154. A semmi és a valami

 

Amikor még nem volt kialakulva a hatalmi egyház kb. a második században az akkori gondolkodó emberek világunk keletkezését a semmihez kötötték. Az óta a semmiből, pontosabban a semmivel való keletkezés, a teremtés a vallások és a filozófiák tárgya lett. Közel kétezer év óta elmélkedünk arról, hogy mi a semmi és mi a valami, milyen kapcsolatban áll a semmi a valamivel, ellentétben vagy kiegészítő párban és hogyan lehetséges a teremtés a semmiből (creatio ex nihilo). Az ellentétekben és a hasonlóságokban való gondolkodás kizárja az azonosságokban vagy az analógiákban való gondolkodást. Világunk dualitása és benne a semmi és a valami is csak összefüggéseiben, kapcsolataiban, egymás kiegészítőjeként, azonosságában és nem ellentétként érthető meg: vagyis, ha létezik a semmi, akkor létezik a valami is és fordítva. A semmi és a valami létezésével kapcsolatosan több kérdés is felmerül, például 1) mit jelentett a semmi a II. században, és mit jelent ma a XXI. században az űrrepülés, internet és mobil kommunikációs eszközök idején? 2) mit jelent a teremtés, az alkotás, az Egy megnyilvánulása? 3) az Egy kinyilatkoztatása, megnyilvánulása egyszeri, megismételhető vagy folyamatos? 

Ahhoz, hogy az Egy kinyilatkoztatását, önmaga „megmutatását” a szakrális ember számára megértsük szükséges, hogy a közel kétezer éves vallási hatalom által használt fogalmi rendszert a mai vallásmentes fogalmi rendszerhez igazítsuk. A két fogalmi rendszertől a valóság nem fog megváltozni, csak a valóság értelmezése. Ahhoz, hogy az anyagi hatalom által a liberális, önpusztító, anyagba süllyesztett tudatlan tömegembert az Egy által rá bízott feladatok, mint teremteni- többlet terhet vállalni- és visszatérni az Egyhez elvégzésére rá lehessen venni- az internet, mobiltelefon, számítástechnika korszakában másképp kell őt megszólítani. Amint közismert a vallási hatalom különösen a felvilágosodás óta a szakrális embert, akinek tanítását valamikor rábízták átadta az anyagi hatalomnak, ahol az Egy képét és hasonlatosságát annyira lefokozták, hogy már csak alkatrésznek használták a hatalmi gépezetben, aki bármikor helyettesíthető, lecserélhető és eldobható. A második liberális, anyagi hatalmi rendszerben a szakrális ember egyszer használatos lett. 

Valószínűleg a vallási hatalom megjelenését megelőző második században a semmivel való teremtés fogalma alatt mást értettek, mint ma, amikor a semmi alatt a két szemmel nem láthatót és a két kézzel nem foghatót értjük, vagyis mindazt, ami a fényt átereszti. Amit látunk, azt csak azért látjuk, mert jelen van a szakrális fény, amely adott tárgyban megütközik, és onnan visszaverődik. A sötétben azért nem látunk, mert hiányzik a fény és annak visszaverődése. Ha a visszaverődést tükörként fogjuk fel, akkor a két szemünkkel való látásunk tükörlátás, tehát nem a teljes valóság látása, csak annak, amelyre a fény rávetődik. A fény jelenlétében tehát nem a teljes valóságot, hanem annak csak egy részét látjuk. Így a sötétségre, valamint a számunkra sötétnek érzékelt valóságban, mint a dualitás párjára, a fény hiányára, vagy a nem látható fényre nem mondhatjuk, hogy nem létezik. Amikor ugyanazon „időben” jelen van a fény is és a sötétség is, akkor mondhatjuk, hogy a fény cirkularitásban van: egyszer számunkra látható, máskor pedig láthatatlan formában. Megjegyzés: a fény és sötétség dualitás egymásra utaltságának jó példája a növények által alkalmazott fotoszintézis, amelynek két elkülöníthető állapota van, amelyből az egyik a fény jelenlétében történik (oxidáció, Krebs-ciklus), a másik a sötétben (redukció, Calvin –ciklus). Ma már tudjuk, hogy a tömeg nélküli foton is, mint az első anyag, más anyagi formákhoz hasonlóan hullám vagy részecske természetű, vagyis egyben szemmel látható is és láthatatlan is. Amint azt is, hogy a szakrális fény a szakrális életet tartja fent, ugyanis fény nélkül nincs élet a talajban, a vízben és a levegőben sem. Az Írásban megfogalmazott „lőn világosság” nem jelent mást, mint azt, hogy a teremtésében megjelent a fény működtette élet, ami a dinamikus változás, az időben zajló születés és elmúlás. Érthető, hogy az Egy az életben és az élet által nyilvánul meg a teremtett szakralitásokban, és az emberben is. Az ember kapta azt a feladatot, hogy értelmi tudatosságának felelősségével a szakrális életet megőrizze és továbbadja. Aki nem látja el ezt az újra és újrateremtő feladatot, az elvesztette az Egy képét és hasonlatosságát, ami által saját pusztulásáról dönt. 

Mivel a „nihil” nem csak semmit, hanem ürességet, valaminek a hiányát is jelenti a „semmivel való teremtés” fogalma helyett érthetőbb lenne az „ürességgel való teremtés”, vagy ha a valaminek a hiánya fogalmat alkalmazzuk, akkor a „láthatatlannal való teremtés” is használható, ami nem más, mint a látható hiánya, ami akár nem látható energia is lehet, pl. a fény, vagy az idő. Az „ürességgel való teremtés” viszont azt feltételezi, hogy az üresség előtt volt valami pl. a sötétség, a tér. Közismert, hogy a teremtés térben és időben történt, pontosabban, amikor a tér, az üresség megtelt, akkor jelent meg az idő, vagyis a fény és utána az élet. Amikor pedig az elmúlásra, a beteljesedésre ítélt idő elmúlik, jelenik meg a tér. Az életet, a mozgást, a változást a vallásos fogalomban az örök élet vagy az örök idő követi, ami a mozdulatlan tér. Ne feledjük el, hogy a semmiből való teremtés gondolata vallási célzattal és nem filozófiai vagy tudományos céllal született. Továbbá azt sem, hogy a teremtésnek, az Egy megnyilvánulásának nem célja volt van és lesz, hanem értelme volt van és lesz. Látható, hogy változó fogalmi rendszerünkben a semmi és a valami, az élet teremtése, ahogy az élet célja sem vagy az élet értelme sem ugyan azt jelenti. Bővebben lásd "Az élet célja " 149-ik elemzésünket. Ahogy például az aszkézis sem, amely a középkori gyakorlatban sokszor a testi fenyítést, az önsanyargatást jelentette, más esetben pedig a lélek gyakorlatoztatását, a tudatosodást. 

Vajon, a semmi és a valami milyen mértékben bizonyítható és milyen mértékben csak feltételezés? Azok részére, akik világunk dualitását és a dualitás működését, a cirkularitást, a fény és a sötétség, a hideg és a meleg, a fent és a lent párok egymásra utaltságát elfogadják, a semmi és a valami olyan bizonyíték, akárcsak a jó és a rossz, a férfi és a nő, a szeretet és a szeretetlenség. A duális párok jellemzője az egymás kiegészítése és az egymásba való átváltás képessége. Arra a kérdésre pedig, hogy melyik volt előbb a semmi vagy a valami, a válasz az, hogy téves a kérdés feltevése, mert ha az élet fontos jellemzője a folyamatos átalakulás, a változás, a dinamikus egyensúly, az entrópia törvénye, a centrifugális és a centripetális erők együtthatása, akkor a semmiben benne van a valami és a valamiben a semmi. Aki elválasztja a semmit a valamitől az a teremtést szétszedi, analizálja, aki pedig szintetizálja, az összerakja a teremtést, vagyis az is mondható, hogy párhuzamban látja és értelmezi a semmit és a valamit. A szintézis szerint a semmi a valamivel együttműködik. A materialista analizáló felfogás szerint a semmi valaminek a hiánya és nem párja, ami nem más, mint feltételezés. A semmi és a valami együttes jelenlétének további bizonyítéka, hogy életünkben a jó és a rossz, a szeretet és a szeretetlenség észleléseink és megtapasztalásaink eredményei és nem feltételezései. 

Ami a jelenlegi gondolkodásunkat a kb. kétezer éves gondolkodásunktól és annak folyamatos hangoztatásától meg kellene különböztesse, legalábbis a hatalmi vallás területén túllépve a régi szövetségben leírtakkal, az lenne, hogy felismerje a semmi és a valami duális párjait, az Egy folyamatos teremtő kinyilatkoztatását, a dinamikus pulzálást, a mozgást, amit életnek (keletkezésnek és elmúlásnak) is nevezünk, amint arra Aquinói Tamás is utalt. Akik az Egy kinyilatkoztatását egyszeri „alkalomnak” tekintik, azoknak azt is el kellene ismerniük, hogy a kinyilatkoztatást fent is kell tartani, de akár az is mondható, hogy a kinyilatkoztatást meg kell ismételni. Példa rá Beavató Mesterünk jelenléte a szakrális időben, ami az ember számára történt második, személyes kinyilatkoztatás volt. De a tudatlan ember nem vette észre, hogy az Egy ott állt előtte. 

A semmi és a valami, akárcsak a tér és az idő, az ok és az okozat, az élet keletkezése és elmúlása is, az ember által nem modellezhető, de dogmatikai tételnek sem mondható, mert a szakralitás, az állandó változás racionális gondolkodással nem értelmezhető. A semmi és a valami értelmezésében az a kérdés is felmerül, hogy ez a dualitás anyagi vagy szellemi jellegű-e? Ami biztosan kijelenthető, hogy mindkét területen érvényesül a cirkularitás. Ugyanis az anyag területén a szemünk előtt zajlik a keletkezés és az elmúlás, az általános cirkularitás. A szellem területén, ha elfogadjuk a szeretet körforgását, akkor itt a partikuláris cirkularitás érvényesül, mivel a cirkularitás, az átváltás egyéni szintű, és feltételezi a lélek érettségét, egyetemességét, felkészültségét a visszatérésre, a Beavató Mesterünk által kijelölt úton járást. 

A semmi és a valami tisztázása után az analógiás gondolkodás segítségével vizsgáljuk meg a teremtést, az alkotást az anyag (racionális tudomány) és a szellem szempontjából. Elsőként a már említett dualitás törvényszerűségére utalunk, ahol a teremtés, az Egy megnyilvánulása a semmiből, a láthatatlanból, az ürességből, vagyis a sötét térből történt. A valami pedig a fény (lőn világosság) vagyis az idő volt. A dualitás szabálya szerint a pároknak találkozniuk kell, vagyis a teremtés anyagi részében a térnek és az időnek találkoznia kellett és átkonvertálhatónak kellett lenni, vagyis a tér-időnek hurok formájúnak kellett lenni, ahol az egyenes szakasz képviseli a teret (a rendet) és a görbe szakasz az időt (a rendezetlenséget). A szellem területén is hasonló dualitással állunk szemben, mert minden emberben megtalálható az individuális én (tökéletlenség, hiányosság, tudatlanság) és az egyetemes én (tökéletesség, teljesség, tudatosság). Az analógia értelmében az egyetemes én felszabadulásának feltétele az időből, vagyis az anyagból való kilépés, ami a vallásos fogalom szerint örök idő vagy az örök élet elérése. Ez nem jelenti feltétlen a test halálát, ugyanis a tudatos emberek az anyagból, a mérhető időből (kronosz) való kilépésüket már életükben el tudják érni. Csak az individuális éntől mentes lélek tud az Egyhez visszatérni.

Másodikként arra utalunk, hogy a duális párok átválthatóságának feltétele egy közös elem megléte pl., az anyag világában a tér és időpárok esetében a rendezettség vagy a rendezetlenség fokozata. Ha például a rendezetlenség fokozata nő, akkor az idő kerül túlsúlyba, ellenkező esetben a tér. A szellem területén az ember képes csak az átváltásra, ami nem más, mint az ajándékba kapott szabad akarat és a tudatosság gyakorlása, ami által háttérbe kerül az élet kockázatainak kezelésére, a védekezésre alkalmas individuális én és előtérbe kerül az egyetemes én. A rosszul értelmezett szabad akarat a romboló, negatív szabad akarat. Harmadikként pedig utalunk arra, hogy a teremtés a duális párok hierarchikus kapcsolatának hálózatában tud működni, ami a rendet, a tökéletességet, az egymásra utaltságot fenntartja. Az anyagi világban a rendezettséget vagy a rendezetlenséget az entrópia szabályozza. A rendezettség a tér „képződéséhez” vezet, a rendezetlenség pedig az idő „képződéséhez”. A rendezetlenség létének célja a rendezettség, ahogy a mozgásnak célja a mozdulatlanság. A szellem területén az egyetemes emberek kapcsolata kevésbé ismert, mert ők alkotják az Egy láthatatlan, de létező háza népét származásra, bőrszínre, nyelvre és nemre való tekintet nélkül. Ők tudják, hogy a valamiben benne van a semmi, a láthatóban a láthatatlan, és azt, hogy megbízást kaptak a teremtés fenntartására.