157. Az egzisztencia

 

Amikor az Egy megalkotta az embert, akkor még nem volt tér-idő keresztje, mivel még a térben, az egyetemességben, a létben volt. Viszont, amikor kizuhant a létből az életbe, az időbe, akkor kapta meg a második síkot, a horizontálist, az időt. Beavató Mesterünk tanítása, hogy „vedd fel a keresztet, és kövess engem”, nem jelent mást, mint felismerni (felvenni) a kapott tér-időt, majd túl lépni az életen, elhagyni a kereszt horizontalítását, visszatérni a vertikális síkba, a térbe, a létbe, amely az Egyhez vezet vissza (követni). Ez az egzisztencia, vagyis kívül lenni az életen, kívül létezni, a létben, a lényegben lenni, az esszenciában, a kereszt vertikális síkján lenni. Életünk tehát alkalom, lehetőség, potencia, hogy a kereszt kétsíkúságából az egysíkúságba térjünk, hogy a két dimenzióból kilépve elérjük az egy dimenziót, a kiterjedésből a középpontba érkezzünk. A középpont az a koncentrátum, ahol összesűrűsödik, találkozik a tér és az idő. A teremtés hullámzásában, a tér pulzálásában az Írás szerint az ember a hatodik napon teremtetett, vagyis amikor a fény és a tér a legnagyobb kiterjedésben, legnagyobb mennyiségben és legmagasabb minőségben volt jelen. Ezért az ember fény és tér, anyag és energia koncentrátum, amelyhez az életbe kerüléskor az Egy megadta neki a szakrális idő. A tér-idő keresztfelvétel, azt is jelenti, hogy felvállaljuk fény/tér koncentrátum voltunkat (vertikalitást) valamint az időbeliséget (linearitást) és úgy járjuk végig életünk útját, hogy visszatérjünk a kiindulási pontba. A kereszt vertikális síkjának választása jelenti azt a bölcsességet, amikor közös teret, létezést, egzisztenciát vállalunk az Eggyel. Az egzisztencia, a létezés, a visszatérés azt is jelenti, hogy kívül vagyunk (extázis) az általunk felépített mesterséges individuális énünkön.  A középpont az a metszéspont, ahol jelen van az örök létezés, az üresség, a semmi és  a minden, a teljesség. Amikor a pont kiterjed, kétdimenziós lesz, akkor keletkezik a kereszt. Az Egy az egy dimenzióban van és mivel ennek nincs kiterjedése, úgy csak pont lehet, vagyis középpont, ahol a létet meg lehet találni. Ide kell eljutnunk és erre  a feladatra egy teljes életet kaptunk. 

Az ember teremtése, alkotása az elválasztódást, vagy inkább a leválasztódást jelenti az Egyről, az egyetemességről, a térbeli elkülönülést, attól, ami az egydimenziós közös létben volt. A létből, a valóságból való kiesést, az ál-egzisztenciát, az ál-valóságot, az időben való utazást, a tér vertikalitásának a horizontálisra való felcserélését, az időt szabad akaratának kiteljesítésére kapta az ember.  Az idő és szabad akaratunk is szakrális. Az Írás szerint a létnek nevezett Paradicsomban volt az anyagi tudás, idő, horizontalítás fája, és a bölcsesség, a szellemi tudás, a tér, a vertikalitás fája. Az alma pedig jelképezte a szabad akarat tárgyát, a döntéshozást, amellyel az ember a tér (bölcsesség, szellemi tudás) és az idő (anyagi tudást) közötti választási lehetőséget. Az anyagi tudás mulandó és változó, a bölcsesség pedig örök, ami azt is jelenti, hogy az anyagi tudással nem lehet az időtlenséget, a létet, a végtelent megismerni, csak a bölcsességgel. Tehát sem a tudomány, sem a filozófia nem alkalmas az Egy megismerésére, mivel mindkettő időben változó és az életet szolgálja. A lét, az egzisztencia megértéséhez bölcsességre van szükségünk, amilyen például a legmagasabb éberség és áldozathozatal, a tudatosság, amit szeretetnek is nevezünk. Az individualista alvajárók, az éberségüket altatók, nem bölcsek, nem szeretnek és nem is akarják megismerni az Egyet. Nem veszik fel tér-idő keresztjüket és nem akarnak keresztjük középpontjába sem eljutni, mert nekik megfelel az élet anyagi kényelme, az ál-egzisztencia, az anyagi kényelem. Nem szereznek tudomást magukról, nem öntudatosok, magas az „én vagyok” vagyis individuális én tudatuk, és gyakran képesek azt is mutogatni, hogy „ki vagyok én”. Még nem tanulták meg, ha az ember ragaszkodik, akkor nem szeret, és ha kötődik, akkor nem szabad.

Ami az időben, az életben van, az a folyamatos változásnak van alávetve, beleértve magunkat is.  Ahol pedig nincs változás, ott nincs idő, mert ott van a tér. Az Egy az időtlenségben, az örökkévalóságban van, ahol, és amikor nincs idő, nincs változás, nincs mozgás. Mivel az idő teremtett szakralitás, és  kegyelmi ajándékba kaptuk, azt jelenti, hogy csak teremtője képes az időt megállítani, vagyis beteljesíteni, a mennyiségiből minőségi időt, vagyis teret létrehozni. A beteljesedés azt jelenti, hogy eltűnik az időben tett kinyilatkoztatás és a teremtettség az Egybe folyik bele, a forráshoz tér vissza. Az örökkévalóságban nincs szükség sem az időre, sem az idő szülte teremtményre. A kinyilatkoztatás, a tér és idő dualitásának megbontása, az idő születése. Ebből következik, hogy minden, ami időn kívül van az Egyhez, a léthez, az egzisztenciához tartozik, így lelkünk egyetemes része is. Mivel az Egy időtlen, így lelkünk egyetemes része is időtlen, örök, tehát testünkkel nem hal meg. Születésünkkor egyetemes énnel érkezünk az életbe, és rajtunk múlik, hogy az élet viharaiban, megpróbáltatásaiban, a krízisekben és a katarzisokban meg tudjuk-e őrizni, vagy a külső manipulatív hatásoknak, a világnézeteknek, vallásoknak, dogmáknak köszönhetően elveszítjük és válunk anyagias, individuális lelkeké. 

Rajtunk múlik, hogy az egzisztenciát, az egyetemességet felcseréljük-e az ál-egzisztenciával, a mesterséges individualitásunkkal. Aki anyagba süllyedt az benne van az időben, aki felébredett, az az idő feletti Egy közeli állapotba kerül, mert elindul az időtlenség útján. Ebben a megközelítésben a nyolc boldogságok egyike „boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa", úgy értelmezhető, hogy boldogok, akik az örökkévalóságért, az időn kívüliségért, vagyis az Egy után vágyódnak, mert lelkük csak az időn kívüli mennyek országában, az egzisztenciában, a hazaérkezésben lelnek nyugalomra. Nem véletlen, hogy Beavató Mesterünk is utalt arra, hogy „engedjétek hozzám jönni a gyerekeket” vagyis azokat, akik egyetemes énnel rendelkeznek. Az időtlen Egynek időbe kerülésének példája Beavató Mesterünk ittléte, a rendbetételre való tanítás kísérlete is, továbbá a cirkularitás példája, mivel feltámadása után újra itt volt közöttünk, hogy a bennünk levő egyetemes én szakralitását megújítsa, a vallásos fogalom szerint itt hagyta a Szent Lelket. Az Egy tehát képes magát időbe helyezni és onnan kivonni magát. A létben, az egzisztenciában levő tudatos szellemi ember vállalja a tér és idő keresztjét, szakralitását és nem menekül előle, mert, ha elmenekülne, nem értené a kereszt kettősségét, és azt sem, hogy a kereszt mindenkinek jár, ha kéri, ha nem, mert az Egyhez való visszatérés a kereszten át vezet. 

Ha a tér-idő szakrális keresztre az erkölcsiség oldaláról tekintünk, a lehetetlenre vállalkozunk. Ugyanis, nincsen jó kereszt és rossz kereszt, csak kereszt. A régi szövetségben például nem ismerik a keresztet, mert ott a tér nem találkozik az idővel. Ott csak idő van, tehát történetiség. Ami azt is jelenti, hogy az idő elteltével, a vallásos és a nem vallásos emberek is beteljesedés nélkül halnak meg. Nincs egzisztencia, mert dogmatikájuknak köszönhetően a létbejutásból, amit üdvözülésnek neveznek önmagukat kizárják. Viszont az üdvözülés helyett van erkölcsös viselkedés. A rendbetételhez kell a közös tér az Eggyel és ez nem lehet más, csak a szakrális tér-idő keresztfelvétel. Ingyen üdvözülés tehát nincs. A tudatos keresztfelvevő az Egyre bízza a kiválasztást, a keresztnélküli tudatlan pedig a test születésére, az anyagra teszi a kiválasztást. Mit jelent Beavató Mesterünk kijelentése, hogy „Isten királysága ti bennetek van”? Azt, hogy az Egytől kapott egyetemes énünk bennünk van és engedjük, hogy az egzisztenciára, a létre vezessen minket. Akik nem értették meg az üzenetet, azok Isten királyságát kívül, az anyagba helyezték, pontosabban az anyagi kényelembe, amelyet a tudatlanok szolgaságával tartanak el. A kiválasztottságot immár az anyagra vonatkoztatták, arra a kinyilatkoztatásra, hogy például egyetlen közös társadalom van, és ez az anyagias emberek társadalma. Az ideológiai szlogen korábban úgy hangzott, hogy a "világ proletárjai egyesüljetek", ma pedig úgy, hogy a "világ kizsákmányolói egyesüljetek".  

Amennyiben az idő beteljesedésén, a tér állapotának elérését, a mozgásból a mozdulatlanságba való eljutást, az elcsendesülést, a nyugalmat, a tudatosságot, a lelki béke megtalálását értjük, akkor Beavató Mesterünk „az én békémet adom nektek” tanítása azt mutatja be, hogy a régi szövetségben nem volt meg a teljesség, a csend, a nyugalom, egyszóval a békesség. A lélek békességét, a szív tisztaságát a keleti tanításokban kiüresedésnek is nevezik, ami nem más, mint az individuális én lebontása és az értelmes, egyetemes én felépítése. Keleten ez a révbe jutás a nirvána, a moksha vagy a satori. A révbe jutáshoz pedig akarat kell, szándék, elhatározás. Következik, hogy a lélek nincs eleve elrendelve, mert a lélek potencia, amelyet a tulajdonosa szabad akaratából kifolyólag tesz értelmessé vagy értelmetlenné. Akárcsak a példabeszédekben bemutatott tékozló fiú esetében, ahol az apát példaképül állító Egyet akár el is lehet hagyni, de vissza is lehet hozzá térni.

A tudatos embernek az egzisztencia létezik. Tudja, hogy létezik a lét kapuja, amin az élet után át lehet lépni a létbe. A kapu mindig az új lehetőséget jelenti, ahol ha valami bezárul, egyben valami megnyílik. Azt is mondhatjuk, hogy el kell veszítenünk életünket, meg kell haladnunk a mennyiségi időt, az „én vagyok” állapotot, hogy létünket az Eggyel, a „mi vagyunk” a közös tér állapotát, az örök idő állapotát megtaláljuk. Ha az élet és a lét kapuinak bezárulása és megnyílása, egymást követik, akkor ezek váltakoznak, tehát hullámzanak. A kapu megnyílását a felkészült, tudatos, szeretetteljes, áldozatot hozó, hullámzó éber egyetemes lélek „látja meg”, aki át tud rajta lépni. A tudatosodás a szeretetben ezt a felkészülést, az átlépést szolgálja. Minél közelebb és közelebb lenni az élet és a lét határvonalához, hogy amikor a lehetőség, a kapuk megnyílnak, át tudjunk lépni rajta. A kába, alvó, felkészületlen, tudatlan, individuális lélek nem veszi észre a kapu nyílását, ezért elvesz, vagyis az idő fogságában, az anyag állandóan ismétlődő cirkularitásában marad. Ez a hindu samsara. Az egyetemesség, a lét, az egzisztencia tehát az egyetemes lélek felkészültségéről, békességéről, a szeretet generálta hullámzásról, pulzálásáról szól, aki/ami képes ráhangolni magát a lét kapuinak megnyílására és bezárulására. Az egyetemes léleknek a létezésbe, az egzisztenciába kerülése a visszatérés, vagyis a „menj az országomba”, amit a mennyek országa fogalom alatt ismerünk.