171. A metafizika és a dogmák

 

A metafizika is, és a dogmák is közrejátszanak a visszatérés feladata elé állított embernek. De, amíg a metafizika megoldást ad a feladatra, addig a dogmák a problémát generálják. A metafizika szerint van megoldás, a dogmák szerint csak problémák vannak. Ezért metafizikából egy van, dogmából pedig  rengeteg. A problémák általában azért jelennek meg, mert ami van az nem elegendő. Mindig több kell.  A dogmák, de mondhatjuk a szabályozás, a törvénykezés esetét is,  nyomon követhető a folyamatos mennyiségi felhalmozódás. Nem véletlen a törvény a törvény hátán és a szabály a szabály hátán jelenség. A metafizika a fent és a lent egységét állítja helyre, a dogma pedig, mivel ezt az egységet nem érti, azt szétszedi, és helyette egy kreált, mesterséges ál-egységet, problémát alkot, pl. a betű szerinti értelmezést. A dogma tehát a probléma, a metafizika pedig a megoldás. A dogma az erőszakot képviseli, a metafizika pedig a szabad akaratot. Ezt a kettős megközelítést, dualitást az egyén szintjére vonatkoztatva jutunk el az egyetemes én és az individuális én szerinti értelmezéshez. A dogmatikus erőszakos értelmezés az individuális én szerinti, analizáló, problémát felhalmozó értelmezés, amely az egyetlen egy egység elvesztéséhez, másképp mondva a kétségbe, a kettősségbe eséshez, és így a külső segítségigényléshez vezet. A megoldás a metafizikai szabad értelmezés, amely felszámolja a kétségeket és teremti meg az egyetlen egységet. Amint látjuk a vallásos kereszténységben a dogmák (exotéria, analízis) elsőbbséget élveznek a metafizikával (ezotéria, szintézis) szemben. A dogma a mankó, a segédeszköz, amire kényelemből szeretünk támaszkodni, habár anélkül is tudunk járni A metafizika rajtunk kívül létezik, a dogmákat pedig tudatlanságból mi alkotjuk meg, mivel nem értjük a metafizikát, illetve azért, hogy segítségükkel, a másik tudatlan ember fölött hatalmat gyakoroljunk. Ez az oka annak, hogy egy magasabb rendű tudás (lét, tér, rend, transzcendencia) helyett egy alacsonyabb szintű, az idővel változó tudást választunk. Pedig az idővel nem változó metafizika (lét, tér, rend, transzcendencia) mindig a mankóként használt és az idővel változó dogmák fölött áll. 

Ha például Beavató Mesterünk keresztre feszítését és feltámadását nézzük, akkor a dogma szempontjából a kereszt a szenvedés és a gyilkosság jelképe, így az sem véletlen, hogy a templomokban a megfeszített testet és nem a feltámadottat látjuk. A metafizika részéről pedig a kereszt az élet és a lét, a tér és az idő találkozásának helye, amely egyben a horizontális (földi élet) és a vertikális (égi lét) találkozása, pontosabban a középpontja. A tudatosodás ott kezdődik, ha felismerjük a tér és idő találkozását, azt, hogy ez a kereszteződés (kereszt) mi vagyunk. Beavató Mesterünk volt az, aki ennek a kereszteződésnek metafizikáját, az önmagunkra találás lehetőségét megmutatta. Ő minket vett a hátára, példát mutatva arra, hogy mi is vegyük a másik embert a hátunkra, hogy mi is vállaljuk az áldozathozatalt. Az önmagunkért hozott áldozat nem elegendő. Az Egyhez való visszatérés csak a másért hozott áldozat által lehetséges. A kereszt metafizikája azt jelenti, hogy Beavató Mesterünk által felismerjük az Eggyel való közös kapcsolatunkat, hogy a visszatérés csatornája, a vallásos feltámadás kétezer éve számunkra is nyitva van. Elfogadjuk az örök létező létet (vertikalitás, ezotéria, valóság, transzcendencia, tökéletesség), az Egy valóságát, ugyanakkor az életet is (horizontalitás, exotéria, káprázat, immanencia, tökéletlenség), mert a létbe az út az életen át vezet. Akinek lelke nem él, annak nincs tovább. Az élő halottaknak nincs tovább, és erről csak ők tehetnek. A metafizika a látható, az érzékelhető, a tapintható fizikai világon túl kezdődik, a térben, az időtlenségben, ahol az Egy van, vagyis az állandóságban, a mozdulatlanságban. Az Egynek, mint a rendnek, szabadságnak, szeretetnek, időtlenségnek, ürességnek, térnek (mindenség) a megértése, mindig gondot okozott. Olyan mintha több helyről is meg lehetne közelíteni az Egyet, de csakis a dualitásból lehet. Ugyanis a duálitások világában, az életben benne van a lét, az anyagban a szellem, a transzcendensben az immanens, a fehérben a fekete, a tűzben a víz, a hidegben a meleg, a férfiban a nő és fordítva.

A teremtés leírása is kettős: az első teremtésben a vertikalitás, a tér, a szellem létezett, és csak a második teremtésben jelenik meg a horizontalitás, az idő és a kettő kereszteződése. A dualitás Beavató Mesterünknél is nyomon követhető, a kenyér és a bor, a test és a vér, az abszolútumnak (a létnek, a térnek) a relatívumban (az életben, az időben) való megnyilvánulása, amit a vallásos fogalomban eucharisztiának, testet öltésnek, kegyelemnek neveznek, de ami azonosulást, az átváltozás vállalását is jelenti. Az eucharisztia az életéhségről és életszomjúságról való lemondásról, a létbe való beavatásról szól, ugyanis átváltozás, kétszer születés, tudatosodás, áldozathozatal, lemondás nélkül nem lehetünk azonosak, mindenben olyanok, mint Beavató Mesterünk. Nem lehetünk tökéletesek, igazságosak, szabadok, rendet teremtők, ha nm üresítettük ki magunkat, ha nem találjuk meg egyetemes énünket, a bennünk levő kis istent és az időfelettiséget. Az eucharisztia arról szól, hogy szellemé válásunk által leszünk élőkké, ismerjük meg önmagunkat, születünk meg másodszor is és ismerjük meg a bennünk levő Egyet. Nincs szükségünk külső, segítő dogmákra. Továbbá, arról is, hogy az átlényegülés csak az életen keresztül, az élet hozta feladatok elvégzésével lehetséges, akkor, ha teljesítünk a tesztpályán, ha van tér és idő keresztünk. Megjegyzés: a nagy átváltozás vagy a passió metafizikája a 32. Öröm, ami szenvedésnek látszik elemzésben található.

Az életteszt, a tanúságtétel az Egyhez való visszatérésünket szolgálja, a bennünk levő kis isten felismerését és a vele való azonosulást. Nincs más módja a rendbetételnek, az eltévelyedés feloldásának, vagyis az individuális én, az „én vagyok” feladásának és az univerzális én, a „mi vagyunk” befogadására. Az átlényegüléshez, az azonosuláshoz öntudatra, hitre, akaratra, szeretetre, áldozathozatalra és tudatosságra van szükségünk. Az Eggyel való azonosuláshoz, az átlényegüléshez szükségünk van a tudatosodásra, ami által felismerjük, hogy az Egy igazsága, rendje és szabadsága a teljességben (tökéletességben), az örökben (idő felettiségben) és a végtelenben (térben) van. Ha ezt matematikailag szeretnénk ábrázolni, akkor a matematikai egy lenne a teljesség, a nulla az örök, végtelen pedig az üresség. A hármasságból egységet úgy lehet alakítani, hogy a nullát és az egyet (idő, változás, a szellem megtestesülése) képviseli Beavató Mesterünk, az Egy pedig a végtelent (tér). Az időváltozás, az élet, a pulzálás, a mozgás a nulla és az egy közötti váltakozás, amelyre a zárt rendszerű anyagok világában az entrópia fogalmát használják, amit az anyagi rendszerek rendezettségével (ahol az egy az egyensúly kifejeződése), és rendezetlenségével (ahol a nulla az egyensúlytalanság kifejeződése) jelölünk. Az entrópia szempontjából a tér az egy és az idő a nulla. Az emberi élet pedig a nulla és az egy közötti intervallumon, kifeszített kötélen való egyensúlyozás.

A lét megtalálása nem jelent mást, mint a mozgásban felfedezni a mozdulatlanságot, a rendezetlenségben a rendet. Beavató Mesterünk is ebbe a tér és idő rendszerbe érkezett, csak nála fordított érkezés észlelhető, mivel ő a végtelen térből, a mozdulatlanságból, az egyensúlyi létállapotból került be az időbe, a mozgásba, a megbomlott és folyamatosan változó életbe, ami azt bizonyítja, hogy a lét és élet közötti közlekedési folyosó, csatorna kétezer év óta nyitva áll mindenki részére. Van tehát „hová” visszatérni. Beavató Mesterünk a mozgást vagy az egyensúlyváltozást a nulla és az egy közötti intervallumban jelölte meg. Amikor tehát a mozgásból a mozdulatlanságba, az életből a létbe, a rendetlenségből a rendbe szeretnénk eljutni, akkor a mozdulatlanságot, az egyensúlyt, az ürességet jelképező egy fele haladunk, amely egyben a kiindulási és az érkezés pont, az egyetemesség. Az egyetemességből jövünk, és ha a ránk bízott feladatokat elvégezzük, „oda” térhetünk vissza. A feladatok egyike a tudatosodás is, amikor felismerjük, hogy a végtelenbe, az idő felettibe, az egyetemes létállapotba, az Egyhez csak Beavató Mesterünk, a nulla és az egy dualitása által juthatunk el. Az életen túli lét megismerése nem lehetséges csak, ha tudatosodásunk által eltüntetjük a köztünk és az Egy közötti korlátokat, határokat, dogmákat. Ez a beavatás, a tudásszerzés, a tudatosodás. Mivel az Egy a térben, vagyis az ürességben van, hogy rátaláljunk, ki kell üresítenünk magunkat, vagyis minden olyantól meg kell szabaduljunk, ami az időben létezik, így nem csak az anyagi világunktól, hanem testünktől is . 

A dogmatikus nyugati vallások a kiüresedésre nem adnak gyakorlati módszereket, szemben a keleti gyakorlatokkal, például a zen djana (megfelelője a hindu mahajana), ahol a kiüresedésre, az individuális éntől, vallásos nyelven az ördögtől való megszabadulásra meditációs verseket, szutrákat alkalmaznak. A megszabadulás eredménye, hogy érzéseink, a nevek, a szavak elveszítik hétköznapi tartalmukat és nincs szükségünk tárgyi tudásra, racionális gondolkodásra, vagy a memóriánkban tárol információkra sem. Ha tudatlanok vagyunk, akkor nem ismerjük meg önmagunkat, nem tudjuk, hogy miért van szellemünk, lelkünk és testünk, önmagunknak idegenek, élő halottak maradunk. Amire Beavató Mesterünk tanított, hogy győzzük le az élő halottságot és váljunk lelkünkben élővé, vagyis legyünk éberek, éljünk teljes szabad életet. Ha él a lelkünk, él a testünk is. Sajnos sokan a test fiziológiai szükségleteinek kielégítését nevezik életnek. Tudatlanságunk, alvajárásunk, illetve csökkent éberségünk az, amelynek következtében félig élünk és feléig halottak vagyunk. Felébredésünk ennek az alvajárásnak a tudomásul vétele, az élő halottságunknak a feladása, a tudatosodásunk, vagy az öntudatra ébredésünk. Ha alvajárok vagyunk, akkor értelmünk homályos, mert megrekedt. Homályos értelemmel, gátakkal, korlátokkal, dogmákkal élni, esetleg egy egész életen át pedig vakság. Tudatlan vakként véletlenszerűen cselekszünk, véletlenül élünk, úgy mint az, aki az autópályán a forgalommal szemben hajt, vagy autóját behunyt szemmel vezeti.