155. A félelem

 

Szenvedésünk alapja a tudatlanságunkból fakadó félelem, amely egyrészt a múlt emlékeiben, kötödéseiben pl. milyen jó volt régen, és milyen rossz most, másrészt pedig a jövőért való aggodalomban, a reményvesztettségben gyökerezik. Az előbbi esetében a múltba utazunk vissza, a memóriánkban levő korábbi észleléseinkbe és megtapasztalásainkba, az utóbbiban pedig előre a jövőbe, a láthatatlanba. Soha nem az örök MOST-ban vagyunk, hanem vagy előtte, vagy utána. Attól félünk ami nincs, mint a múlt és a jövő. Az örök MOST az a pillanat, amikor élünk, amikor döntéseket hozhatunk, amikor gondolatban-szóban és cselekedetben is megnyilvánulhatunk. Ahogyan korábbi elemzésünkben https://egyetlenegy1.blogspot.com/ 2023/07/150-most.html is utaltunk rá, az örök MOST a ránk bízott teremteni- többlet terhet vállalni- felébredni és visszatérni az Egyhez elvégzendő feladatok lehetősége. Ahhoz, hogy mindezen feladatokat elvégezhessük tudatosnak, felébredettnek, értelmesnek, félelem nélkülinek kell lennünk. A tájékozódásunkat, túlélő képességünket támogató az agyunkban levő memóriánkban tárolt adatok, amit információnak is nevezhetünk, alapozzák meg a jövőről való gondolkodásunkat, egyben azokat a korlátokat, kereteket is adva, amelyekhez ragaszkodunk. Az agyi memóriánk az értelmetlen zártságunkat, szenvedésünket, szorongásunkat, tehát félelmünket szolgálja, mivel nem az egyetlen létező valóságot, hanem az általunk elképzelt ál-valóságot adja vissza. A memóriánkkal összekapcsolt racionális gondolkodásunk értelmében csak az létezik, amit szemünkkel látunk és kezünkkel megfogunk. A racionalitáson túl viszont ott az intelligencia, a memóriánkban levő adatok feldolgozása és értelmezése, vagyis az, amit „értelmes gondolkodásnak” mondunk. 

A szenvedés, a félelem, a kötödés, az aggodalom lelkünk befolyásolható individuális énjéhez kötődik, a szenvedésmentesség, a félelemmentesség pedig az egyetemes énünkhöz. Döntéshozásunk, gondolkodásunk mindig lelki beállítottságok szerint történik, amikor vagy az individuális én vagy az egyetemes én adta parancs szerint történik a végrehajtás, ami lehet értelmes, vagy értelmetlen. Az értelmes, az egyetemességet, a szintézist tiszteletben tartó végrehajtást intelligenciának nevezzük. Ha világunkat darabjaira szedjük szét, csak azért, hogy a részleteket minél jobban megismerjük, akkor értelmetlen dolgot művelünk. Az egyetemes valóság nem a részletekben van, hanem az egészben, a részek közötti kapcsolatok hálózatokban. Világunk úgy van felépítve, hogy a részletekben benne van az egész, és nem a részletek halmaza adja az egészet. Az analízis, a hasonlóságok és a különbözőségek szerinti gondolkodásban világunk vagy fehér, vagy fekete, vagy jó, vagy rossz, vagy sötét, vagy világos. A szintézis, az analógiák szerinti gondolkodásban pedig világunk duális, egyben jó is és rossz is, fehér is és fekete is, hideg is és meleg is, annak függvényében, hogy milyen tudatosságunk a világról, illetve a jelenségek, a történések észleléseiben és megtapasztalásában mivel azonosulunk. A gond, a probléma mindig akkor jelentkezik, ha nem az egyetemessel, hanem a partikulárissal azonosulunk. A dogmák, a vallások, a világnézetek mindig a sajátos, a partikuláris nézőpont kifejeződései, mert csak részleteket mutatnak meg és soha nem az egészet. Akik a vallások, a világnézetek, a párt szabályzata szerint élnek, azok félnek és szenvednek, legfentebb nem tudnak róla. 

Amikor ki tudjuk mondani, hogy „nem tudom” akkor válunk keresővé, mert ráébredünk arra, hogy milyen tudásra van szükségünk. A kereső a tudást és ez által a tudatosságot keresi. Sokféle tudás van, pl. az értelmes, az egyetemesség felé vezető tudás, amit tudatosságnak is nevezünk vagy ennek párja, a partikuláris fele vezető tudás, amit tudatlanságnak is nevezünk. Az előbbi a felébredést szolgáló tudás, az utóbbi a szenvedést és félelmet szolgáló nem tudás. Az egyetemes tudás arról ismerhető fel, hogy a memóriánkat meghaladó értelemből, tudatosságunkból fakadóan tudjuk, hogy mit kell, ismerjünk, mikor és milyen tudásra van szükségünk, mert tudásunkat és tudatosságunkat az élet dinamikus változása szerint képesek vagyunk változtatni. Nyitottak vagyunk, és nem félünk. A tudatosságnak nincsenek korlátai, csak a tudatlanságnak. A tudatlanság önmagát korlátozza be, a tudatosság pedig önmagát nyitja ki, ezért határtalan akárcsak az univerzum. Soha nem tudunk olyan és annyi tudást összeszedni, amivel a körülöttünk levő világot, a szakralitásokat és benne a másik embert is, az egyetlen létező valóságot teljes mértékben képesek lennénk megismerni. Egy emberi élet, a 60-70-80 év erre nem elegendő. Mivel tudásunk, tudatosságunk életünk fonalának végével behatárolt, a mi feladatunk, hogy a kapott időt meghosszabbítsuk, vagyis az idő korlátai fölé emelkedjünk. Ezt nevezzük időtlenségnek, örök időnek, de úgy is, hogy számunkra megáll az idő. A behatárolt, korlátokkal rendelkező fizikai, anyagi, mérhető élet idő, a kronosz mindenki számára rendelkezésére áll, de tudatosságán múlik, hogy megtalálja-e, benne tud-e lenni a létidőben, a kairoszban, az időtlenségben. Rajta múlik, hogy a kronosz határait ki tudja-e tolni a kairoszba, tud-e idő felettivé válni, vagy kényelmesen a kronoszban akar szenvedni. Régen azokat, akik képesek voltak tudatukat az elmúló idő fölé emelni, megvilágosodottnak, esetleg misztikusnak tartották. Megjegyzés: a szentek glóriával történő ábrázolása nem a megvilágosodást jelenti. 

Azt tapasztaljuk, hogy a nyugati, modernek mondott képzés és az oktatás az individuális, önző életet, a félelmekkel tele zárt, individuális életet tanítja és nem azt, hogy hogyan kell egyetemes életet élni, nyitottnak lenni. A gyerekeket nem tanítjuk meg például arra, hogy szakrális emberként közük van a fényhez (tűzhöz)(pl. oxigén), a talajhoz (pl. szén), a levegőhöz (pl. nitrogén), a vízhez (pl. hidrogén), hogy testük is, mint minden egyéb más szerves anyag ezen összetevőkből áll. Egy 20 kg-os és egy 100 kg ember közötti tömegkülönbség, nem más, mint ezen elemek (szén, oxigén, nitrogén, hidrogén) és komponenseinek felhalmozódása pl. az elfogyasztott élelmiszer által. Mire tanítják az iskolákban a gyerekeket? Elsősorban racionális, anyagi gondolkodásra, különösen reáltárgyakra, pl. matematikára, fizikára és kémiára, kisebb mértékben a humán tárgyakra, irodalomra, történelemre és még kisebb mértékben művészetre. A reáltárgyak alapja az analízis, a valóság szétszedése, a művészeteknek pedig a szintézis lenne. Az iskolai rendszer is akárcsak a hitetlen ember a „hiszem, ha látom” alapon működik, ami az osztályozás, vagyis a memorizáló képesség mérhetősége, az, hogy valaki bemagolva tudja-e a tananyagot visszamondani/ leírni vagy sem. A rendszer a memóriát, az analízist kedveli és nem az odafigyelést, a szintézist. Napjaink divatos tesztrendszerre egyben az oktatás halála is. Az iskolai képzés a tanulókat egyenlőnek tekinti, ezért az egyenlő tudásszerzésre törekszik, vagyis mindenkinek ugyan azt a tudást kell elsajátítani. De miért, amikor nincs két egyforma tanuló? Miért egyenlő két tanuló és miért kell ugyanazon tudást egyenlő módon elsajátítani? Ha a diák nem képes az egyenlő mértéket elsajátítani, akkor rossz jegyet kap. A jegy nem a tudás minőségét, hanem mennyiségét értékeli. Sok iskolában a diákokat versenyeztetésre tanítják, akár egy versenyistállókban és nem a tudás megszerzésére. Az iskola pedig nem lóverseny pálya. Nem kell mindenkinek első tanulónak lenni. Amire az iskolai tudás használható az nem más, mint alaptájékozódás. A szülők is és az iskola is, a tanulókat arra kellene nevelje, hogy a tanulás, a tudásszerzés, pontosabban a tudatosodás egy életre szóló feladat. 

Talán meglepő, de a félelmet tanítani is lehet, pl. a vallásokban ismert a mennybe vagy a pokolba jutás által. Amit a vallások nem mondanak el, hogy a menny (menj) - ország az nem a földi életünkön kívüli hely, hanem lelkünk állapota, amely az élet szabad történéseiből fakadóan, hol fent a mennyben van, vagyis boldog, örül és röpülni képes, hol lent, a pokolban van, vagyis szomorú, eltévelyedett, tudatlan, egyszóval boldogtalan. Amit ugyancsak nem mondanak el, hogy a mennyet és a poklot is mi hozzuk létre, annak függvényében, hogy mivel azonosulunk. Ha mindennapjainkat az Egy akaratának, egyetemes énünk parancsának vetjük alá, akkor a mennyország állapotát éljük meg. Ha viszont önző, haszonleső, kényelmes individuális énünk parancsának engedelmeskedünk, akkor a pokol állapotát éljük meg. A dogmák szerint a pokol is és a menny is jutalom, azért ahogy viselkedünk. A kérdés csak az, hogy ki, vagy mi regisztrálja a több mint nyolc milliárd ember viselkedését és miért tenné? Vagy azok, akik nem nyugat-európai, illetve keleti keresztények, azok nem jutnak sehová? A dogmatikus jutalom tehát vallási feltételekhez kötött, például az egyenlőséghez. Az egyenlőség pedig a tudatlanság, a hatalmaskodás alapja. Nincs kollektív tudatosság, csak egyéni, ahogy nincs kollektív üdvözülés sem, csak egyéni. Egyéni vallás pedig nincs, mert a valláshoz, a világnézethez, a dogmához, legyen az anyagi vagy nem anyagi, mindig kell a tömegember. 

A felvilágosult egyén (nem individualista) nem fél, mert tudata egyetemes. Aki fél az a kollektív vallásos, akinek tudata individuális. A régi nem anyagi vallásban a mennyek országa volt a jutalom, az anyagi vallásokban pedig az anyagi jólét. Mindkettő korlátoltság és rabszolgaság, mert mindkettőben az Egytől kapott szabad akaratunkat, a visszatérés lehetőségét, egyetemességünk észlelését és megtapasztalását adjuk fel a jutalomfalatkákért. Hogyan lehetséges, hogy a félelem mélyebb nyomokat hagy bennünk, mint az öröm, a boldogság, a felszabadultság, a szeretet? Úgy, hogy a vallások, a manipuláló médiumok, a világnézetek, arra tanítanak, hogy féljünk és legyünk boldogtalanok, mert maghalunk és akkor vége az anyagi kényelemnek. Pedig a boldogsághoz, az örömhöz, a szeretethez sokkal kevesebb erőfeszítés kell, mint a félelemhez. Vajon, miért nem lehet szenvedni és félni az örömtől, a békességtől, a boldogságtól, a szeretettől? Miért szorulunk bele az anyagi világba, miért félünk testünk halálától, amikor egyetemes lelkünk halhatatlan? Félünk, mert egyensúlyvesztettek vagyunk és az egység helyett kétségeink vannak. Pedig Beavató Mesterünk mondta „az én békémet adom nektek”, ami nem más, mint az én egyetemességemet, az abszolútomot, a végtelent adom nektek. Ugyancsak Ő mondta „ne féljetek”. A manipulátor pedig azt akarja, hogy erről tudomást se szerezzük. Ugyanis ha esetleg tudomást szereznénk, felébrednénk, tudatosodnánk, és már nem félnénk, a hatalom elveszítené egyik rabszolgáját. A hatalom pedig a rabszolgából él. Kell neki a rabszolga. A hatalom azt is megpróbálja velünk elhitetni, hogy félelmünk normális. Pedig nem. Ha félünk, nem vagyunk normálisak, mert a félelem szembe megy az élet teljességével, az egyetemes szabadság, rend, igazság megélésével. 

Félelmünkből fakadó szenvedésünk nem más, mint külső segítségvárás, egyensúlyvesztés, kétségbe esés, vagyis saját képességeink leértékelése, ahogy mondani szoktuk, az önbizalom hiánya. Az önbizalom nem csak önmagunkkal, hanem a külső világunkkal szembeni bizalmatlanságot is jelenti. A bizalmatlanságunkból ered félelmünk, - az egyetemesség megfelezése,- ebből pedig szenvedésünk. Vajon mikor ébredünk rá, hogy nem kell félnünk és nem kell szenvednünk? Úgy 60-70-80 évesen? Minél előbb ébredünk, annál jobb, annál több időnk marad életünk teljességének, az egyetemességnek megélésére. A felébredés azt jelenti, hogy kizárjuk a vallások, világnézetek, dogmák, médiumok stb. okozta félelmet, vagyis nem azonosulunk azzal, amit a manipulátor hirdet. Vegyük észre, hogy a manipulátor individuális énünk befolyásolása, lelki egyensúlyunk megontása által irányítja gondolatainkat. Amikor ezt nem szeretnénk elfogadni, akkor nézzünk szét a természetben és kérdezzük meg, hogy az almafa szenved és fél, a kertben a virágok szenvednek és félnek? A félelem, vagyis a félszegség fogalma csak a mi fejünkben van. Félelmünket mi okozzuk. A természet, aminek mi is részesei vagyunk, nem fél, hanem teljes és egész. A ragaszkodás, az elmagányosodás, a valahová pl. egy közösségbe való tartozás hiánya is szenvedést okoz. Szenvedést okoz pl. a családtól, egy baráti közösségtől, egy vallási közösségtől való megfosztás is. Amikor félünk és szenvedünk, úgy gondoljuk, hogy csak mi félünk és csak mi szenvedünk, a másik ember nem fél és nem szenved. Szenvedésünk korlátait mi állítjuk fel. 

Félelmünk leküzdésében, annak felismerésében, hogy egyetemes énünk halhatatlan, - ha életünk által igyekszünk azt azzá tennünk-, nem a világot kell megváltoztatnunk, hanem tudatlanságunkat. Beavató Mesterünk életpéldája és tanításai mindig a rendelkezésünkre állnak, hogy a félelemről, a szenvedésről, a régi szövetségbeli önzésről pl. „féld az Istent” leszokjunk, hogy a tudatlanságból kilépjünk és tudatossá váljunk pl. „szeresd az Istent”, mert Ő is szeret téged. A félelemről való lemondás, a tudatosodás az általunk felépített individuális én megnyilvánulásairól való lemondást és az egyetemes énünk halhatatlanná tételér jelenti, amint azt az „Aki keres…” c. korábbi elemzésünkben bemutattunk. Az emberek individuális énjük különböző, egyetemes énjük viszont közös, mivel közös az eredetük, illetve mert mindenki az Atya örököse, gyermeke. Továbbá, közösek a természeti anyagi szakralitások is, mint a levegő, a víz, a talaj, a fény, de a szellemi szakralitások is, mint a kegyelem, a szeretet, valamint megnyilvánulásai is, mint az öröm, a boldogság, az áldozathozatal stb. Mindezeket közösen használjuk és nem illendő velük kereskedni. Kijelenthetjük, hogy ez az én testem, az pedig a te tested, hogy ez az én elmém, az pedig a tied, de életünk közös, mivel mindannyian egy forrásból, az Egytől származunk és azonos szakralitásokat használunk.