165. Élet és halál (2)

 

Az életről és a halálról való felfogások jelentősen eltérnek a nyugati és a keleti kultúrákban. A keletiek tudják, hogy az élet és a halál a duális valóság két állapota, amiben minden nap benne vagyunk, ugyanakkor minden nap egy újabb 24 órával vagyunk közelebb halálunkhoz. Leginkább tudatlanságunkból és önzésünkből fakadóan, nyugaton a halálról beszélni tabu, leginkább tudatlanságunkból és önzésünkből, mivel úgy gondoljuk, hogy csak más  fog meghalni, mi pedig száz évig élünk. Tudatosságunk épp ott kezdődik, hogy napjainkat úgy éljük, mintha az volna az utolsó. Vagyis mindig azt tesszük, amit jónak és szükségesnek látunk, és amit gondolunk, kimondunk és cselekszünk azt, jól gondoljuk, jól szóljuk és jól cselekedjük. Mivel a modernek mondott nyugaton nem így teszünk, nehezebben tudunk meghalni, mint keleten. A halottról keleten azt mondják, hogy „eltelt az idő”, de akár az is mondható, hogy „beteljesedett az idő” vagyis a halott elérte a teret. Ezzel szemben nyugaton nem az egység hagyománya, a tradíción alapuló tények érvényesülnek, hanem a morális, profán nézőpont. A profán pedig mindig az időben, a cselekvésben és az anyagban, a dogmában, a fejlődésben és a haladásban, a vallásban, tehát az exotériában van. Ezért is nehéz nyugaton meghalni. A profán térnyerése nem más, mint a benne rejlő értelmetlenség, a tudatlanság szétszórása, amikor az egyszerű tényből törvényt, dogmát, szabályrendszert alkotunk. A dogma, a szabályrendszer is  egyik oka annak, hogy például a nyugati kereszténység a keleti kultúrákban nem tudott elterjedni, mert a magasabb szellemi szintnek nincs szüksége egy alacsonyabbra.

A nyugatival szemben a keleti népek kultúrájában az élet művelésének és a halál elfogadásának, pontosabban a halálra való felkészülés tanításának komoly hagyománya van. Közismert pl. a Bar-do thos-sgrol tibeti halottas könyv, valamint a Pert Em Heru az egyiptomi halottas könyv. Megjegyzés: a lélek túlvilági „sorsáról” találunk tanításokat az elfelejtett görög orphikában és a Kabbalában is. A Bar-do thos-sgrol szövege például három bardot vagy választási lehetőséget, keresztutat, belépési kaput említ, amelyek egymással szemben hierarchikus viszonyban állnak, annak függvényében, hogy a lélek a visszatérésben mennyire felkészült, a mi fogalmi rendszerünkben hasonló-e az Egyhez és képes-e kiállni a próbatételeket. A beavatás lényege az Eggyel való egység, az azonosság, a beolvadás megteremtése. A felkészült lélek már az első próbatétel után átlép a kapun, a kevésbé felkészülteknek lehetőségük van a második és harmadik kapunál való próbálkozásra, a felkészületlenek pedig egyik kapun sem jutnak be.

A Bar-do thos-sgrol szerint a felkészült léleknek további „élete” van a test halála után, a felkészületlennek viszont nincs, amely állítás összecseng „ A szeretet körforgása” c. elemzésünkben leírtakkal, ahol a főszereplő az értelmes vagy a felkészült lélek, vagyis az egyetemes én. Már utaltunk rá, hogy a test halála és a lélek halála csak egyeseknek végzetes. Ahhoz, hogy a test halála után a lélek tovább „éljen” szükséges a test halála előtti szellemi érettség elérése, a lélek gyakorlatoztatása, az aszkézis, a szellemé válás, a kétszer születés, ami felébredéssel és a beavatási gyakorlatok folyamatos végzésével érhető el, pl. yogával, meditációval. Mindkét módszer az egy egység, az önmagát adó egyetemes én eléréséhez vezet, az individuális én felségterületéhez tartozó félelmek, vágyak, ösztönök, szenvedélyek, ragaszkodások, aggodalmak, korlátok legyőzéséhez, amely egyben a tudatosodás és az Eggyel való azonosulás. A beavatási gyakorlatok lényege elsősorban felébreszteni a lelket, ehhez pedig az embernek önmagát kell átszellemítenie, uralnia kell önmagát, és mindazt megadni, amire a lélek öröktől fogva áhítozott, másodsorban pedig a beavatás által támogatni a visszatérést az Egyhez. Aki lelkét felkészíti a létre, annak le kell vetnie individuális énjét, annak pusztulását- halálát- végig kell élnie. Életében kell lelkének olyan  tapasztalatokat szereznie, amelyek által le tudja vetni azt az álarcot, amelyet individuális énje okozott, hogy át tudja lépni a megsemmisülés küszöbét, ahol lelke újjászületik és elnyeri valódi és véges állapotát. Csak így lesz a lélek örök és halhatatlan, csak így lehet a lelket testetlen ragyogássá alakítani, a fényből lett lelket újra fénnyé alakítani, amilyen gyermekkorunkban volt.

A fentieket figyelembe véve kijelenthető, hogy lelkünk „sorsáról” életéről és haláláról mi döntünk. Szellemi tudásunk függvénye, hogy lelkünk milyen mennyei vagy ép ellenkezőleg, milyen földi utazáson vesz részt, vagyis lelkünk mennyire éber, tudatos, illetve mennyire kába, alvó és tudatlan. Lelkünk vagy „túlél” vagy meghal. Azokról, akik földi életükben elérik a testi, érzékszervi és tudati megszabadulást elmondható, hogy üresek és maguk után nem hagynak nyomot. A szellemi embernek nincs lábnyoma. Az üresség, a beérkezés testnélküliség, anyagtalanság, korlátlanság, érzéknélküliség, észlelés és megtapasztalás nélküliség. Csak az anyagnak pl. testünknek  vannak korlátai. A szellem korlátlan. Csak anyagmentesen, a teljességet elérve lehet az Egybe beolvadni, elérni azt a mélységet/magasságot, ahol nincsen születés és nincsen halál, nincsen idő és csak tér, nincsen tűz, víz, levegő, föld, nincsen ok és okozat, nincsen haladás és fejlődés, ahol minden zaklatottságnak, mozgásnak vége van. A szellemi beavatott ismeri a felemelkedést és az alászállást. Ő a bátor, ő a szabad, aki egyenesen jár, aki képes őrködni önmaga felett, aki vágytalan, mert lerakta a terheket, egyszóval ő a nemes, igaz és normális ember.

A léleknek az életből a halálba való átfordulása, átlépése, átkonvertálása Beavató Mesterünk kereszthalálában és feltámadásában is nyomonkövethető. Ne feledjük el, hogy az Ő élete a mi életünk, az Ő halála, a mi halálunk és az Ő feltámadása a mi feltámadásunk is. Vagyis tudatosan kell élnünk, az anyagtól függetlenítve kell meghalnunk, mert csak felkészült, korlátok nélküli szellemként tudunk feltámadni. A golgotajárás nem más, mint annak bemutatása, hogy Beavató Mesterünk a tér és idő keresztje által minket az áldozathozatalra képes tanítványokat vesz a hátára, ezzel is példát mutatva, hogy nekünk is ezt kell tennünk másokkal. Vinni a keresztet, azt jelenti, hogy felemeljük a másik embert és megmutatjuk neki a rendbetétel lehetőségét, hogy a test (az anyag) és a védekező individuális én, a szellemnek, az univerzális énnek alárendeltje és csak szellemi tudatossággal lehet rendet teremteni. Megjegyzés: a predesztináció nem értette meg a példázatot. Az egyik ember tehát felelős a másikért, a felelősség neve pedig szeretet. Aki Beavató Mesterünk helyébe akar lépni, aki tanítvány akar lenni, annak hozzá hasonlóvá kell lenni, annak fel kell venni a keresztet, a horizontalitást és vertikalitást, majd segíteni a másik embernek is, hogy találja meg magában a kereszt középpontját. Ez „aki követni akar engem, az vegye fel keresztjét” üzente. Az önmagunkra találás feladatának elvégzése jelenti tehát a tér és idő keresztjét és az ebből fakadó vallásmentes kereszténységet. Kereszténynek, igaz, normális és nemes embernek az számít, aki ismeri, hogy mit jelent a kereszt metafizikája és mit kell neki tenni ahhoz, hogy önmagára találjon a tér és az idő, a fent és a lent, a lét és az élet középpontjában.

Beavató Mesterünk arra tanít, hogy mindannyian az életre, a boldogságra, az észlelésre és a megtapasztalásra születtünk, és csak a ránk bízott négyes feladat, mint teremteni- többlet terhet vállalni- megfeszülni és rendet tenni- elvégzése után, ahogyan Ő is tette, adhatjuk oda magunkat az átváltásnak, amit a vallás nyelvén feltámadásnak nevezünk Aki nem készült fel, az nem mondhatja ki, hogy: elvégeztetett. Aki elvégezte a rá bízott feladatokat elmondhatja, hogy, amit el kellett mondanom elmondtam, és amit meg kellett tennem azt megtettem.