153. A modell

 

Tökéletlenségünkből adódóan életünket, magunkat és a körülöttünk levő világot is modellezünk. A modellezés célja, hogy minél pontosabban megértsük a külső és a belső, az anyagi és a szellemi, a lenti és a fenti világunkat, egyszóval az egyetemes valóságot. Amikor a modellt nem az egyetemes valóság, a rend felismerésére és megtapasztalására fordítjuk, akkor alkotjuk meg az ál-valóság csapdáját, ami által megtagadjuk a valóságot. Tudatlanságunkkal, a felépített ál-valósággal, az illúzióval, a rendszerrel egyben magunk korlátait is felállítjuk, amely által elzárkózunk a valóságtól, életünk normális és teljes észlelésétől és megtapasztalásától. A modellkészítést mindig az elérendő célok határozzák meg. Amikor anyagi világunkat modellezzük, akkor leginkább racionális gondolkodásunkra, matematikai ismereteinkre támaszkodunk. Az anyagi, matematikai modellekből születtek meg pl. a közgazdasági- jogi- politikai modellek, illetve azok, amelyeket elsősorban pl. az iparban, a logisztikában, a vállalatirányításban, az ügyintézésben stb. használunk. Az Egytől ajándékba kapott természeti szakralitások, az életet fenntartó víz, levegő, talaj, fény nem modellezhető, mert létezésük a valósághoz tartozik. Ezzel is magyarázható, hogy pl. a mezőgazdaságban és/vagy az orvoslásban kevés modellt használnak. Még nem sikerült, de várhatóan nem is kerül rá sor, hogy feltaláljuk a talaj modellt, a víz modellt, a levegő modellt és a fény modellt. Műhús modellünk már van és nagy léptekkel haladunk az ember modellezése pl. a humanoid robot megalkotása felé. A rendet, a valóságot, a természeti szakralitásokat nem kell modellezni, mert velünk, vagy nélkülünk is léteznek. Szellemi területen a modellezést általában vallásnak, világnézetnek, dogmának nevezik. A nem anyagi vallásokban pl. a Teremtőt modellezték és Istennek nevezték el, akivel lehet beszélgetni és egyezkedni, amint azt a régi szövetségben olvashatjuk. Vajon a teremtő Egy milyen nyelven beszélt az emberrel és az ember milyen nyelven beszélt a teremtő Eggyel, hogy szót értettek? Milyen jel vagy kódrendszert, modellt használt a tökéletlen ember, hogy lehetséges volt a párbeszéd, vagy csak a saját istenképével, modelljével beszélt? Vajon milyennek látta Istent, fehérnek, feketének, sárgának, barnának, férfinek vagy nőnek stb. A valóság mindig néma és hallgat, a modell pedig mindig beszédes. 

A modellek tehát ember alkotta tökéletlen, mesterséges (fogalmi) rendszerek, amelyekből hiányoznak az egyetemes rend és a hierarchikus szerveződés alapkövei és csak azért léteznek, hogy egyrészt általuk valamilyen szinten pl. a megkülönböztetéssel, a hasonlóságokkal, az ellentétekkel, az azonosságokkal  megértsük a körülöttünk és a bennünk levő világ komplexitását, másrészt anyagi és szellemi világunkban használni tudjuk őket. Minél távolabb áll a valóságról szerzett tudás az embertől annál könnyebben engedi meg magának a modellezést. A modellt az egyik ember alkotja meg a másik ember részére, de a modell nem az emberi élet megismerését szolgálja, hanem az ál-valósággal, a rendszerrel kapcsolatos feltételeket és fogalmakat, mert a modell független az embertől és az élettől. 

A modellezés jellemzői közé a következők tartoznak: az egyenlőség, a linearitás, a kompatibilitás, a helyettesíthetőség, az összehasonlíthatóság, a mérhetőség és a zárt rendszer. Amikor az egyenlőség, a linearitás, a kompatibilitás, a helyettesíthetőség és az összehasonlíthatóság modelljét megpróbálták alkalmazni az életre, az nem sikerült, mivel az emberi élet dinamikus, és komplexitásából adódóan nem zárt és nem mérhető. Megjegyzés: az életmodell megalkotásának kísérlete a felvilágosodásnak nevezett sötét kor idejére tehető, amikor az embert a rendből kiragadták és a kitalált mesterséges rendszerbe helyezték. A tudatlanok úgy gondolták, hogy ha már az emberi életet nem lehetett modellezni, akkor az embert kell modellezni pl. az erkölcsös viselkedéssel, a tudatlanságot kutató pszichológiával, az öltözködést befolyásoló divattal. A hatalom az emberi életet és az embert azért modellezte, hogy a számára alkotott ál-valóságban, a mesterséges anyagi világban megfossza őt szakralitásától, önrendelkezésétől, öntudatától, attól, hogy ő az Egy képe és azonossága. Az egyetemességtől való megfosztás célja volt az is, hogy így a modell helyességét igazolni lehetett, lásd például az 1848-ban a háttérhatalom által kidolgozott diktatórikus kommunista társadalmi modellt, amit Kommunista Kiáltványként ismerünk. Mivel a szakrális ember a teremtett valóság része, úgy önmagát nem tudja modellezi. Legfentebb tükörbe tud nézni. A modellezés másik jellemzője a mérhetőség és a zárt rendszer. Ha valami nem mérhető, vagyis nincs mérték, akkor az, nem modellezhető. Ezért a nyílt, dinamikus, állandó változás alatt álló rend sem modellezhető. A modellezés azt is feltételezi, hogy van egy állandó viszonyítási pont is. Így a modellezés és a mennyiségi statisztika közel áll egymáshoz. Mivel világunk dinamikusan változó, állandó mozgásban van, csak elméletileg feltételezhető, hogy létezik egy állandó kiindulási pont, pl. a teremtés ideje. De, ahogy a teremtés óta az idő sem állt meg, úgy a változások sem álltak meg. Hogyan lehet tehát modellezni olyant, ami állandó mozgásban, változásban van? A zárt rendszerű modellek tehát nem alkalmasak a duális valóság, a dinamikus, nyílt rend, az élet és az ember megértésére, ennek ellenére mégis erőltetjük őket.

A tudásszerzésen felül a modellezés lényege a hatalomgyakorlás, és a birtoklási vágy beteljesítése is. Nem véletlen, hogy az anyag, az elme-test és a lélek "működését "is próbálták modellezni. A hatalomnak a modellre és a statisztikára azért van szüksége, hogy megteremtse az ál-valóságot és a különböző propaganda és marketing eszközökkel azt fent tudja tartani, hogy magának igazat adhasson . De az ál-valóság mindig csak a duális párok egyikét, a partikulárist mutatja meg. A hatalom a modell emberrel elhitette, hogy ő a világ közepe és minden körülötte forog. Az ember modellezésében a hatalom első fokon megalkotta a rabszolgát, amelynek szemtanúi voltunk a XV-ik századtól kezdődően egészen napjainkig, majd második fokon megalkotja a robot embert, amelynek kialakítása napjainkban is zajlik. A robot az egyszer használatos modell ember, aki már nem szakrális ember, csak cserélhető és végrehajtó modul, egy program, egy alkatrész a hatalmi gépezetben. A modern, felgyorsult világunk jellemzője a cserélhető modulokban való gondolkodás, és ebből az embert sem hagyják ki. Gondoljunk például a multinacionális cégek vezetőinek vagy a sztár futballistáknak cserélhetőségére. A lényeg az ügyintéző apparátus működtetése. A hatalmaskodó tudatlanok az Egy képe és azonossága esetében nem csak az egyéni embert modellezték, hanem az emberi közösségeket is és alakították ki a társadalmi és közösségi modelleket majd a működtetésüket szavatoló jogi, gazdasági és politikai rendszereket, amelyeket elneveztek kapitalista, szocialista és demokratikus társadalmi modelleknek. A vallásban a modell neve a katolikus, református, lutheránus stb. Tudatlanságunkból fakadóan gyakorlatilag mindent modellezünk, és építünk fel váltakozó rendszereket. A természetben nincsenek modellek, rendszerek, mert ott rend van. A modellezés a valóság felismerésére alkalmatlan. 

Amennyiben abból indulunk ki, hogy a számunkra kijelölt egyéni idő és tér, az egyetemes idő és tér része, frakciója, töredéke és mindkettő a dualitás része, akkor az egyik jelenléte, okozza a másik hiányát és fordítva. Vagyis ami a dualitást összeköti az a hiány, ami egyben a cirkularitást, az átváltó képességet is adja. A hiány nem a semmi, hanem a valami, ami mindig jelen van, csak számunkra épp akkor, és ott kézzel nem fogható és szemmel nem látható. Az egyetlen egyetemes valóság mindig jelen van, vallásos nyelven, Isten mindig jelen van. A hiány, köznyelven a nincs, tehát létezik, ahogy a létező, köznyelven a van is létezik. Az általunk alkotott tökéletlen modellek csak a valóság megközelítésére alkalmasak, és soha nem lesznek képesek azt teljes egészében megmutatni. A valóság csak szellemi tudatossággal, modellmentesen, az azonosságok menti gondolkodás által, egyénileg észlelhető és tapasztalható meg. Amint említettük, a tér beteljesedése adja az idő hiányát, és az idő beteljesedése, adja a tér hiányát. Az idő beteljesedését Beavató Mesterünk úgy fogalmazta meg, hogy „még nem jött el az Én időm”, vagyis azt, amikor az egyetemes Énnek meg kellett nyilvánulnia és az idő fölé kellett emelkednie, amit a vallás feltámadásnak nevez. Beavató Mesterünk nem modellezte a valóságot, hanem folyamatosan a valóságra ébredést tanította.

Korábban, amikor a közösségek önellátók, önszerveződők voltak nem volt szükség társadalmi modellekre, mert a közösség a valóságban élt és nem egy kreált, manipulált statisztikai rendszerben, az ál-valóságban. Ez a valóság kb. 100 évvel ez előtt még létezett. Ma már csak a külső hatásra létező, önmagukat eltartani képtelen közösségek léteznek pl. a máról holnapra faluból lett kisvárosokban, ahol a pénzszivattyúként jelenlevő multinacionális bevásárló központok megjelenésével leszoktatták az embereket arról, hogy például önmagukat ellássák. Addig modellezték a falut, a kisvárost, hogy eltűnt a falut fenntartó közösség. Amit ma például falunapokon ünnepelnek, az nem más, mint a korábbi közösségek önfenntartó képességére való emlékezés. Az elvárosiasodás a kis közösségek önrendelkezésének feladását és az elidegenedést hozza.

Ha a gazdaságban, a jogban, a politikában és a társadalmi szerveződésekben a modellezés „jól” működtethető, szimulálható, ábrázolható, akkor a művészetek területén a modellezés kevésbé sikeres. Ha itt modellezésről lehet szó, akkor az nem lenne más, mint bemutatni a láthatatlant, meghallani a hallhatatlant, megtapasztalni a megtapasztalható valóságot, megfoghatóvá tenni a megfoghatatlant, vagyis felszínre hozni, megmutatni az egyetlen Egy teremtette valóságot. A művészet és annak eszközei állnak legközelebb az egyetemes tudás, a valóság megjelenítéséhez, ezen belül is a zene, amely képes a lélek hangján szólni és azokat a hullámhosszakat generálni, amelyekre lelkünk fogékony. Nyelvünk, beszédünk és írásunk is modellezi a világot, mert fogalmakat alkotunk a valóságról vagy az ál- valóságról, annak megismerő eszközeiről pl. a vallásokról, a filozófiákról, a tudományokról. A mindenkori hatalom úgy is segít a modellezésben, az ál-valóság észlelésében és megtapasztalásában, hogy téves fogalmakat vezet be a valóságról a hétköznapi beszédbe, a vallásba, a filozófiába, a tudományba, mi több addig nem létezőket alkot. 

Napjainkat el sem tudjuk már képzelni modellek nélkül, mert sikerült bennünket modellekben gondolkodtatni, a hatalmi programot velünk végrehajtatni, együtt élni a különböző társadalmi- gazdasági-politikai modellekkel és ezekért a modellekért feláldozni az Egytől kapott szabad akaratunkat, önrendelkezésünket. Mintha elfelejtettük volna, hogy amikor nem modellekben gondolkodunk-beszélünk és cselekszünk, akkor éljük át életünk teljességét, amikor nem kell félnünk, aggodalmaskodnunk, szoronganunk, az egyetemesség egységet elveszítve kétségbe esnünk, mert mi magunk lehetünk. Emberi létezésünket leginkább nem a vallási, filozófiai, tudományos, gazdasági és politikai modellek korlátozzák, hanem az, ha ezekkel azonosulunk. A modellekkel való azonosulásunk  tapasztalható meg pl. a társadalmi és családi modellekben, ahol elmondják, hogy hogyan kell a következő generációt felnevelni, iskoláztatni, életpályára tenni, de nem mondják el azt, hogy miután mindezt a szülő a gyerekével szemben teljesítette, illetve felmenőiről is gondoskodott, mit tegyen a maga szellemi fejlődésével úgy kb. 50-60 éves kora után. Hol van az a vallási vagy társadalmi modell, amely arról szól, hogy ebben a korban illik az embernek mást tenni, mint amit addig tett. Ugyanis ez az a korszak, amikor az ember részére több idő áll rendelkezésre, mint például 40 éves korában, és sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Nem veszik észre, hogy az 50-60 éves kortól kezdődően a kapott többlet idő azért van, hogy új feladatokat kell teljesíteni. A legtöbb ember ezt az ajándékba kapott időfölösleget haszontalan célokra fordítja, pl. többet utazik, több anyagit fogyaszt, vagy egyszerűen azt folytatja, amit 40 éves korában tett. Az alvó, tudatlan ember összetéveszti az élet időt, a kronoszt, a létidőre való felkészüléssel, a kairosszal. 

A modellezés mindig rendszeralkotást, ál-valóság generálást, tudatlanságot jelent. A tudatosság ott kezdődik, hogy lemondunk a modellezésről, nem azonosulunk velük és az egyetlen egyetemes valóságot keressük a rövidre szabott egyetlen elmúló életünkben. A tudatosságot csak egyedül, és nem az individuális önzésben tudjuk megélni. A tudatossághoz, a befele forduláshoz kell a magány, amikor megtörténhet az átalakulás a külső emberből a belső emberbe. Ha lemondunk a modellezésről, az állandó mozgásról, a jövés-menésről, akkor tudunk elcsendesedni és meditálni, kizárni a külső világot és elménk zakatolását. A tudatos ember ismeri, hogy az emberi közösségeknek, társulásoknak nincs más célja, mint egymás szükségleteinek kielégítése, illetve az egyéni félelmek, aggodalmak legyőzése, egy közös cél vagy ügy megvalósítása érdekében. Egy közösségben a cél nem az önmegvalósítás, hanem az önrendelkezés, vagyis, hogy a közösség rendelkezzen a fölött, amije van. Az önmegvalósítás, az egyetemesség megközelítése, esetleg elérése mindig egyéni feladat. Az individuális én szerinti önző viselkedés nem vezet az önmegvalósításhoz. Aki nem modellekben gondolkodik, tudja, hogy minél kevésbé értékeli fel magát, pl. a vallásos fogalom szerint „szegény”, annál többet kap az Egytől, és minél inkább felértékeli magát, annál kevesebbet. Az első helyzetben a „legyen meg a Te akaratod” szerint azonosulunk, a másodikban pedig saját vágyainkkal, gondolatainkkal, félelmeinkkel, érzékeinkkel stb. 

Amikor nem modellekben gondolkodunk, akkor ismerjük fel, hogy az egyetemes valóság, a dualitás láthatatlan. Amit szemünkkel láthatunk és kezünkkel megfoghatunk az a valóság kivetülése, megnyilvánulása pl. a körülöttünk levő természet és annak rendje, de csak azért, hogy attól tanulva megértsük a valóságot. A racionális, modellekben való gondolkodás soha nem az egész, hanem csak egyes részletek megértésére alkalmas. Teljes megismerést a modellnélküli elmélkedés ad. Mindig gondoljunk arra, hogy a valóság észlelhető és megtapasztalható, de nem tanítható. Ami tanítható az a modellezés. Történelmünk során számos modellt alkottunk, pl. a mondákat és a tudományos modelleket. A mondák világunk keletkezését és elmúlását, a jó és a rossz, az angyalok és az ördögök, a jó istenek és a rossz istenek, a királyfik és a sárkányok harcát mutatják be. Ezzel szemben a tudományos modellekben már nincsenek jók és rosszak, mert a valóságot felcserélték az ál-valósággal. Ami maradt az a rendszer és az anyag. A mondák, mítoszok, mesék modellje a duális párok pl. a fényesség és a sötétség, a jó és a rossz egymással való viaskodását, és végül a jó, a fényesség győzelmét mutatják be a rossz és a sötétség felett. A tudomány modellje nem mutat be semmilyen párharcot, mert a tudományban az anyag van és nem az élet. A tudományos modell az embert a szellemi modell szintjéről az anyag modell szintjére süllyesztette. Mi több, a tudományos modellek újabb és újabb modellek megalkotására is képesek, vagyis a modell öngerjesztővé vált. Ami javasolható, hogy ne éljünk modellek szerint, ne azonosuljunk a modellekkel, mert életünk nem modellezhető. Életünk a miénk. Mi, az Egy és én vagyunk az élet.