176. Az egység megbontásának belső oka: a kizárt értelem

 

Hármas sorozatunkban az egység megbontásának belső okaként említhető az értelem általi megismerés elvetése. A II. században frissen alakuló egyházi hatalmi struktúra, amelyben helyet kapott a centralizációra törekvő vezetés, elvetette az emberi értelem általi megismerést és mai napig nem pótolta be ezt a hiányt. Ha csak arra utalunk, hogy a kialakuló hatalmi apparátus, a névleg tanító hivatal az ész fölötti értelemmel való megismerést összezavarta azon felfogással, hogy a rejtett és titkos tudáshoz csak bizonyos kiválasztottak férhetnek hozzá, azt jelenti, hogy a tudás(gnózis) lényegét nem ismerte fel. Talán azért sem, mert félreértelmezve és magyarázva úgy vélte, hogy Beavató Mesterünk tanításainak csak ő lehetett a jogos utóda. A hatalmi hivatal által képviselt tudáson kívül, nincs más tudás. Ez az egyetemes tudás privatizálása, individuálissá süllyesztése, amely elvette az embertől az Egytől kapott szabad akaratot, ezért tudás diktatúrának is mondható. A keleti hagyományokhoz közelebb álló keleti új kereszténység tanításaiban nyomokban megtalálhatók a keleti tanokkal való ötvöződés, amely szerint az ember az üdvözítő tudás birtokában van és csak azok értik meg azt, akik arra felkészültek. Az áthagyományozás vagy didaszkália, az, ami a felkészültet a tudásba beavatja. A katolikus lexikon szerint a gnózis keresztény értelemben azt jelenti, hogy ”kegyelemtől áthatott ismeret, amely az ember hitében megéli Isten felfoghatatlan szeretetét….nem a hittételek mennyiségi megismerésére vagy a hit dolgainak fogalmi kifejezésére kell elsősorban gondolnunk, hanem a kinyilatkoztatás szellemének megértésére, a benne rejlő isteni bölcsességnek és szeretetnek a felfogására”. A lexikoni megfogalmazást azzal egészítenénk ki, hogy a gnózis, vagyis a tudat tudatosság- tudás összefüggéseinek felismerése és elsajátítása teszi lehetővé a hit komplexitásának megértését is, amit a lélek gyakorlatoztatásával, aszkézissel, észleléssel és megtapasztalással lehet elérni. Ugyanis az értelem általi megismerés a hit, az egyetemes öntudat. Ha a hit misztériumát akarjuk megismerni, akkor a lélek értelem (nem az ész) misztériumát, komplexitását kell megismerjük, ez pedig a szeretet és a kegyelem misztériuma, paradoxona, amire Beavató Mesterünk tanít. Amit ismerünk, azt szeretjük, és amit szeretünk azt meg akarjuk ismerni. A megismerés és annak szükségessége tehát belefoglaltatik a szeretetbe és a kegyelembe. 

Tudatunk, az önmagunkról, egyetemességünkről szerzett tudás akárcsak a világ és annak változó állapota bennünk van, mert mi vagyunk úgy a  külső, mind a belső világ, és így az egyetemesség is. Világunk tudati, olyan, amilyen tudással rendelkezünk. Van akinek jó, és van akinek rossz, van akinek szép és van akinek csúnya. Lehet tehát a világok között válogatni. Vajon a világok közötti válogatás, miért nem eretnekség?  Érdemes arra is figyelnünk, hogy a régi szövetségben nincs didaché vagyis tanítás, a jövőnek szóló tudás. Ott történetiség, vagyis elmúló idő van. Azzal, hogy a hatalmi hivatal nem ismerte fel az Egytől származó egyetemes énünk értelmességét (szentségét, szakralitását), valamint azt, hogy ember nélkül nincs értelme sem a teremtésnek, sem Beavató Mesterünk tanításainak, sem az értelem kiáradásának és az univerzális én általi befogadásnak sem, kizárta az értelem általi megismerést. Nem ismerte fel, hogy például az „elküldöm nektek a szent lelket” üzenete nem jelent mást, mint tudás által értelmet adni a léleknek, mert csak az értelem által vagyunk képesek befogadni a tanítást, illetve az értelmesség az, amelyik a lelket az értelmetlenségből, a sötétségből, az Egytől való elszakítottságból, az individualitásból kiemeli és érthetővé, egyetemessé teszi. Ez nem azt jelenti, hogy Beavató Mesterünk előtt nem volt értelmes lélek, hanem azt, hogy mivel az ember akarata az Egyhez való visszatérésben meggyengült, újra szükség volt azt megerősíteni (re-ligio), újra rendbe kellett tenni, újra ki kellett váltani az eltévelyedésből, az anyagba süllyedésből. Ezt a re-ligió, újrakötési feladatot végezte el Beavató Mesterünk, amikor az egyetemesség hitében meggyengült embert, az individuális én által elfedett egyetemes lelkű embert tanította visszatérni az egyetemes kereszténységbe, a tér és az idő kereszteződésének középpontjába. Sajnos ezt a re-ligiot, az újrakötést vallásnak értelmezik.

Az első századokban az értelem általi megismerésnek számos értelmezését találjuk. Például János evangéliuma, de Pál számos levele is közel áll az értelem általi megismeréshez, ami a gnosztikus gondolkodás lényege. De említhetők az apokrifnek (eredeti jelentése ismeretlen eredetű, csak később vált a kánon által el nem ismert források jelölésére) nyilvánított evangéliumokat is, mint a Tamás, Fülöp vagy Mária evangéliumát. Az sem véletlen, hogy már az első évszázadokban a lélek értelem általi megismerését, az igaz értelmet, többen felismerték pl. Bazilidesz és Valentinos, akikhez az új kereszténység gnózis tana köthető, ezért a dogmatikus kereszténység őket eretnekeknek, vagyis válogatóknak tartotta. Ők tudták pl., hogy az ember hármas természetű, test, lélek és szellem. Ez alapján az emberi csoportok is három részre osztották, így a legfejlettebb szellemi, értelmi emberekre, akiket pneumatikusoknak neveztek, a középrétegre, a lelki emberekre vagy pszichikusokra vagy az átlag keresztényekre, illetve a legalsó szinten levő hülikusokra, vagy a testi, anyagi emberekre, a tömegemberre. A középen elhelyezkedő lelki embereknek megvan a lehetőségük, hogy értelmük, tudásuk gyarapításával átlépjenek a szellemi emberek csoportjába, ellenkező esetben az anyagi emberek sorsára jutnak és elvesznek. A kérdés ez esetben az, hogy ha már a korai évszázadokban ismerték az ember hármas felosztását, miért nem lehetett a következő évszázadokban megőrizni ezt a tudást? Kinek volt érdeke, hogy ez a tudás eltűnjön? Csakis a hatalomnak. 

Az értelmes tudású emberek azt is megállapították, hogy az egyházat, az eklézsiát a szellemi emberek közössége alkotja, mai szóval az Egy háza népe a kétszer született emberek közössége, nyelvre, bőrszínre vagy bármilyen más megkülönböztetésre való tekintet nélkül. Említettük, hogy a katolikus lexikon szerint a gnózis kegyelemtől áthatott ismeret, tudás, amely által megtapasztalható az Egy szeretete. Mivel kegyelemről, illetve a kegyelem növekedéséről van szó, egyben megvilágosodásról vagy a hit növekedéséről, elmélyüléséről is beszélhetünk. A gnózis gyakorlatilag misztika, olyan egyetemes tudás, ami kézzel nem fogható és szemmel nem látható, mivel az egyetemességben a kapcsolatok számítanak a kint és a bent, a fent és a lent, a férfi és a nő stb. között, amit dualitásnak is nevezünk. Ennek a duális kapcsolatnak a felismerése és az élet szekere rúdjának ehhez igazítása a beavatás. A müsztisz szó beavatást jelent. Beavató Mesterünk is misztikusnak mondható, mert mindig az egyetemességet képviselte. Semmilyen rejtett tudást nem adott tovább, csak azt, amely által visszatérhetünk az Egyhez, ami a vallásos üdvözülést jelenti. A keresztény misztikusok tehát gnosztikusok, lelki, egyetemes értelemmel megáldott emberek. A dogmatikusok a misztika, a beavatás meg nem értése miatt, alakították ki saját szabályrendszerüket és hatalmi erőszakkal, lásd pl. a római államvallás kialakítását - a birodalom fenntartása érdekében -minden birodalmi emberre ráerőltették. Ha a keresztény misztikáról elmondható, hogy forrása a kegyelem, amely a szent és egyetemes lélek adománya, akkor a teológiára, az Isten tudására is érvényes lenne a misztikusság és a gnózis. De látjuk, hogy nem az. 

A niceai zsinat utáni évszázadokban fokozatosan háttérbe szorul az értelem általi megismerés és kerül előtérbe az ész, például az Arisztotelészi materialista tanok megjelenésével, illetve az erre alapozott a XII-XIII. századi skolasztikában, amit a dogmatikus hivatal a nyugati egyház fénykorának tart. A hanyatlás korában, a modern (eltévelyedés) kor kezdetéig, a XV. századig, csak elvétve találunk misztikusokat. Az anyagias, liberális felvilágosodás utáni korokban a gnózis lassan exotériává, vagyis téves ezotériává fokozódik le, és ebben a formában jelenik meg például a XVIII. század szabadkőművességben, később az antropozófiában és a New Age körében is, azokban a felfogásokban, amelyek a kereszténység kivételével minden vallás felé nyitottak. Miért a vallások felé? Mert, mindkettő hatalmi érdeket képvisel, célja a zavarkeltés és a rendetlenség fenntartása. 

A lélek értelem általi megismerése körüli értelmezések a XIX. században is az emberi létezés megértésének középpontjában voltak, példa rá Karl Jung gnózis értelmezései, ahol Jung kb. tíz fogalmat is használt a gnózisra pl. azonosulás az emberfiával, a belső Krisztus felfedezése (mai fogalmunkban az egyetemes én) vagy a misztérium tudatos kutatásának szükségessége. Amint írja” nem tudom azonban belátni, miért kellene egyetlen hitvallásnak birtokolnia az egy és tökéletes igazságot”. – amiben teljesen igazat adunk neki. Ma már tudjuk, hogy akik az értelmes tudást megtagadták, pl. a vallásos világnézetek, a teremtett szellemet tagadták meg, az univerzális én megismeréséhez szükséges tudást. Gnózishoz, értelmes tudáshoz az juthat el, aki felébredett és elindult visszafele az Egyhez. Gnosztikusnak mondhatók azok, akik a világot és benne magukat is egynek látják, akik szintézisben és körkörösségben (nem linearitásban) gondolkodnak. A lélek értelmével rendelkező ember az Egy hagyományának őrzője, ezért nem tévesztendő össze a zárt vagy titkos tudást birtoklók felfogásával, ugyanis titkok nincsenek, csak tudatlanság. Beavató Mesterünk mindent kinyilatkoztatott. Akik úgy gondolják, hogy mégsem, azok tegyék fel az egyszerű kérdést:  Beavató Mesterünk miért tartotta volna meg magának a tudást, hiszen épp azért volt és van most is közöttünk, hogy tanítson. Elődeink már ismerték, hogy az értelem hithez vezet, a hit gnózishoz, ez pedig a feltétlen szeretethez. Az értelmes megismeréshez tudás kell, a tudás pedig a tudatból, vagyis öntudatból származik, ami a hit. A hit vezet el az értelemhez, az univerzális énhez, a mindenkiben ott lakozó kis istenhez. A hit tehát értelmes, a hitnélküliség pedig értelmetlen. Az értelmes, egyetemes léleknek természetesen semmi köze nincs az alacsonyrendű racionalitáshoz, az észhez vagy az ésszerűséghez.