papság állami alkalmazott volt és a birodalom érdekeit szolgálta. Lásd pl. 80. Ágoston mennyei város c. elemzésünket. Az ariánus hitű császár Rómából való elköltözése után az új keresztény vallás számára építette fel a nevét viselő Konstantinápoly (Új-Róma, a korábbi Bizánc) városát és avatta fel 330-ban. Konstantin császár elköltözése után Róma püspöke, nem csak vallási, hanem világi ügyekben is úgy kezdett viselkedni, mint a nyugati egyház feje, akit a császár erre felhatalmazott. A Róma és Konstantinápoly között évszázados rivalizálás vezetett el később az egyház szakadásához. A rivalizálást Róma kezdte. Az új keresztények szabadságának számos olyan következménye is volt, amely rányomta bélyegét a következő évszázadokban történő hatalmi növekedésre és a hatalommal való visszaélésekre is, pl. az érdekkereszténység kialakulása, amely számos esetben a kereszténységet felvevőknél gazdasági, társadalmi előnyöket jelentett. A legnagyobb veszélyt viszont az jelentette, hogy a császár lett a frissen alakult egyház vezetője, amivel megvetette az ágyat egészen a reformáció megjelenésének időszakáig tartó egyházfői kinevezésekre vonatkozó jogosultságnak (invesztitúra), illetve annak a folyamatos vitának, amely a hatalmi érdekeket megosztotta az egyházi hivatal és a világi hivatal között. Egészen a modern kori egyház szakadásig, a szkizmáig, a két hatalom abban állapodott meg, hogy a lelkek fölött az egyházi hatalom őrködik, az anyagi világ dolgaiban, pedig a világi hatalom. Hogy ezt a megállapodást soha nem tartották be, azt a következő évszázadok történései bizonyították.