179. Az egység megbontásának külső oka: a hivatal

Amint korábbi elemzéseinkben pl. 78. Elvették az Urat és 120. Egyetlen örökségünk a kereszténység már említettük, Beavató Mesterünknek sem és így tanítványainak sem az volt a feladata, hogy új vallást alapítsanak vagy új, különálló egyházat hozzanak létre. Az elvégzendő feladat nem volt más, mint az egyetemességről, a transzcendensről szóló tanítás terjesztése, az újabb és újabb tanítványok kinevelése, vagy ahogyan ma neveznénk a hálózatépítés. Továbbá, az Egyhez való visszatérés egyetemes tudásnak átadása az embernek, hogy általa minél teljesebb életet, egy beteljesülő szellemi életet éljen. Beavató Mesterünk tanítása nem a hatalomgyakorlásról szólt, ugyanis amit később tanításaiba belemagyaráznak pl. a bíráskodás, a bűnök alóli feloldozást vagy az oldás és a kötés mind hatalomgyakorló eszközök, és mindezekre az egyetemességre vágyó normális és igaz embernek nincs szüksége. A hatalomgyakorlás mindig az erőszak alkalmazását jelenti, vagyis az élet elrontását. A szellemi ember, különösen az Atya Fia nem gyakorolt és ma sem gyakorol hatalmat, erőszakot, ezért nem alapít hatalmi vallást és egyházat sem. Ő nem akar az ember életén könnyíteni sem, épp ellenkezőleg. Arra tanít, hogy ismerjük fel feladatainkat, pl. az Egy adta minta szerint teremtsünk anyagit és szellemit, és Beavató Mesterünk mintája szerint tegyünk rendet, szülessünk meg másodszor is és térjünk vissza az Egyhez. Beavató Mesterünk a régi, ősi kereszténység tudását újította meg, ezáltal biztosította a folytonosságot és nem hozott semmi újat. Ami újnak tűnt, csak az eltévelyedett, tudatlan, rendetlen embernek volt az. 

A transzcendens tanításnak időre volt szüksége, hogy beérjen, kiforrjon. Érthető, hogy a kb. 250-300 évet igénylő forrási időszak volt az új kereszténység legszebb kora az elmúlt kétezer esztendőben. Ez a szépség tűnt el az új kereszténység hatalmi államvallássá alakításával, vagyis a római birodalom vallásává alakulásával, amely a Nikaiai zsinattal kezdődött 325-ben és fejeződött be 380-ban az első konstantinápolyi zsinattal. Azóta ez a hatalomgyakorló államvallás a római katolikusság, amelynek a tudatlanok által felépített dogmarendszere miatt nem sok köze van a Beavató Mesterünk előtt is létező ősi, egyetemes kereszténységhez.

A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy felfedjük azokat a külső és belső okokat, amelyek Beavató Mesterünk tanításainak és életpályájának mintázatát megőrizték az első három évszázadban az emberek lelkében, illetve amelyeket a hatalmi érdek dogmarendszere fokozatosan eltüntetett. Megvizsgáljuk azokat a hatalmi intézkedéseket, amelyek megcsonkították az ősi kereszténység megújulásának legszebb korszakát, azt az időszakot, amikor a tanítások szemtanúinak és fültanúinak unokái még éltek. Látni fogjuk, hogy a tudatlanok, milyen eszközökkel vették el, sajátították ki és szakították el a tanítót a tanítványtól. A külső okok között találjuk a hatalmi hivatal intézkedéseit, az új keresztények üldözését, a heterogén közösségek és tanító központok kialakulását és a megkülönböztető szimbólumok használatát. A belső okok között említjük a transzcendencia és az értelmes tudás hiányát, az egyetemességről/tökéletességről való lemondást, a bűnbocsánat és a kiközösítés megjelenését, valamint a többféle hitigazságokat.

1. A hatalmi hivatal intézkedései: a hivatal kialakulása több évszázadot vett igénybe, korai intézkedései viszont már ebben az első háromszáz évben megtalálhatók. Véglegesítése, gyakorlati létrejötte pedig az 1054-es egyház szakadásra tehető. Az egyház szakadásig a dogmatikus hitigazságokat a zsinatok határozataival továbbították, egyik zsinattól a másikig. A kötelező érvényű hivatali döntések meghozatalát már a kezdetektől fogva a közösségeket vezető püspökökre bízták, később a VIII-IX századtól a pápai hivatal létrejöttével, a pápákra (Róma püspökére) is. Róma megerősödésével a pápai jogkör fokozatosan megelőzte a püspökit. Ez a jogkör kifejezetten a hitre és az erkölcsre (fides et morales) vonatkozott. A tridenti zsinatig az erkölcs alatt az egyházi szokásokat és életformát értették, ahol a püspökök kizárólag a hit és az erkölcs kérdéseiben dönthettek. Később, az erkölcs alatt már viselkedési normát értettek és megjelent a vallásban az erkölcstan, lásd például a tridenti zsinat hét bűnét. A püspökök közössége örökösödési alapon működött, az egyik püspök átadta a hivatalt és a tanítást az utána jövő püspöknek. A felmerülő kérdés itt természetesen az, hogy a püspök az elődeitől „megörökölt tanítást” is át adta-e utódának, vagy csak a hivatal működését?

A hivatal már a kezdetektől fogva, megkülönböztette az igazi tanítást, amely szerinte Beavató Mesterünktől ered, és a hamis tanítást, amely ezen kívül van. Valószínűleg az igazi tanítás az volt, amit a dogmákkal kanonizáltak. A többi nem. A kérdés pedig az lenne, hogy az igaznak vélt tanítás mennyiben volt hű Beavató Mesterünk tanításaihoz, illetve mennyire és milyen mélyen volt megértve, milyen volt az egyetemességre tanítása, mennyire transzcendens? Mi volt átadva a hívő közösségnek, pl. az eredeti transzcendens verzió vagy egy lebutított, átalakított és átértelmezett alacsony fokú verzió, esetleg a téves fordítások? Mennyire tudta az apostoli utódlás (successio apostolica) és az apostoli eredet (origo apostolica) megérteni és megőrizni Beavató Mesterünk beavató tanításait és az Egyhez való visszatérés szükségességét, nevezzük ezt vallásos üdvözülésnek? Ha megőrizte azt, teljes mértékben őrizte-e meg vagy csak töredékét, valamennyit belőle? Arról is kevés információ áll rendelkezésünkre, hogy a hit mélységeinek megismerésében a püspökök mennyire voltak érettek. Több, mint bizonyos, hogy tudásukról nem kellett vizsgát tegyenek. Lelkük értelmi érettségével kapcsolatosan felmerül az a kérdés is, hogy mindenki azonos lelki érettséggel rendelkezett-e? Ha nem, akkor milyen érettségi különbségek voltak a püspökök közöttük? A kevésbé érettek is olyan hatékonyan, olyan mélységeiben adták tovább az egyetemességről szóló evangéliumi tanítást, az örömhírt arról, hogy van tovább, mint az érettebb, tanultabb püspökök? A tanítás vajon demokratikus egyenlőségen alapult? Ha ma a püspökök között megtapasztalható a lelki érettségbeli különbség, akkor feltehetően, abban a korban is megvoltak a különbségek, így a tanítás teljessége és mélysége, valamint az átadott tanítás minősége is bizonyára sérült.

A hivatal álláspontja szerint, ami természetesen nem tükrözi a valóságot, mivel a hivatal, az apparátus az egyházi hatalmat és a hatalomgyakorlást képviselte, csak a hivatal őrizhette és magyarázhatta hitelesen az új szövetséget és a régit is. Amint fogalmaz „a két szövetség egysége Isten egyetlenségének szükségszerű következménye”, továbbá „aki elveti a régi szövetséget és veszélyezteti a régi és az új szövetség közötti folytonosságot, az nem lehet az igazság birtokában”. Vajon, akik ezeket a dogmákat megfogalmazták nem ismerték a hegyi beszéd tartalmát? (Mt.5) Beavató Mesterünk ebben a tanításában válassza szét a régi szövetség tanait az újtól. A mózesi tíz parancsra vonatkozóan például kijelenti. „hallottátok, hogy ezt mondták a régiek: ne ölj. Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre…. amikor tehát felajánlod adományodat az oltáron és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott az adományod az oltár előtt és menj először békülj ki testvéreddel”. Vagy „ azt mondták a régiek: ne esküdj hamisan. Én viszont azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek”. Az ember egyetemes lelkére, értelmére vonatkozóan pedig azt tanította, hogy „ti vagytok a föld sója” illetve „ti vagytok a világ világossága”, másképp fogalmazva ti vagytok az Atya gyermekei, fényemberei, örökösei, illene tehát úgy viselkednetek, mint az Atya.

Akadnak olyanok, akik a hegyi beszédet úgy magyarázták, hogy az a mózesi törvények új szövetségi magyarázata (amely szerint tehát két tíz parancsolat van), illetve Beavató Mesterünk lenne az új Mózes. Néha érthetetlen, hogy egyesek miért kényszerítik az embert arra, hogy folyamatos hátra tekintsen a régi szövetségre, amikor Beavató Mesterünk üzente, hogy „senki sem alkalmas Isten királyságára, aki az eke szarvára tette a kezét, és a mögötte levőkre néz”. Pedig a hatalmi hivatal is a hegyi beszédet (fontos, hangsúlyos, semmi köze a hegyhez) tartja a keresztény katekézis alapjának. Ezt fejezi ki egy IXX. századi idézet is, amely szerint „azt az utat, ami mögötted van, már nem javíthatód meg, viszont azt az utat, ami előtted van, még szebbé teheted”. Mindezek ellenére a hivatal ragaszkodott a két szövetség egységének elfogadásához, ugyanis „az apostoli hit elfogadásának feltétele annak az iratgyűjteménynek elfogadása és elismerése, amelyet az egyház Szentírásnak tart” továbbá azt is kijelenti, hogy a „Szentírás kizárólagos tulajdonosa az egyház és csak a tanítóhivatal értelmezheti”, ami azt is jelenti, hogy az Egy képére és azonosságára, az emberre nincs szükség. A teremtett embernek kiadták az útját. Hogy a Szentírást a több könyvektől megkülönböztessék a kiválasztottakat kanonizált könyveknek nevezték el, ami azt jelenti, hogy a hit tekintetében elfogadott, vagyis megüti a hit mércéjét. Megjegyzés: a ma Bibliaként ismert könyv tartalmát a 380-as években kanonizálták először, csak az után, hogy megszületett a hatalmi római államvallás. Több olyan a 100-as évek körül keletkezett írás is létezik, amelyek arra utalnak, hogy már ekkor a régi szövetséget az újjal egyenértékűnek tekintették, vagyis visszatértek a régi szövetséghez, mintha feltámadás nem is lett volna.

Nem szabad elfelednünk, hogy a hivatali intézmény felépített tekintély, a benne résztvevők pedig felépített individuális tekintélyek, ellenkező esetben a hivatal tekintélytelen lenne. A hivatal tekintélyét azzal tette kötelezővé, hogy Beavató Mesterünk tanításait az által értelmezett dogma szerint hitigazságoknak nyilvánította ki, amelyek sérthetetlenek és tévedhetetlenek. A dogmák érvényességét a püspökök egyhangú döntése hagyta jóvá. A tanítás valóban sérthetetlen volt, de az értelmezés, a hivatal általi magyarázat nem volt tévedhetetlen, mivel az egyszer született tökéletlen, individuális ember tévedni képes. Sajnos a tévedhetetlenséget (egyetemességet) és a sérthetetlenséget (individualitás) egy szinten kezelték, ami azt is jelentette, hogy az individuális, a tévedő ember tökéletlen döntését, az ember alkotta dogmát, egy szinten kezelték Beavató Mesterünk egyetemes, transzcendens tanításával. A téves dogmatikus értelmezésekből az egyházon belül is évszázadokon át számos konfliktus adódott, amelyek első körben pl. elvezettek az 1054–es egyházszakadáshoz (képrombolás kora), majd a nyugati egyházon belüli második egyház szakadáshoz (búcsúcédulák kora) is. De említhetők az egyházon kívüli, a dogmát el nem fogadó közösségek és a dogmát képviselők közötti viták, amelyekkel szemben az egyház zsinati határozatokkal védekezett pl. az ariánusokkal szemben a 325-ös Niceai zsinattal, a priszcilliánusokkal szemben a 400-as Toledói zsinattal, a pellagiánusokkal szemben a 418-as Karthágói zsinattal, a nesztoriánusok, eukhiták és messzaliánusokkal szemben a 431-es Efezusi zsinattal. A hivatalnak tehát olyan tekintélyre volt igénye, amely konfliktus esetén tévedhetetlenül, hamisítás és megrövidítés nélkül, megfelelő erővel képes volt megőrizni és továbbítani a dogmatikus kinyilatkoztatást. A tanításnak az apparátus által történő továbbadásában a hívektől elfogadást és engedelmességet követelt meg. Akik ennek az engedelmességnek nem tettek eleget, azokat, ha szükség volt rá, az egyházból kiközösítették, esetleg kiátkozták (anathéma). Gyakran például az egyház képviselőit sem kímélték, ahogy akkor mondták, a sátánnak adták oda.

Úgy tűnik, hogy a sérthetetlenség (evangélium) és a tévedhetetlenség (személy) közül a hivatal inkább a személyes tévedhetetlenséggel szeretett foglalkozni. Ezért már korán kijelentették a hivatal vezetőjének primátusát is, lásd pl. a 384-ben kelt „Directa ad decessorem” levelet, valamint a karthágói zsinatnak 417-ben küldött „In requirendis” levelet. A hivatal vezetőjének primátusa egészen az 1439-es firenzei zsinatig tartott, ahol megjelent a mind a mai napig tartó személyi tévedhetetlenség. A tévedhetetlenség érdekében a hivatal azt sem állta meg kijelenteni, hogy az általános igehirdetés tévedhet. Továbbá azt sem, hogy a téves és tévedhetetlen tanítás nem áll egymással szemben, hanem szorosan összetartoznak, mert mindkettő forrása a szakrális lélek. A ködös fogalmazás arra enged következtetni, hogy a hivatal nemcsak a tanítást, hanem a szakrális lelket is kisajátította, mivel úgy fogalmaz, hogy „a szent lélek adományozza meg az egyházat azzal a tanítással, amely erősíti az egyház igazságát és Isten népének általános hitfelfogását, amely által nem engedi eltérni az igazságtól. Ezért Isten népének általános hitfelfogása sérthetetlen.” Vajon mit ért a dogma Isten népe alatt pl. az egyház híveit, az evangélium híveit, a biblia híveit, a dogma híveit, a régi szövetség híveit (önkiválasztottak, tiszta vérűek) vagy az új szövetség híveit, esetleg mindkettőt? Továbbá, a hivatal arra sem tér ki, hogy miért van szükség arra, hogy az egyház népe demokratikusan egyenlő legyen, amikor összetételéből, nyelvéből, értelmi felfogó képességéből, eltérő kultúrájából adódóan a hatalmi egyház népe nem egyenlő. Az egyenlő bánásmód, mindig a hatalmat szolgálja ki és ahol nem volt egyenlőség, ott erőszakkal tettek egyenlőséget a hivatalt eltartó tömegbázis kialakítása érdekében, pl. az eredendő bűn által. A hivatalt az nem érdekelte, hogy ha valamiben az emberek egyenlők, az csak az Egyhez való visszatérés lehetősége és az arról való tudásban/nem tudásban való egyenlőség.