156. Aki vár

 

Korábbi elemzéseinkben már említettük az idő és a tér szakralitását, illetve az időből a térbe jutást, és a térnek idővé alakulását. Életünk ebben a tér és időkereszteződésben zajlik, ugyanis az időbe egyedül érkezünk (megszületünk), az időben utazunk, majd egyedül hagyjuk el a számunkra kijelölt időt (testünk halála). A tudatos ember a születése és a halála közötti időt a beteljesülésre fordítja, vagyis kivárja a visszatérésre fordított időt. A tudatlan ember minderről nem tud, mert nem akar visszatérni az Egyhez, nem akar részt venni a szeretet körforgásában, az egyetemes cirkularitásban, ezért saját pusztulásáról dönt. Mindenki várakozik: a tudatlan ember az élet élvezetére, az egyre nagyobb anyagi gazdagságra és a kényelemre, a tudatos ember pedig a lélek gazdagságára, a szeretetre, a kegyelemre, a teremtésre, a megfeszülésre, a rendbetételre és a halhatatlanságra. A tudatos várakozó tudja és ismeri a rá szabott feladatokat és azt is, hogy időutazó az Egy által számára kijelölt véges térben és időben, azokkal az emberekkel együtt, akiket az Egy mellé rendelt, hogy ne legyen egyedül, pl. családját. Emberünk mindennapi imája arról szól, hogy add Uram, hogy ma is elvégezhessem azokat a feladatokat, amiket rám bízol, hogy társad lehessek a rendbetételben, a szeretet körforgásában és a szeretet egyensúlyának megtartásában. A tudatlan ember mindezeket nem ismeri fel, mert számára az idő pénz. Anyagba süllyedve, pazarolja a rá bízott szakralitásokat, így a szakrális időt is, eltévelyedett, fél és szorong, vagy a múlt emlékeivel van elfoglalva vagy a jövő miatt aggodalmaskodik. 

A tudatos várakozáshoz felébredettnek kell lennünk, hogy a jelenben, a MOST-ban éljünk, ne egy lefokozott tudattal (tudatlansággal), nyitott szemmel egy álomvilágban. A várakozás feltételezi a napi feladatok alázatos elvégzését, a beteljesedést, a visszatérés utáni vágyakozást, ideértve az Egy által nekünk szánt következő megbízatás elfogadását is. Szükségünk van az éberségre, mert ellenkező esetben nem vesszük észre a megbízatást. Várakozásunkat nem kell gyorsítanunk, siettetnünk, mert minden akkor teljesedik be, amikor eljön annak az ideje. Ahogy az Írás is fogalmaz: "abban az időben". Amikor a menyegzőn elfogyott a bor, Beavató Mesterünk kijelentette: „még nem jött el az én időm”. Ha a kijelentést kérdésként fogalmazzuk meg, akkor megkérdezhetjük magunktól, hogy: mikor jön el az én időm? Pontosabban, mikor leszek én is egyetemes ember, hogy a kegyelmi időmet beteljesíthessem? A beteljesedéshez, egyetemes énünk felfedéséhez, lelkünk megéréséhez, a felébredéshez és a beavatáshoz idő kell. De nem várhatunk sokáig, mert időnk véges. Továbbá, az Egytől kapott szakrális időnk kb. felét testünk életfunkcióinak fenntartására fordítjuk, pl. étkezünk, alszunk és csak a fennmaradó másik felét fordíthatjuk egyetemes énünk felkészítésére. Minden egyes nappal közelebb kerülünk testünk halálához. Rajtunk, múlik, hogy a napi 24 órát mire fordítjuk, a tudatosságunkra vagy tudatlanságunkra.

Az idő és a várakozás tehát összefügg, de nem úgy, hogy a várakozás van az időben, hanem az idő van a várakozásban. Az emberen kívül senki és semmi nem várja, hogy az idő megérjen, hogy valaminek eljöjjön az ideje, hogy beteljesedjen. A szakrális természet a maga ritmusa szerint működik, ahol a dolgok akkor történnek meg, amikor eljön annak az ideje. A linearitás szerint a tél soha nem előzi meg a nyarat, vagy az ősz a tavaszt. Nekünk is a természet ritmusában kellene élnünk és nem az általunk kitalált ütemben. A kérdés tehát az, hogy mi hogyan várakozunk, az Egy közelségében, tudatosan, az öröm és a boldogság ritmusában, abban a reményben, hogy mindig azt gondoljuk, szóljuk és tesszük, ami az Egynek tetsző és várjuk a beteljesedést, a tökéletesedést, a megigazulást, egyetemes énünk visszatérését az Egyhez, vagy tudattalanul mindezeknek ellenkezőjeként teszünk és anyagba süllyedve, ütemre élve, kényelmesen magunkat számoljuk fel.

Valószínűleg az Egy birodalmába való bebocsátás egyik feltétele, hogy milyen várakozásunk mérlege. Ha több volt tudatos várakozásunk, mint a tudatlan, bebocsátást nyerünk az Egy birodalmában, ahol már nem kell várakoznunk, mert nincs idő és nincs anyag. A tudatos ember nem mondja azt, hogy amit vártam, abból alig teljesült valami, és amit nem vártam, rendszerint nem az volt, amire számítottam. Inkább azt mondja: legyen meg a Te akaratod, mert eddig mindig úgy volt, ahogy én akartam. Emberünk éberségénél fogva felismeri, hogy ahol áll, még nem az, amire várakozik. Majd az is bekövetkezik, ha segít az Egynek a rendbetételben. Bevárni, megvárni, elvárni, kivárni mind olyan fogalmak, amelyek arra utalnak, hogy nem kell mást várnunk, mint amit az Egy nekünk ad. Ezért a várakozáshoz alázat, türelem, összeszedettség, koncentráltság kell, hogy figyelmünket, várakozásunkat arra fordítsuk, amire érdemes. Ha időnket érdemtelenül, az Egytől távol eső dolgokra pazaroljuk, pl. anyagiakra, akkor nem tudunk a lényegre koncentrálni, szórakozottak leszünk, szétszórjuk magunkat és eltékozoljuk a ránk bízott szakrális időt. Ha állításunk igaz, hogy az ember idő és fénykoncentrátum, anyag és energia, akkor az is igaz, hogy életünk az egyetemességben való utazás, amit tudatos vagy tudattalan állapotunknak megfelelően észlelünk és tapasztalunk meg.

Az Egy a szakrális időt ránk bízta, hogy mindig egy újabb esélyt adjon arra, hogy ha ma valamit nem sikerült megoldanunk, holnap megoldhassuk. Mindig kapunk időt arra, hogy ha hibázunk, azt kijavíthassuk, hogy egyre tökéletesebbek legyünk a visszatérésben. Az időt szabad akaratunk gyakorlására kaptuk. Rajtunk múlik, hogy a kegyelmi ajándékba kapott szakrális időt szabad akaratunk szerint a visszatérésre fordítjuk-e, hogy másodszor, immár szellemben is megszülessünk és elinduljunk egyetemes énünk felemelkedésének útján, vagy minderről lemondunk és elveszünk. Egyetemes énünk visszatérése az Egyhez az Eggyel való új kapcsolat, egység kialakítását jelenti. A szeretet körforgása teszi lehetővé, hogy az egyetemes lélek a létből minden gyermek lelkébe eljusson. Ami azt is jelenti, hogy egyrészt a felébredés és visszatérés mindenkire vonatkozik, másrészt azt, hogy az egyetemes én mindenkiben születésétől fogva benne van.

A várakozást mindig tudatlanságunkból fakadóan szeretjük gyorsítani, ami nem más, mint önmagunk ámítása, az ál-valóság generálása. A tudatos várakozó kivárja sorát mindennek és mindenkinek. Általában várunk arra, hogy lefeküdjünk, majd reggel felkeljünk, hogy megfőjön a reggeli kávé, hogy elinduljon a számítógép, megérkezzen a metró, és hogy munkába érjünk. Mindezekhez idő kell. De a legtöbb időt, egy egész életet kaptunk arra, hogy a boldogságot, a gondviselést, a kegyelmet, a szakralitások hordozta egyetemességet, a szeretetet megtapasztaljuk, hogy felébredjünk és az Eggyel közös transzcendens tudatosságban éljünk. Habár a világunk örök mozgásban van, nekünk tudatos embereknek tudnunk kell várni, megvárni/ kivárni/bevárni az időt, amíg beérik, amikor eljön a mi időnk. A tudatlan ember rohanva él, annak félelmében, hogy valamiről lemarad, nehogy hiába kelljen várakoznia. A várakozásnak nem szabad öngerjesztő spirállá alakulnia, ha az egyik eseményt kivártuk, akkor jöhet a következő, és ha azt is kivártuk, akkor jöhet a következő és így tovább. Várakozásunk egy hosszú folyamat, ahol nincsenek lépcsőfokok és nem kell eljutni sehová sem, mert már ott vagyunk, ahol lennünk kellene, csak fel kell rá ébrednünk. Amikor azt gondoljuk, hogy úton vagyunk, akkor érkeztünk meg. Életünk, mint időbeli és térbeli utazás egy visszatérési folyamat kell legyen az időtlenségbe, az állandóságba, az igazságba és a rendbe, ami az Egy. 

Ha életünket egy nagy várakozásnak, a visszatérésnek, a beteljesedésnek rendeljük alá, akkor az szerint gondolkodunk, szólunk és cselekszünk. Képesek leszünk már életünkben felismerni létünket és nem leszünk türelmetlenek, nem érzünk késztetést arra sem, hogy folyamatosan többet és többet gondolkozzunk, beszéljünk, vagy cselekedjünk. Általában, aki türelmetlen, az nem tud várakozni. A várakozás összefügg a vágyak teljesülésével, illetve a hiány betöltésével is. Amikor vágyaink a hiány kielégítésére, az anyagra vonatkozik, akkor a kényelemre, életünk felszámolására, a zártságra ítéljük magunkat. Amikor vágyaink a szellemiekre, az Egy tökéletességére vonatkoznak, akkor várakozásunk nyugodt, nyitott és kellemes, ami fokozza várakozásunkat és vágyódásunkat. Megjegyzés: amikor a keleti tanításokban levő vágytalanságról van szó, akkor a nyugati gondolkodásban érdemes óvatosan fogalmazni. A tudatos és beavatott embernek nincs a várakozásban elfecsérelt ideje, mert tudja, hogy van amire várni, van amiért élni, ami megéri az időutazást. Ez pedig a beteljesedés, a tökéletesség elérése, a létbe jutás, a szeretet egyensúlyának visszaállítása, a közös rendbetétel, végül az Eggyel való találkozás. Létünk beteljesedése, a tökéletesség elérése az egyetlen hiányosság, amire várnunk kell. Mivel az idő szakralitás, az időre várni is szakrális gondolat, szó és cselekedet. Ennek az egy nagy szakrális létvárakozásnak kellene, alárendeljük életünk apró várakozásait, mert a létvágy kielégítésével lehet csak az életvágyat kielégíteni. Nem lehetünk türelmetlenek, mert nem várunk hiába. Kaptunk időt, nincs semmi elkésve. Minden akkor fog megtörténni, amikor eljön annak az ideje. A hiány már többé nem üresség (életidő, kronosz, mennyiség), hanem beteljesedés (létidő, kairosz, minőség).

Mivel az ember az Egy térbeli, de nem időbeli (anyagi) hasonmása, kijelenthető, hogy az idő folyása és hármassága, vagyis a múlt, a jelen és a jövő mindenkinek mást és mást jelent, vagyis mindenkinek egyéni ideje van, továbbá azt is, hogy csak a tér közös az Eggyel, az idő nem. Az idő, mint szakralitás az emberre van bízva, úgy mennyiségileg, mint minőségileg. A mennyiségi, a be nem teljesült idő (kronosz) csak azért van, hogy a minőségi, beteljesedett időt (kairosz) megtaláljuk és benne legyünk. Az idő minőségi oldala tehát az idő kitöltöttségében, tartalmában jelentkezik, akár a mesében mikor a mesehős három nap alatt egy esztendőre való szolgálatot képes teljesíteni, vagyis, ha a hős benne van a flow áramlatában és nem figyel oda az óra mutatta mennyiségi időre. Ha növeli a benne levő éberséget, akkor tudja a szolgálatát minőségi időben teljesíteni.  A bölcs ember az, aki megérti az élet ritmusát és nem ütemre él és dolgozik. Ő kivárja a dolgok beteljesedését, nem siet, nem kapkod, és nem rohan, hanem megpróbál a jelenben, a MOST-ban élni, nem a múltban és nem a jövőben. Tudja, hogy az időbe való jutásával részese az egyetemes időnek, ugyanakkor szabad akaratából adódóan lehetősége van a saját idejét is alakítani pl. kamatoztatni, amikor idejét beosztva tesz másokért és nem veszi el senki idejét. 

A várakozás történetiségét figyelembe véve kétféle elképzelést kell megemlítenünk: az egyik, hogy az időbeni történések ciklikusak, ezt képviselték az ókori görögök és utódaik, illetve, hogy lineárisak, ami a sémita tannal került be a közfelfogásba. Szerencsénkre a XX. és XXI. század tradicionális gondolkodói újra a ciklikus időutazásra tették a hangsúlyt, ami megadja a lehetőségét annak, hogy az Egy, amint kétezer évvel ezelőtt is megtette, újra be tudjon avatkozni, ha szükség lesz rá. Erről szól az apokalipszis, vagyis a rendbetétel. A ciklikusság értelmében az időutazás nem egyszeri adottság, amely egyenletesen folyik a múltból a jelenen keresztül a jövő felé, hanem folyamatos lehetőség is a megújulásra, ami azt is jelenti, ha az egyik világnak vége van, akkor kezdődik el egy másik. Akárcsak a mindennapokban, ha eltelik a ma, következik a holnap. Tehát a világ és a történelem folyamatai nem egyszeri adottságok, mert a pillanat sajátos és visszatérő tartalommal rendelkezik. Beavató Mesterünk mustármag példázata a természetből hozott ciklikusság példázata, ami arról szól, hogy ami a mennyiség tekintetében kicsi, az a minőség tekintetében nagy, mert a mag magában hordozza a csírát, ami a megújulás, az új idő "megszületése". A mag az állandó megújulás, a mozgás, a változás, a feladatvállalás jelképe, amiben jelen van a dualitás, mert a megszületés egyben az áldozathozatal is, ami az elmúlással, az önfeladással fejeződik be.