164. Élet és halál (1)

 

A hamleti kérdés, hogy „lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés” igazi értelme, hogy megszületni, élni vagy meghalni. Erre utal a vers következő sora „ meghalni, - elszunnyadni- semmi több”. Általában az életet a halállal párosítják, igazából a halál párja a születés. Az élet a születés és a halál között van. A születés és a halál megtapasztalása, akkor éli el célját, ha képesek vagyunk az életet megtapasztalni, pontosabban, képesek vagyunk teljes, elsősorban szellemi életet élni. Életünk kezdete és vége, az a két állapot, a két állomás, amely az emberi hármas összetevőt meghatározza: alacsony szinten a testünket, középszinten a lelkünket és felső szinten a szellemünket. Mit jelent az élet és a halál testünk szintjén, mit lelkünk (individuális énünk) szintjén, és mit szellemünk (egyetemes énünk) szintjén? Hogy melyik állapot mellett kötelezzük el magunkat, hogyan döntünk, az az Egytől ajándékba kapott szabad akaratunkon múlik. Vázlatosan, amikor az alacsony szintű testi életet éljük, tudatlanságunkban csak testünk életfunkcióival és a szaporodással vagyunk elfoglalva. A sexualitásban pedig gyakran összetévesztjük a szaporodást a testi élvezettel. A közepes, lelki szinten életünk az előbbivel szemben a szellemi szint fele tart, amikor a két út (lefele, testi vagy felfele, szellemi) közötti választásunkhoz elő kell vegyük tudásunkat, tudatosságunkat és bátorságunkat, hogy a szellemi utat válasszuk. Ez a kritikus döntések szakasza, amikor el kell döntenünk, hogy vagy nyitottan és szabadon akarunk élni, vagy inkább ellenállunk az életnek, félünk, védekezünk, szenvedünk, önző módon élünk és bezárjuk magunkat. 

A legfelső szint az a szellemi szint, amikor százszor mondunk igent az életre, és egyszer sem mondunk nemet rá, mert életünkben megtaláltuk az élet fölötti magasabb létünket. Szellemi emberként felkészülünk az idő beteljesedésére, a nagy utazásra, ezért nem aggódunk azért sem, hogy mi lesz holnap. Bármi is legyen, örömmel fogadjuk azt, mert tudjuk, hogy észleléseink és megtapasztalásaink  által minden nap gazdagabbak leszünk, vagyis közelebb kerülünk létállapotunkhoz. Nem érdekelnek már a tegnap emlékei sem, de a sikerek és a kudarcok sem, csak addig a szintig, amíg tanulni tudunk belőlük. Felismerjük, hogy életünk egyszeri alkalom, amihez a szakralitásokat, ideértve az időt és a másik embert is azért kapjuk, hogy a beteljesedést, az Egyhez való visszatérést elérjük. A szellemi ember minden gondolata, szava és cselekedete a visszatérésről, az idő beteljesedéséről szól. Azt is tudjuk, hogy a kiszabott életidő véges, és minden egyes nappal közelebb állunk a véghez, valamint azt is, hogy egyedül jövünk és egyedül távozunk földi életünkből, ahogy azt is, hogy a visszatérésünket is egyedül kell megtegyük.

Nap, mint nap döntünk arról, hogy mivel azonosulunk pl. az anyaggal (testünkkel, a kényelemmel), a védekező, a félő és az önző individuális énünkkel vagy az önmagával azonos és áldozatot hozó egyetemes énünkkel. Ne feledjük el, hogy amiről tudunk az a partikuláris vagy az egyetemes tudásunktól, a memóriákban tárolt adatoktól és azok feldolgozottságától, intelligenciánktól függ. Amikor azt jelentjük ki, hogy „én tudom” a világunkról való tudásunkat leszűkítjük. Amikor pedig azt jelentjük, ki, hogy „nem tudom”, nyílik meg a világról való tudásunk. Ahogy tudatosságunkat növelni tudjuk, úgy lesz egyre több tudásunk anyagi, lelki és szellemi világunkról. Gyakran vagyunk szűklátókörűek, korlátoltak, mert azt gondoljuk, hogy amiről mi nem tudunk, az nem is létezik pl. az öt testi érzékszervünk adta észleléseken és megtapasztalásokon kívül nincs más. Bátorság és tudatosság kell ahhoz, hogy beismerjük, hogy amiről nincs tudomásunk arra, azt mondjuk, hogy „nem tudom”. A tudatosság és a tudás a „nem tudom, de tudni szeretném”-mal kezdődik. A „nem tudom”- mal szemben áll a tudatlanságunkból eredő „hiszem”. Fontos megjegyeznünk, hogy a „hiszem” és a hit, nem ugyanaz. A „hiszem” kijelentésekor azt hisszük el, amiről nem vagyunk meggyőződve, pl. arról, amit nem láttuk, nem hallunk és nem tudunk megfogni, de valaki, vagy a dogma azt állítja róla, hogy létezik, és mi elhisszük. Ez a vallás területe. Ezzel szemben a hit öntudatot, tudatosságot és tudást jelent, az egyetemes énünkkel, a bennünk levő kis istennel szembeni bizalmat. Az első esetben a megoldást, a kapcsolódást kívülre helyezzük, a másodikban pedig belülre, önmagunkba. 

A tudás mindig bennünk születik meg. Külső tudás nincs, csak a külső hiszem van. Nem ugyan azt jelenti pl. hogy hiszem az Istent, vagy tudom az Istent. A „hit” és a „hiszem” értelmezésében az a gond, hogy a belső kapcsolat helyett külső kapcsolatot keresünk, pl. az Isten fent van az égben, és nem bennünk. Pedig Beavató Mesterünk is azt tanította, hogy „ti vagytok a világ világossága” vagy „ti vagytok a föld sója, ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg?”. A helyes tehát az, ha a külső kapcsolatokra külső, a belső kapcsolatokra pedig belső megoldást, választ adunk. Válaszadásunk mindig attól függ, hogy milyen tudatosságunk és mivel azonosulunk. A vallás területén például, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az Isten nem fent van, hanem bennünk van, szellemi utunkon máris előbbre jutottunk. Beavató Mesterünk tanításaiban többször is utal az egyetemes tudatosságunkra, lelki halhatatlanságunkra: „aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg”. 

Öntudatunk, hitünk nem más, mint az önmagunkra találás, az egyetemességünk elérése. A lehetőség, a potencia mindenki számára adott. Amint „Az individuális én vs. az egyetemes én állapota” elemzésünkben is utaltunk rá, egyetemes énünk születésünktől fogva bennünk van, csak el kell érjük, fel kell fedjük. Le kell hántanunk róla azt az individuális ént, amely felnőtté válásunkkal párhuzamosan mi raktunk rá. Az időn kívüli létünket életünkben, ebben a tér és idő kereszteződésben kell elérjük. A tudatosodás, a felismerés, az univerzális én ébersége az, amely a célt meglátja, magáévá teszi és saját céljaként határozza meg. A lét, az egyetemesség elérése nem függ össze a test halálával. Aki lelkének ezt az állapotát eléri, annak egyik lába itt a földön, az időben van, a másik a mennyekben, a térben van. Megjegyzés: tudatunk belső ismeretek, külső észlelések és megtapasztalások valamint képzetek összessége. Ismeretről lehet beszélni, ha az ember önmagát ismeri, ez pedig feltételezi az Egy tökéletes igazságának, rendjének és szeretetének ismeretét. A képzet abban az értelemben kapcsolódik az ismerethez, hogy milyen elképzelésünk van az Egy tökéletes igazságáról, rendjéről és szeretetéről. 

A lélek megváltása az időtől, a tudatlanság állapottól, és a megvilágosodott, megszabadult tudatos állapotba kerülése, nem más, mint a védekező individuális én levetése és az önmagát felfedő univerzális én vagy az Egy megtalálása. Azok, akik nem hallják meg az Egyhez való visszatérés üzenetét az időben, vallásos nyelven a „siralomvölgyben” maradnak. Ők az élő halottak, a félig élők, vagyis akik az anyagnak élnek és a meghalnak a szellemnek. Azok, akik hallják az üzenetet, képesek életükben megszüntetni az időt (elérik az örökké tartó valóságot, az egyetlen valóságot, a teret) és képesek egyesíteni lelkük halálát és újjászületését, így képesek az időből a térbe jutni. Ők a halott élők, akik meghaltak az anyagnak és a létnek élnek. Megjegyzés: furcsa módon a materialista tudomány a lelket az agy működésének, a szellemet pedig az idegrendszer tevékenységének tekinti.