177. Az egység megbontásának belső oka: a partikuláris és az egyetemes szembeállítása

 

Az egység megbontásának belső okainak vizsgálatában a partikuláris és az egyetemes szembeállítása következik. Beavató Mesterünk tanításait, a dogma által jóváhagyott evangéliumokat, nem minden új keresztény fogadta el egyenlő mértékben. Voltak olyan hittételeknek nevezett tanítások, amelyeket teljes mértékben elfogadtak, és voltak olyanok, amelyeket csak részben. Fontos megjegyeznünk, hogy nem a tanítást, hanem a hittételt fogadták el vagy sem. A kérdés természetesen az, hogy a hittételnek nyilvánított tanítás, mennyire hűen tükrözte vissza a tanítást, illetve hogyan, milyen mélyen és érettséggel értelmezte azt. A gond leginkább az értelmezésekből adódott, később pedig a fordításokból. Megjegyzés: nem véletlen, hogy 200 körül Origenész elkészítette a Hexaplát, ahol hat (négy görög és két héber) régi szövetségi fordítást hasonlított össze. Az értelmezés lehetett individuális vagy az értelemhez közel álló egyetemes értelmezés. Megvolt tehát a hittételek közötti válogatás lehetősége. Akik válogattak, azokat a hatalmi hivatal eretneknek nevezett. Ha a válogatás az egyes új keresztény közösségek vezetőivel szembe irányult, ami gyakorlatilag a hivatallal szembeni engedetlenséget jelentette, akkor szakadásról, vagy skizmáról volt szó. Az eretnekek között jelentős helyet foglaltak a zsidó eretnekek pl. az ebioniták, akik nem fogadták el pl. Pál leveleit és a nazarénusok, akik a Messiás ezeréves birodalmát várták. A dogmatikus értelmezéssel szemben további értelmezések léteztek, így pl. az ariánusok, a manicheisták és a montanisták stb. részéről. 

Ha a válogatás tényét a dogmatikusok eretnekségnek tartották, akkor felmerül a kérdés, hogy a hatalom miért válogatott pl. a rendelkezésre álló evangéliumok között. Miért négy evangéliumot választottak ki a rendelkezésre állók közül, a kimaradtakat pedig apokrifoknak nyilvánították? Milyen alapon válogattak? Ki hatalmazta fel őket, hogy Beavató Mesterünk egységes tanításaiból, a beavatásból csak töredékeket adjanak tovább? Ha válogattak, hová lett a teljes tanítás? A válogatásból az sem derül ki, hogy a kiválasztott evangéliumok miért egységesek. Megjegyzés: az értelem általi megismerést nem támogató Ireneusz és Tertulianusz is már kétségbe vonta a négy evangélium egységességét. Ennek ellenére általában evangéliumokról beszélünk. A szinoptikus három evangéliummal szemben János evangéliuma gyakran gnosztikus tartalmú. Ugyanis, csak ebben az evangéliumban találunk utalást a teremtésre „kezdetben volt az értelem és az értelem az Egynél volt, és az Egy volt az értelem. Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogadja föl.” Mai fogalmaink szerint az értelem a logosz, az ige, a tudatosság, a világosság, az egyetemesség, a sötétség pedig a tudatlanság, az individualitás. Továbbá, itt találunk utalást az újrakezdésre, a körkörösségre, a folytatásra, amit apokalipszisként ismer a köztudat. Az apokalipszis olyan ami kell, mert nélküle nincs megfordulás. Kell tehát a befejezés és kell az újrakezdés is. Lásd a 104. A visszatérés már elkezdődött c. elemzésünket. Az adott válaszok értelmében azt tapasztaljuk, hogy kétféle eretnekséggel állunk szemben. Az egyik az egyházon belüli eretnekség, amit hivatalosan nem nyilvánítottak annak, mert a rejtett eretnekség megengedett. A másik a külső, nyilvános és elítélendő eretnekség, amelyet a hatalom nyilvántart, ami nem megengedett, és amely azon szabályok betartására vonatkoznak, amelyeket a belső, rejtett eretnekek hoztak létre. Mai napig nem sikerült pl. egy olyan könyvet létrehozni, kinyomtatni, közkincsé tenni, amely Beavató Mesterünk teljes tanítását tartalmazza. A művészet és az irodalom világában számos művésznek van olyan kiadványa, amiben az alkotó össze műve megjelent. Beavató Mesterünknek nincs ilyen könyve. Miért? 

Akkor, ki az eretnek? A régi szövetségben megtalálható önkiválasztottsági alapon a hivatal képviselői úgy vélték, hogy ők felhatalmazást kaptak, hogy válogassanak Beavató Mesterünk tanításaiban, és amit elfogadtak, azt a tudatlanok számára kötelezővé tegyék. A többiről legfentebb hallgattak, illetve apokriffá (szerzője ismeretlen) nyilvánították.  Az apokriffá degradálást akkor is alkalmazták, ha a szerző ismert volt. A hivatalnak eszébe sem jutott, hogy amit Beavató Mesterünk maga után hagyott az az emberről, az emberérét és az embernek szól, és MIND kötelező az emberre nézve. Ember és ember között nincs kivétel, senki nincs kiválasztva semmire. Ez az Egy előtti egyenlőség. Nem lehet válogatni, kritizálni, hogy ez jó és kell, az pedig rossz és nem kell. A beavató tanítás nem a hatalmi hivatalnak, még kevésbé az akkor nem létező hivatal vezetőinek vagy a vezetőiről szólt, mert a hivatal csak hatalmat tud gyakorolni, beavatni nem tud. A beavatás egyéni és nem közösségi, mert alapja a mester és a tanítvány közötti viszonya, a lélektől a lélekig kapcsolat. A hivatalnak nincs lelke és a hivatal nem tud tanítvány sem lenni. Kollektív beavatás nem volt, ma sincs és nem is lesz. Az embereknek nem a hivatal által elfogadott morzsákra, válogatott tanításokra volt és van ma is szüksége, hanem a teljes tanításra. A hivatali jóváhagyás ez esetben is, mint más esetekben is, amint látni fogjuk a régi szövetségben megtalálható közös felelősségvállalásból ered, pontosabban abból a közös felelőtlenségből, amelyből nem derül ki, hogy a kikiáltott vétkesre ki dobta rá az utolsó követ, amitől meghalt. Kollektív felelősség van, személyes felelősség pedig nincs. A rádobott kő nem más, mint a közös felelőtlenség, az egyenlőség, ami alapján akkor is és ma is működik a hatalmi hivatal. 

A kanonizált evangéliumok esetében tehát ezzel a kollektív felelőtlenséggel, a dobott kő hatással van dolgunk. Ha tudjuk is, hogy kik kanonizálták a négy evangéliumot, nem ismert, hogy ezt milyen felelősséggel tették. A hivatal nem vállal felelősséget, mert ellenkező esetben nem lenne, hatalmi hivatal. A hivatal az, ahová el lehet bújni és nem lehet senkit felelősségre vonni.  A hivatal a kollektivizmus  megtestesítője. Ha megpróbáljuk kideríteni, hogy Beavató Mesterünk tanításaiból miért csak részleteket adtak és adnak oda az embernek, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy mindez azért van, mert a válogató kanonizáló hatalmi eretnekek a könnyebb, a nép vagy a tömeg által inkább elfogadott, alacsony szintű, kevésbé értelmes tudást igyekeztek tovább adni. A hatalomnak nem állt érdekében az embert a hagyományos kereszténységbe visszavinni, illetve a kereszténység folytonosságát, beavatását biztosítani, mert akkor a hivatal nem tudna hatalmat gyakorolni a tudatlanok fölött. A hatalom az újrakezdésben, az új időszámításban volt érdekelt, lásd pl. a mai kétezer éves időszámítást, mert így tudott csak a „mozgalom”, a kialakuló új keresztény közösségek élére állni. A hatalomátvétel mindig a lapok újraosztásán alapult. Talán kevésbé ismert, hogy pl. a Jeromos által készített Biblia fordítás is válogatás. Amint Jeromos kijelentette, ő csak a könnyebb, a nép által inkább elfogadott értelmezést adta közre, ezért is a fordítás neve Vulgata, vagyis alacsony szintű tanításokat tartalmazó verzió. Érthető, hogy mindazok a tanítások, amelyeket nem kanonizáltak és amelyek a lélek értelmére alapozott tudás adtak tovább, üldözték és végül elhallgattatták. De az sem kizárt, hogy a nem kanonizált magasabb szintű tudást a hivatal magának tartott meg. 

Eredetileg az új keresztény közösségekben Beavató Mesterünk tanításainak hiteles megőrzésére törekedtek. Később a névileg tanító hivatal kialakulásával, a tanítások az egyházi apparátus hittételeivé váltak. Úgy értelmezték, hogy a hit a tanítás hitelességével egyenlő. A hitelességet pedig a hivatal adta. A hivatali válogatás és a kánonná nyilvánítás fokozatosan elsorvasztotta az egyetemes tanítást, az önismereten alapuló hitet és a hivatal által hitelesített tanításból lett a vallásos hit. A hitből dogma lett. A hitelesség védői között találjuk az apostoli atyák egy részét, később a hitvédőket és a hitvitázókat is, akik önként, szabadon vagy a hivatal felkérésére vitatkoztak. Ezzel a lépésével a hatalmi hivatal kialakította a maga hitvédőit (tantóit) is, akiket egyházatyáknak nevezett el. Sok esetben az egyházatyák tanításait az egyház a Szentírással együtt kanonizálta, mert azok tartalmát egységes mércének fogadta el. Hogy még mennyire nem volt az egységes dogmatika kialakulva a hivatalon belül, az abból is látszik, hogy az egyházatyák között a hitet különböző módon értelmezők is helyet kaptak, Például a régi szövetséget fenntartó Ireneusz, az értelem általi megismerést képviselő Alexandriai Kelemen, a montanista Tertullianus, illetve a keresztény tanítás tudományos vizsgálatával foglalkozó vértanú Origenész, aki az evangéliumi szövegek hármas betű –erkölcs és szellem (értelem) szerinti értelmezését tartotta helyesnek. Megjegyzés: az alexandriai iskola által képviselt értelem általi megismerést követő vértanú Origenészt halála után kb. 300 évre, a Konstantinápolyi zsinaton 543-ban kiközösítették. Más rangsorolás szerint az egyházatyák közé tartoztak az apostoli atyák pl. Timótheus és Római Kelemen, valamint a niceai zsinat előtti atyák (Ignác, Justinosz) és a niceai zsinat utáni atyák (Ágoston, Aranyszájú János, Jeromos). Érdemes odafigyelnünk arra is, hogy az apostoli atyák és az egyházatyák nézetei, hitvallásai sok esetben különböztek, egymástól ahogy különböztek az értelmezések is a kialakulóban levő öt hitközpontban, a későbbi vallási központokban pl. Jeruzsálemben, Antiochiában, Alexandriában, Rómában és Konstantinápolyban.

A hitvédők és hitvitázók nem csak szóban védték a hitet, hanem írásos formában is. A hitvitázó munkák gyakran, annak érdekében jelentek meg, hogy a hitvédők és a hitvitázók minél mélyebben tudjanak értekezni a hitről. A kor jeles hitvédői pl. Jusztinosz, Arisztidész, Athénagorász, Minucius Felix. Közülük többen az ész fölötti értelmet alkalmazták, mint pl. Jusztinosz, aki megemlíti, hogy Beavató Mesterünk, vagyis a logosz az, ami az embert és az Egyet összeköti. Ő a közvetítő kommunikációs csatorna, a visszatérésre tanító, mert ő az út, az igazság és az élet. Azt is megemlíti, hogy Beavató Mesterünk egyetemes lelkéhez hasonló lélek van minden emberben, amelyet ő logosz csiráknak nevezett, és amely által mindenki részesülhet az egységes logoszból, ha lelkét arra érdemessé teszi. Jusztinosz szerint a tanítók, olyan emberek, akik nagyobb mértékben részesülnek a logoszból, pl. Herakleitosz, Szokratész, Platon. A hitvitázók és a hitvédők párbeszédes formát használó műveinek megjelenése vezetett a dialektikus párbeszédhez, a gondolatok logikus kifejtéséhez. Ez talán nem véletlen, mivel a dialektikus, érvelő párbeszéd már Platón és Arisztotelész korából ismert volt. 

Elemzésünk korai szakaszától kissé előre ugorva jegyezzük meg, hogy a nyolcadik századtól kezdve nyugaton egyházatyának (pater Eclessia) fogadták el pl. Ambrust, Ágostont, Jeromost és Gergelyt, keleten pedig Vazult, Nazianzi Gergelyt, Atanázt és Aranyszájú Jánost. A hivatal szerint ők azok, akik az igaz hitet tanították. Történetükkel, teológiai nézeteikkel foglalkozó tudomány a patrisztika. Nem hivatalos besorolás szerint rajtuk kívül voltak még más tanítók is, akik válogattak a lét és élet filozofikus, transzcendens vonatkozásai között, akik ismerték az értelem általi megismerést és ezért az egyház nem fogadta el őket az igaz hit tanítóiként. Ide sorolható a már említett Origenész, továbbá Areopagita Dénes, aki a felfoghatatlan és megismerhetetlen, transzcendens Egy utáni vágyról elmélkedett, Evagriosz Pontikosz, akitől az egyház átvette a nyolc magatartásformát és hét fő bűnné nyilvánította azokat a tridenti zsinat alkalmával. Továbbá, Johannes Cassianus, aki elsősorban a barátság és a szeretet elemzésével foglalkozott, és Evagriosz Pontikoszhoz hasonlóan foglalkozott a nyolc magatartásformával is. A sorban Nüsszai Gergely következik, aki szerint a megistenűlés állomásai a megtisztulás (a mennyiségről a minőségre váltás), a megvilágosodás (gnózis) és az egyesülés (beolvadás). Hitvalló Maximosz szerint Krisztusban a két energia, a két természet, a két akarat (dualitás) keveredése és szétválás nélküli egysége létezett. A felsorolásban egy kivétel van, Aranyszájú János, akit a hatalom egyházi tanítónak is elfogadott. Érdemes megjegyeznünk, hogy az apparátus több esetben is a régi szövetség, anyagias tanait propagáló tanítok alkotásait kanonizálta, pl. Ágoston, Hyppo püspökének munkáit, illetve azokat, amelyek Arisztotelész materialista nézeteit követték, pl. Aquinói Tamás munkáit. Aquinói Tamást a párizsi egyetem tanárát a hivatal 1323-ban szentté avatott, 1567-ben egyháztanítóvá nyilvánított, 1880-tól pedig minden katolikus tanítói tevékenység védőszentjévé léptetett elő. Ezek a tények is arra utalnak, hogy a hivatal folyamatosan mondott le az Egy transzcendens megismeréséről, az értelem általi megismerés tanításáról és tolódott el az ész általi megismerés fele. Megjegyzés: Aquinói Tamásról több elemzést is közreadtunk pl.  138. Tamás államigazgatása, 139. A hiányzó ember és 141. Az angyali doktor.