169. Éberség

 

Az éber ember a világ kettősségének felismerése által juthat el a kiindulási ponttól az érkezési pontig, a nézőponttól a tényekig, a változótól a változatlanig, a mozgásból a mozdulatlanságig, összességében az időből a térbe. Számára a világ és benne az ember is a dualitások halmaza, mint például az idő és a tér, a vallás és a hit, a pszichológia és a spiritualitás, az exotéria és az ezotéria, a dogmák és a tanok, az élet és a lét, a horizontalítás és a vertikalitás, a profán és a szent. A dualitások nem ellentétek, hanem párok, átformálási, konvertálási lehetőségek, ahol az irány mindig egyoldalú, pl. az időből a térbe, az életből a létbe, az exotériából az ezotériába, a pszichológiából a spiritualitásba, akárcsak a rendetlenségből a rendbe lehet jutni. A konvertáláshoz kell az éberség, a bátorság és az akarat, hogy életünkben elinduljunk vissza a létbe, az Egyhez. Az átváltás módszertanát Beavató Mesterünk mutatta meg, de ehhez el kell rugaszkodnunk attól a több évszázados fölösleges dogmatikától, amit nekünk tanítanak. Csak a duális párok egymásra utaltságát megértve juthatunk el például olyan következtetésekre, hogy a dogmák és az anyagi és nem anyagi vallások az idő, a változás, az exotéria területéhez tartoznak, szemben a nem változó beavatási tanokkal és az ehhez köthető hittel, amely az ezotéria és a tér területéhez tartoznak.

Amikor éberségre törekszünk a következőkre érdemes odafigyelnünk:

a) tisztázzuk a fogalmakat: így növelni tudjuk annak esélyét, hogy elvonatkoztassunk a hétköznapi szóhasználatunkban alkalmazott fogalmi rendszerünktől. Ugyanis a szavak jelentése nem mindig takarja a tartalmat, akárcsak amikor a korsóban lehet víz is, de bor is. Kívülről nem lehet belelátni, csak ha az ember belenéz, esetleg megkóstolja. A szavaknak, mind tároló edényeknek többféle értelmük van. A fogalmak arra jók, hogy kössék az embert a tartalomhoz, vagyis fogva tartsák, annak érdekében, hogy megértsen bizonyos összefüggéseket és ne zárjon ki másokat. A szavak és azok tartalma az, ami vezeti az embert a megértésben vagy a meg nem értésben. Például fogalmi rendszerünkben mit jelent a szeretet, a feltámadás, az üdvözülés, a rend, az eltévelyedés, a tudatlanság stb. Továbbá. ha racionálisan közelítjük meg ezeket a fogalmakat, mire jutunk? A kommunikáció dilemmája, hogy szavak és jelek nélkül nem tudunk normálisan kommunikálni, gyakran mindennapi élményeinket is hajlamosak vagyunk beszédben vagy írásban meghamisítani. 

Ahhoz, hogy a valóságot, az Egy országát, az otthonunkat megértsük, meg tudjuk magunknak fogalmazni, gyakran el kell szakadnunk a hétköznapi közbeszédtől, a main streemtől, a tanult fogalomrendszerünk egy részétől, világnézetünktől, a vallásos dogmatikától, ami egyesek szemében az őrültséggel azonos. Ha indokolt, akkor vállalni kell ezt a fajta innen látott őrültséget, és onnan látott normalitást. Az őrültség rögtön érthetővé válik, ha más fogalmakat használunk, vagy ha a fogalmakat helyesen alkalmazzuk. Olyan nyelvezetet kell használnunk, amit a másvilágon értenek, vagyis kell értenünk itt lent, hogy ott fent mit mondanak. Magyarul dekódolni kell az üzenetet. Meg kell értenünk az egyetlen valóságot, hogy ebben a tükörvilágban el tudjunk igazodni, ahol a földi őrültség égi józanságnak fog tűnni. Az égi józansághoz pedig megtisztulásra van szükségünk, tűzre és vízre, amely képes eltüntetni a világnézeteket, vallásokat, hazugságokat, farizeusságot és fényt tud gyújtani lelkünk sötétségében. Legyetek derűs lelkűek, ti legyetek a világ világossága, a föld sója, a szomorúak vigasztalója- tanította Beavató Mesterünk. A normális az Egy közelségének felismerése, az hogy nem vagyunk egyedül, hogy van otthonunk. Ami ettől eltér, az az őrültség. Ebben az értelemben, jelenleg nagyon kevés a normális és nagyon sok az őrült ember.

b) törekedjünk a bennünk levő két énnek a felismerésére és adjunk elsőbbséget univerzális énünknek: csak ha képesek vagyunk levetni individuális énünket, akkor tudunk közelebb kerülni univerzális énünkhöz. Amikor felismerjük, hogy ami a miénk, az másé is, és ami másé az a miénk is, például a szakralitások, csak akkor jutunk előbbre. Amikor akaratunkat erősítjük értelmünkben, és értelmünket akaratunkban, nem teszünk mást, mint a külső valóságnak nevezett határt (életéhség, individuális én, kényelem, anyagba süllyedés) átlépve megtapasztaljuk a magunk belső valóságát. Úgy a külsők, mint a belső határok bennünk vannak. Egyik sincs a másik nélkül. Csak az az ember mondhatja magáról, hogy ismeri a valóságot, aki már túllépte saját külső és belső határát. A teljesség, a tökéletesség az, ahol nincsenek határok, korlátok. Az élőlényeknek így az embernek is tulajdonsága a változás, a hullámzás, a ritmus, a dinamika, az anyagból energiába való átkonvertálás és az energiából az anyagba, a szellemből az anyagba és anyagból a szellembe alakulás. Fontos, hogy a felébredés útjára lépve tisztában legyünk belső vágyainkkal, pl. az Egy utáni vágyainkkal, amelyet az univerzális énünk hordoz és a külső, anyagi vágyainkkal, amelyet az individuális énünk hordoz. Mindkettőre szükségünk van, az első életünkhöz kell, a második a létünkhöz. A kétféle vágyakozás között nem minden esetben tudja a felébredés útját járó a határvonalat meghúzni, illetve meglátni a vonzó, illetve taszító hatásokat. Gondoljunk bele, hogy mindannyian az Egy képviseletével, gyermeki lelkünk egyetemes énjével érkezünk ide a földi világba, a térből az időbe. Hová lesz, miért tűnik el ez a gyermeki tisztaság felnőtt korunkban? Ki a felelős, hogy az egyetemes tudatról, az individuálisra váltunk és nem vagyunk képesek testben „felnőttként” visszatérni az eredeti állapotunkba? A felnőttség anyagi vagy szellemi?

c) tartsuk fent a rendet: az Egy a rendet azért teremtette, hogy a világ fényesen ragyogjon. Ragyogjon a családi élet rendje, a szerelem tisztasága, a házasélet békéje, a föld termékenysége, az emberek közötti barátságok és kapcsolatok. Így akarja az Egy tudtunkra adni, hogy ha valaki szeret, művet alkot, földjét (az Egy kertjét) gondosan műveli, szívből imádkozik, betölti a láncszem szerepét, mind a rendet növeli. Ezzel szemben minden sötét és önző gondolat, szó, cselekedet a rendet csökkenti és növeli a rendezetlenséget (entrópiát). A felébredés az Egy rendjének, igazságának, szabadságának tudomásul vétele, a ránk bízott szakralitásokról való gondoskodás tudatosítása. A rend, a hierarchia alapítása áldozatot és kultuszt, művészetet és szellemi alkotást jelent. Ilyen kultusz például a családban az apa szerepe is, aki a családi rend megtartása által nem csak családfő, hanem áldozatot hozó és bemutató szakrális személy, aki családot alapít, házat épít, háztartást vezet, gyermeket nevel és a házi rend őreként szövi a család életét, aki szellemi hivatását gyakorolja és részt vesz a nemzet fenntartásában is. A családfő a teremtő rend őre, ahol a kialakított rend nem az övé, hanem a családé, de nem is a családé, hanem a kisebb közösségé ahová tartozik, majd a nemzeté. Ahhoz, tehát hogy a világ gazdagodjon, szépüljön, növekedjen, szükség van a rendre. Az ember életének egyik célja a rend, a hierarchiák fenntartása, amellyel gazdagabbá, igazabbá tehető az ember és a társadalom. A rend fenntartásával együtt tartjuk fenn az igazságot és a szabadságot is. A felébredett ember azon gondolkodik, hogy miképp lehet az Egy rendjét a földre lehozni. Miben tudok én segíteni, hogy az ember többszörös eltévelyedése során a földre rántott létet vissza lehessen emelni az Egyhez?

d) végezzük el a ránk bízott feladatokat: a teremtés, a megfeszülés, a rendbe tétel és visszatérés által végezzünk el a ránk bízott feladatokat és egyben betöltjük láncszem szerepünket is. A feladatvállaláshoz értelmünkre, tudatosságunkra és akaratunkra számíthatunk. Mivel akaratunk önmagában nem elegendő, először az értelmünket kell szabaddá tegyük, mert lelki értelmünkkel „látjuk és halljuk” meg a transzcendenst. Beavató Mesterünk nem ok nélkül tanította nekünk, hogy kinek szeme van, lássa meg, és akinek füle van az hallja meg a tanítást. Az éberség bölcsességet jelent, annak a távolságnak a legyűrését, ami az ember és az Egy között van. A legmagasabb éberség pedig a szeretet, ami nem más, mint a határtalanság, a szabadon, korlátok nélkül élni és áldozatot hozni a másik emberért, ahogy azt Beavató Mesterünk is tett velünk. Ha ezt a gondolkodást, viselkedést mutatjuk meg és tanítjuk, az áldozathozatal. Az életpélda a legjobb tanító. Az igaz, normális és áldozatot hozó ember túl van az időn, mert értelmi látása és hallása ezt megadta neki. Ahhoz, hogy a világot vissza lehessen emelni a normális állapotba, igaz emberek kellenek, akik felismerik a szeretet egyetlen törvényét, és segítenek az Egynek a szeretet kibillent egyensúlyának helyreállításában, a szeretet körforgásának működtetésében. A felébredettek már nem az életükért küzdenek, hanem létükért. Ők azok, akik elindultak visszafele az Egyhez, hogy majd később a beavatást gyakorolva életpályájuk mintaként szolgáljon másoknak. Ezért, ha kell vállalják a bukást, az összetöretést is. A lényeg, hogy az értelem világossága fennmaradjon. Az éberből beavatottá vált normális ember nem európai értelemben vett szent, mert a normális kategória nem vallásos rang és nem kivétel, hanem metafizikai magatartás, amely minden emberre érvényes és kötelező. Ezzel szemben a vallásos szent nem univerzális, hanem individuális életmegoldás. Egyszeri életalkalom, egyéni, és tehetséghez kötött. Vele szemben a normális ember az egyetemes rendhez tartozik, ahol nem számít a tehetség.

e) életünkben keressük és találjuk meg a létet: az életnek nevezett tesztpálya tökéletesedésünk lehetősége, hogy már életünkben megtaláljuk a létet, mert csak életünk árán ismerhető meg az Egy és kerülhetünk közelebb a tökéletes Egyhez. A tökéletlenségünk, tudatlanságunk felismerése az első lépés a szellemmé válásunk, a másodszori újjászületésünk útján, amit követnek majd azok a befele fordulást támogató spirituális gyakorlatok, amelyek által a lélek beavatottá válik a visszatérésben. Gustav Thibon szerint „a tökéletesség és teljesség szerelmesei számára egyetlen dolog létezik, ami a hibánál is rosszabb: a tökéletlenség. Az ilyen emberek a bukásnál is jobban félnek attól, hogy valami rosszat csinálnak, jobban tartanak a sántítástól, mint az eleséstől”. Tudatlanságunk a térből az időbe kerülésünkből adódik, amit lehet térvesztésnek is nevezni. A mi feladatunk tehát visszajutni a térbe, vallásos nyelven üdvösségre jutni majd az Egyet színről- színre látni (divináció) és beolvadni az Egybe. Az Egy az egyetlen valóság. Életünk tehát azoknak a feladatoknak az elvégzéséről kellene szóljon, amelyeket saját tökéletességünk, tudatosságunk, létünk érdekében teszünk, amellyel az egyetlen valóság, a rend elérhető. A beavatási gyakorlatok ezen második szellemi újjászületést, a tudatosságot célozzák meg.

Mivel a tökéletesség, a tudatosság nem egyenlőség, hanem egység és az egyenlőség tökéletlenséget, tudatlanságot jelent, következik, hogy a tudatosodásban fokozatok, hierarchiák vannak. A hierarchiák nem az esszenciára vonatkoznak, hanem a belőle származó szubsztanciákra. Ilyen hierarchia például a lélek szintjén az univerzális én az individuális én fölött, az ember szintjén a lélek a test fölött, az emberek között az értelmes lélekkel rendelkező emberek az értelmetlen lélekkel rendelkező emberek fölött, az ember és a természet között, amikor az értelmes lélekkel rendelkező ember gondoskodik a rá bízott szakrális természetről. A hierarchiák megtalálhatók a természet szakralitásaiban is (föld, víz, levegő, tűz), amint a teremtésben is fel van jegyezve. A levegő és a tűz jelképezi az eget, a föld és a víz pedig a földet. A hierarchiák egymásba átválthatók, az átváltás helye a dinamikusan változó téridő.