180. Az egység megbontásának külső oka: a heterogén közösségek

 

A tekintélyelvet fenntartó hivatal fogalmi rendszerében számos ellentmondás található, ugyanis a hivatal, az apparátus mindig a hatalmat képviseli, a hatalom pedig nem tanít, hanem épp ellenkezőleg, hatalma megőrzése érdekében erőszakot alkalmaz, pl. támogatja az egyenlőséget és/ vagy nem mondja ki a teljes igazságot és /vagy elhallgatja azt. Továbbá, nem a hivatal tanít, hanem a tanító az, aki taníthat a hatalom elvárásai szerint, de taníthat szabadon is. A szabadon történő tanítás pedig azt jelenti, akárcsak Beavató Mesterünk esetében is, hogy csak ott és akkor tanít, ahol, és amikor a tanítást elfogadják, ahol befogadó tanítványok vannak. Ahol kialakul a tanító és a tanítvány közötti kapcsolat. Ahol ez a kapcsolat nem tud kialakulni, ott nem kell, illetve nem lehet szó tanításról. Beavató Mesterünk is azzal küldte el tanítványait, hogy „ha valaki nem fogad be benneteket, sem nem hallgat szavatokra, hagyjátok ott a házat, sőt a várost is és még a port is rázzátok le lábatokról”. A tanítás elfogadása tehát nem kötelező és erőszakkal, dogmákkal ne lehet tanítani. A kötelező tanítás nem más, mint diktatúra, ahol nem jön létre a tanítvány és a mester közötti kapcsolat és így elvesz az egyén szabadsága is. Beavató Mesterünk azzal is tisztában volt, hogy szellemi tanításait várhatóan nehezen fogadják be, és tanítványaira utalva mondja ki, hogy „úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé, legyetek tehát okosak”. A már említett sérthetetlenség és tévedhetetlenség dogmája szerint a hivatal, mint hatóság a vallás megőrzője, ítélője, magyarázója, amely elsősorban a zsinati állásfoglalásokban, kánonokban, dogmákban nyilvánultak meg, másodsorban pedig a 382-től kanonizált bibliai értelmezésekben. Megjegyzés: a hatszázas évek után, amikor a Korán is megjelenik, arra találunk benne utalást, hogy ha valamit a Koránból nem értett meg az olvasó, akkor forduljon azokhoz, akik értelmezni képesek a Bibliát, és nem azokhoz, akik betű szerint betartják. 

Fontos megjegyeznünk, hogy a hatalmi hivatal története nem egységes. A kezdetekben nem volt apparátusként működő hivatal. Nem ismert, hogy ki fogalmazta meg először azt, hogy mi az egyház, mi az egyház célja és melyek az eszközei, kik az egyház tagjai és miért kell az egyháznak tagjai legyenek? Az egyház dogmatikus önértelmezése szerint, csak az egyház hordozza az evangéliumok üzenetét, továbbá az a feladata, hogy az evangélium üzenetét változtatás nélkül hirdesse. A változtatás nélküliség természetesen a betűre vonatkozott. A hivatal létrehozásának szükségessége abból az igényből is fakadt, hogy a kinyilatkoztatást, Beavató Mesterünk tanításait változtatás nélkül adja tovább. Mai szemmel nézve természetesen felmerül a kérdés, hogy a hivatal több évszázad távlatában is valóban megőrizte-e a tanítás épségét és teljességét vagy pedig annak egy részét elhallgatta, elferdítette, a teljeset esetleg magának tartotta meg, a hívőknek, pontosabban a tudatlan tömegnek pedig egy alacsonyabb tudás szintet igénylő, olcsóbb, hétköznapi változatot adott pl. a Vulgata-t. Kijelenthető tehát, hogy már a kezdetekben a hívek megoszlottak azok között, akik a dogma szerint voltak keresztények, és azok között, akik a dogmán kívül voltak keresztények. Akik a dogmán kívül hittek, azokat nem számították vallásosnak, hanem eretnekeknek nevezték, mivel mertek válogatni a dogma és a dogmába nem foglalt tanítások között. A dogmatikusok által eretneknek nyilvánított ember az Egytől kapott döntési szabadsága, szabad akarata értelmében válogat a lehetőségek közül, akárcsak a bibliai emberpár a Paradicsomban, akikre ennek ellenére nem mondjuk azt, hogy ők voltak az első eretnekek. Pedig az eretnekség hamarabb volt, mint a dogma és a hatalmi hivatal. Amint látni fogjuk, az eretnekség, a válogatás évszázadokon át az egyházi hivatalon belül is működött. 

Nincsenek biztos források, feljegyzések arra vonatkozóan, hogy a hivatal ebben a korszakban milyen dokumentumokat használt fel a dogmatikus kereszténység kialakításához pl. a Didakhét (A tizenkét apostol tanítása), ami gyakorlatilag az egyházi rendtartást fogalmazza meg, a később kanonizált apostolok cselekedeteit vagy az akkor még nem apokrifnak minősített evangéliumokat is, de említhető a Barnabás-levél vagy a Héberek szerinti evangélium is. A hivatalos állásfoglalás szerint az új szövetség szent könyveinek lajstromát a Milánóban őrzött, a keletkezés tekintetében kb. 160-180 közé tehető Muratori (Ludovico Antonio Muratori könyvtárosról elnevezett) jegyzék őrzi, ahol számos ma apokrifnek tartott, nem kanonizált dokumentum is található. Például, Júdás evangéliuma, Péter apokalipszise (amely lehet, hogy keveredett János apokalipszisével), Markion zsoltára, Valentinosz, Bazilidész és a montanisták írásai, Hermász Pásztora (Poimén), amely a negyedik századig kanonizált volt, továbbá Pál két nem kanonizált levele is. Az első kánon katalógus a gnosztikus Markion nevéhez fűződik kb. 150 körül, amely Lukács evangéliumát és kb. tíz Pálnak tulajdonított levelet tartalmaz. A jegyzék feltételezett szerzői az alexandriai iskola képviselői, mint Papias, Alexandriai Kelemen és Hyppolitusz. A második században tehát még nem léteztek a ma kanonizáltként ismert iratok. Más evangéliumok is léteztek, pl. az egyiptomi keresztény gyülekezet evangéliuma, az Antiochiában használt Péter evangéliuma, az egyiptomi zsidó evangélium és a szíriai tizenkét apostol evangéliuma. 

A hatalmi hivatal az évszázadok során jelentős változásokon ment át, a legtöbb esetben alkalmazkodva a történelem hozta változásokhoz. A modern korban például a liberális első Vatikáni zsinattal létrehozta a rendkívüli tanító hivatalt, amelynek feladata az volt, hogy ha hit és erkölcs kérdésében gyors döntésre lenne szükség, akkor a hivatal össze tudja mérni a probléma közelségét az evangéliumi igazságokkal. Az első és második Vatikáni zsinat meghatározta azokat a kritériumokat is, amelyek szerint a pápa megállapíthatja vagy sem az összeegyeztethetőséget. Ami azt is jelenti, hogy a pápa a püspökök megkérdezése nélkül is döntést hozhatott. Ezzel az intézkedéssel a hivatal biztosította az egyeduralom folytonosságát a Vatikánban és tovább erősítette a pápai tévedhetetlenséget. Ugyancsak ekkor állították vissza a pápa azon egyeduralmi jogát, amely szerint a pápa a zsinat fölött áll. Megjegyzés: az 1439-es firenzei zsinatig a zsinatok határozatai a pápa fölött álltak. Azóta egyeduralom van. 

    2. Az új keresztények üldözése. A nem pogány konkurencia Beavató Mesterünk megfeszítése után üldözte a tanító apostolokat és azok tanítványait. Számtalan esetben megtiltotta, hogy tanítsanak. Az első véres incidensre 36-ban került sor, amikor István diakónust azért ölték meg, mert azt találta hirdetni, hogy Beavató Mesterünk tanításai eltörölték a mózesi tanításokat és az új törvény immár Beavató Mesterünk szeretet törvénye. A fiatal új kereszténység, amit ősegyháznak is szoktak nevezni, a régi szövetségi vallással szemben alacsony számú hívővel rendelkezett és Beavató Mesterünk tanításai is alacsony szinten tudatosodtak bennük. Még túl friss volt a tanítás, illetve a tanító apostolok sem voltak mindig a tanítás magaslatán. 

Az üldözéseknek több kiindulási pontja is volt. Az egyik például az, hogy a nem pogányok gyakran segítettek a római hatalomnak az új keresztények üldözésében, lásd pl. Néró prozelita feleségének Poppea Sabinának közbenjárását az üldözésekben. Ekkor az új kereszténység religio ilicita vagyis tilos vallás volt. Egy másik ok a császárkultusz elvetése vagy a pogány istenek szobrai előtti áldozatbemutatás visszautasítása volt, amelyet a rómaiak vallásellenes sértésnek minősítettek, különösen Traianus, Marcus Aurelius és Decius idejében. A bálványokat nem tisztelő új keresztényt istentelennek, ateistának, a római állam vallásával szembe helyezkedőnek ítélték meg. Megjegyzés: mai fogalmaink szerint az ateista materialista, anyagi ember. A római politeista vallás semmilyen más vallást nem tűrt meg maga mellett. Később, pl. Decius korában már bűnvádi eljárást is alkalmaztak az új keresztényekkel szemben. Különösen ehhez az időszakhoz kötődnek a vértanúhalálok, a vértanuk tisztelete és a katakombákban való elrejtőzködések. Az üldözések további oka, hogy pl. a zsidókat és a zsidó új keresztényeket egyenlő módon kezelték, és amikor a zsidókat 49-50 körül Romából kiűzték, nem tettek különbséget a zsidók és a zsidó új keresztények között. A külső, hatósági támadások mellett megjelentek a belső támadások is pl. Kelszosz 178 körül írt „Igaz beszéd” c. műve, amely a Krisztusi tanításoktól eltérő nézeteket vallott pl. a politeizmus szükségességét. Kelszósz művére hosszabban hitvédőként Origenész válaszolt. 

    3. Új, heterogén közösségek és tanító központok kialakulása. A kialakuló új keresztény közösségek összetétele nem volt homogén, ugyanis Beavató Mesterünk követői között voltak zsidók (nem pogányok) és nem zsidó pogányok. Voltak, akik ragaszkodtak a régi szövetséghez és voltak, akik nem. A megosztott, nem egységes közösségeknek külön tanító központjaik is kialakultak, így Antiochiában inkább ragaszkodtak a régi szövetségbe foglaltakhoz, a materiális és ész alapú értelmezéshez, a mózesi törvényekhez, míg Alexandriában inkább az anyagtalan, szellemi és értelem (gnózis) általi megismerést támogatták. A közösségek e kettős megismerési módszerének alkalmazását követhetjük nyomon a Saulból lett Pál esetében is, aki térítő útjai alkalmával mindig először a régi szövetség híveihez fordult és csak az után az új szövetség híveihez. Pál azokat, akik az új hitre tértek, nem kötelezte a mózesi törvények megtartására. Amint mondta, a törvényt, a dogmát, a szabályrendszert Mózes adta, a kegyelmet, a szeretetet, az igazságot pedig Beavató Mesterünk. A közösségbe való felvétel, a hová tartozás kritériuma minden esetben a megkeresztelés, a vízbe merítés volt. 

Az új keresztény közösségeket elsősorban a tizenkét apostol szervezte, élükön Péterrel, majd a ránk maradt feljegyzések szerint Pállal. Pál ugyan elismerte Péter elsőbbségét, mégis az általa alapított közösségek vezetőjének tartotta magát. A Pál által írt (7) vagy neki tulajdonított levelekből kitűnik, hogy a közösségek élén presbiter vagy episzkoposz (püspök) állt, de még nem létezett hierarchikus hivatali vezetés, habár annak csírái már megtalálhatók voltak. Továbbá, a közösség vezetőinek feladatait sem lehet pontosan beazonosítani. A 70-es évektől kezdődően János apostol evangéliumából valamint a neki tulajdonított levelekből már arról is tudomást szerzünk, hogy Beavató Mesterünk tanításainak eltérő értelmezése következtében az új kereszténység mellett, kisebb csoportok vagy a hivatal által szektáknak minősített közösségek is kialakultak, pl. a doketisták, akik szerint Beavató Mesterünk teste csak látszólagos volt, vagy a nikolaiták, akik szinkretista irányzatot képviseltek. 

Az új kereszténység életére jelentős külső tényezőként hatott a jeruzsálemi templom rómaiak általi lerombolása 70-ben és 135-ben, amely valamilyen mértékben a zsidó állam erejének csökkenését is jelentette. A korábbi kapcsolatok meglazulása a nem pogányok és az új keresztény közösségek között abban is fellelhető, hogy az első apostoli megbeszélésen Jeruzsálemben határozatot fogadtak el arról, hogy a pogányságból megtértek nem kötelesek betartani a mózesi törvényeket. Természetesen voltak olyanok, akik ezt nem fogadták el, és külön vallási csoportot alakítottak. Ellenreakcióként a régi szövetség képviselői azzal válaszoltak, hogy a zsinagóga liturgiájába felvették az új keresztény közösségekre vonatkozó átkot „menjenek tönkre a nazarénusok, és az eretnekek, és töröltessenek ki az élők könyvéből”. Az átok kinyilatkoztatása megtette hatását, mert az új közösségekben a nem pogány vonal képviselői, továbbra is megtartották a mózesi szokásokat, mint a körülmetélést, a szombatot és más ünnepeket. 

A pogány és a nem pogány keresztények között szakadás a 132-135 közötti Bar Kochba (egy csillag fia) lázadással lett végérvényes. A nem pogányok és az új keresztények közötti ellentét kiélezésére a Sanhedrin a lázadás vezetőjét messiásnak nyilvánította ki, ezzel is ellenpólust képezve Krisztus messiási hivatásával szemben. A felkelést a rómaiak három év után leverték, a várost végleg lerombolták és a templom helyébe pogány templomot építettek, ahová a nem pogányok nem léphettek be. A rómaiak nem bántották a pogány keresztényeket és azokat a zsidó-keresztényeket sem, akik szakítottak a mózesi törvényekkel. A kimondott átok ellenére is az új keresztények egy része nem szakítottak teljes mértékben a régi szövetséggel. Az új keresztények közül sokan úgy vélték, hogy az új szövetségben a régi próféciák teljesedik be. Így Isten új népe az önkiválasztottak (tiszta vérűek) népe helyett lett az új egyház. A nem pogány keresztények és a pogány keresztények abban sem értettek egyet, hogy pl. a nem pogány keresztényeknek miért van meg a joguk és szabadságuk, hogy megtartsák a mózesi törvényeket. Ezzel szemben egyesek úgy gondolták, hogy vannak olyan pogány keresztények, akik szerint a mózesi törvény szerint élők nem üdvözülnek, ezért elhajlott, válogató eretneknek kell őket nyilvánítani. Amiben viszont minkét csoport tagjai megegyeztek az volt, hogy várták a mennyek országát, elfogadták a tanítás kanonizált igazságtartalmát, a csodatételeket és az Isten előtti egyenlőséget, amely különösen vonzotta a szegényebb embereket.