150. Most

 

Az idő megjelölésére nyelvünkben gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy „ami késik, az nem múlik”, vagy a népmesékben azt, hogy „egyszer volt, hol nem volt” a szentnek tartott iratokban pedig azt, hogy „abban az időben”. Mindhárom közül a MOST megértésére ezen utóbbi a legalkalmasabb, ugyanis a MOST azt jelenti, hogy nincs mennyiségi idő, nincs múlt –jelen és jövő, mert a MOST a minőségi idő, ami most van és ami a felismerés, a döntéshozatal és az átváltás vagy a változás ideje. Az „abban az időben” azt jelenti, hogy „akkor és ott”, vagy az „itt és most”, ami egyben az „ebben az időben”-t is jelenti, vagyis amikor az idő és a tér kölcsönös megfelelésben, átváltásban van. Ahhoz, hogy a MOST-ban legyünk, pontosabban az örök MOST-ban éljünk, fel kell ismerjük az átváltás lehetőségét, vagyis tudatosítanunk kell ezt a lehetőséget. A meditáció az örök MOST-ban levést, a korlátlanságot, a határtalanságot, az egyetemesség megtapasztalását szolgálja. Ha életünk ilyen felébredések, ráébredések, megtapasztalások sorozata, akkor jelenthetjük ki, hogy életünk az idő és a tér teljességében, a beteljesedésben telt el, mert az örök MOST-ban sikerült összekötnünk a lenti és a fenti világunkat. MOST tudat nélkül nincs egyetemes tudat, ellenben van félelem és individuális, önző, aggodalmaskodó viselkedés. 

Beavató Mesterünk több alkalommal is felhívja figyelmünket a felébredésre, a tudatosodásra, az átváltás lehetőségére és szükségességére pl. „én vagyok, aki beszélek veled” és „eljő az óra, és az most van”. A két üzenet megértéséhez a következőkben egy hármas tagolódást fogunk használni, ami az „én vagyok” a „most” és a „beszélek veled” megértését segítheti.

1. Én vagyok, vagy ego sum. Az örömhírben többször is előforduló ego sum-ra nem szoktunk odafigyelni, mert az égő csipkebokor marketingje elnyomja Beavató Mesterünk hangját. Pedig erre a bemutatkozásra, kinyilatkoztatásra érdemes lenne odafigyelnünk, mert Beavató Mesterünk több alkalommal is bemutatkozik pl. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” vagy a már említett „én vagyok, aki veled beszélek”. Továbbá, „ahol Én vagyok, ott lesz az én szolgám” vagy „én vagyok a jó pásztor”. Szinte érthetetlen, miért ragaszkodunk még mindig az égő csipkebokorhoz. Az új bemutatkozás kétezer éve felülírta a régit, lásd „én az Atyában vagyok és az Atya bennem”, de mi ennek ellenére szeretünk a múltban, az emlékeinkben élni és nem az örök  MOST-ban, abban, ami van, amit úgy nevezzük, hogy élet. Megjegyzés: a hindu hagyományban az élet idő és energia.  Mindazok tehát, akik Beavató Mesterünkkel beszélgettek, azok az Atyával beszélgettek és így alkalmuk volt megismerni az Atyát. Hogyan? Úgy, hogy Beavató Mesterünk és az Atya a tudásban azonosak, amint az arra vonatkozó utalásban is olvashatjuk „Atyám mindent átadott nekem”. Nincsen szó semmilyen mágiáról, csodatételről, vagy arról, hogy az Atya antropomorf és közvetlenül beszélgetni, mi több egyezkedni lehetne vele. Csak a tudatlan régi szövetségbeliek gondolták úgy, hogy az Atyát a maguk képére formálhatják, pl. ha én ember vagyok, akkor az Atya is ember, vagyis antropomorf. Ez nem más, mint az Atya lefokozása, vagyis az Atyával egyenlővé tenni az embert. A régi szövetségbeliek abban is tudatlanok, hogy amikor Beavató Mesterünk közöttük volt, ott állt két lábbal az orruk előtt, nem ismerték fel, mi több koncepciós, soron kívüli eljárással elítélték és megfeszítették. Arra is gondjuk volt és van ma is, hogy kétezer éven át Beavató Mesterünket a kereszten tartsák, mintha a feltámadás meg sem történt volna. Ennek bizonyítéka, hogy a templomi stációk sorában nincs XV-ik. Az elfogadott dogma szerint nincs feltámadás csak szenvedés és az útnak itt van vége.

Vajon mikor jön el az az idő, az az értelem, az a fényesség, az a tudatosság, amely Beavató Mesterünket leveszi a keresztről, kiveszi a kezéből és lábából a szegeket és megmutatja a feltámadottat? Mi több, mikor jön el az az idő, amikor a megvezetett ember is képes lesz áldozatot hozni a másik emberért, képes lesz felébredni, teremteni, megfeszülni majd feltámadni? Mikor jön el az idő, amikor vissza fogunk térni az Atyához? Fel kell ismernünk, hogy mindezt csak az örök MOST –ban tudjuk megtenni, most tudunk teremteni. most tudunk többlet terhet vállalni, most tudunk áldozatot hozni és most tudunk visszatérni az Egyhez. Nincs múlt idő és nincs jövő idő. Életünk a MOST-ban zajlik. Ennek ellenére, azt látjuk, hogy kétezer év alatt a kereszténynek nevezett ember nem volt képes Beavató Mesterünket levenni a keresztről és megmutatni a feltámadást. Várható tehát, ha valamilyen csoda nem történik, hogy a következő kétezer évben sem lesz erre képes. Amire viszont a tudatlan ember képes és nap, mint nap azt tőle megtapasztaljuk az a hiányzó áldozathozatal, a hatalmaskodás, az egyetemes tudás pusztítása, a kemény manipulációs eszközök alkalmazása, mint pl. a forradalmak és háborúk kirobbantása és befejezése, valamint a puha manipulációs eszközök, mint a vallások, világszemléletek, a dezinformáció, a kényelem, a profit, a médiumok manipulációja. Vannak, akik, tudatlanságukkal dicsekednek.

2. A felismerés, a felébredés tanításának második mozzanata az örök MOST megértése. A MOST nem a múlt, ami volt és nem a jövő, ami majd eljön. De nem is a mennyiségi jelen. A MOST a gondolat- szó-cselekedet és a test- lélek –szellem hármas egyetemes megnyilvánulásának lehetősége, a döntéshozás az életben. Döntést hozni, valamit választani a MOST-ban lehet, abban, ami van, mert a múlt már nincs, a jövő pedig még nem ért ide. A döntéshozás ideje az itt és a most, amikor a tér és idő egyesült állapotban van. Amikor a tér és idő nincs egyben, vagyis összhangban, akkor születnek rossz döntéseink. Az örök MOST tudata tehát feltételezi a tudatosságot. Tudni arról, hogy a döntést MOST kell meghozni, lehetőleg olyant, amit utólag, a múltban, ami egyben a jövő is, nem fogunk megbánni. Ha a múltban vagy a jövőben élünk, akkor szenvedünk. Ha a múltban élünk emlékeinktől szenvedünk, ha a jövőben élünk, akkor pedig aggodalmainktól pl. vajon mit hoz a holnap? De miért kell az életben szenvedni, és miért nem lehet szenvedés nélkül a MOST-ban élni? Az emlékekben élőkben és az aggodalmaskodókban az a közös, hogy egyik sem képes elfogadni azt, ami volt és azt, ami lesz. A különbség pedig az, hogy akik emlékeikben, a memóriájukban felhalmozott adatok között élnek, azoknak a múlt volt a csodás, a jelen rossz, a jövő pedig kiszámíthatatlanul kockázatos. Ezzel szemben, akik a jövő aggodalmaival élnek, azok félnek a holnaptól, a be nem teljesülő MOST-tól. Amikor Beavató Mesterünk arra figyelmeztet, hogy „még nem jött el az én időm” azt jelenti, hogy az idő és a tér között még nem jött létre a harmónia, az összhang a beteljesedéshez, a kinyilatkoztatáshoz. A kinyilatkoztatás mindig a MOST-ban van. 

Én vajon melyik csoportba tartozom, azok közé, akik az örök MOST-ban vannak, vagy azok közé, akik emlékeikben, vagy azok közé, akik aggodalmaikban élnek? Az aktív, életük fonalát alakítani képes emberek, mindig a MOST-ban vannak. Tudják, hogy a MOST-ban lehet helyes, időtálló döntéseket hozni, mivel a gondolat-szó és cselekedet között megvan az összhang. Az ő életük a folyamatos változás, az állandó mozgás, a cirkularitás, a befolyásolható MOST. Elfogadják a múltat úgy, ahogy volt és a jövőt úgy, ahogy lesz. Tudják, hogy életük döntései csak másodlagosak, mert az elsőbbséget az Atyának tartják fent. Ők a „legyen meg a Te akaratod” tehát a szeretet parancsa szerint élnek. Tudják, hogy a múlt tapasztalataira azért van szükségük, hogy ha az örök MOST-ban elestek, akkor a jövőben megfelelő döntést tudjanak hozni, hogy az újabb elesést elkerüljék. Azt is tudják, hogy sem a múltban sem és a jövőben nem lehet felállni. Felállni, tanulni csak a MOST-ban lehet. A tanulás eredménye pedig a tudatosodás. A MOST-ban áll össze a tanulás- a tudás-a tudatosság és a tudat. A tudatosság ott kezdődik, hogy tudjuk, hogy halandók vagyunk és minden egyes órával és minden egyes nappal közelebb kerülünk halálunkhoz. Vajon miért nem élünk úgy, mintha ez a nap lenne az utolsó? Miért nem élünk úgy, hogy csak 24 óránk van hátra? Életünk nagymértékben megváltozna, ha ezzel a tudattal élnénk hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és a hét többi napjain. Amint azt „ A tudatlan magányos” elemzésünkben már említettük, az, hogy magunkról és a körülöttünk levő világból mit tudunk meg és mit nem az, észleléseink és tapasztalataink adják meg. Azt, pedig hogy mit teszünk meg és mit nem, az képességeinktől, tudásunktól, intelligenciánktól függ. Ha képességeinket alul méretezzük, akkor kényelmesek vagyunk, ha pedig túlméretezzük, akkor stresszben élünk. A stressz állapota tehát akkor jelentkezik, amikor vágyaink nagyobbak, mint képességeink. Ha nem azt tesszük, amire adottságunk van, hanem azt, amihez nem értünk, és amit nem szeretünk. Így állandó frusztráltságban „élünk”. Az ilyen élet nem a MOST-ban, hanem a MOST-on kívül van. Problémáink mindig abból adódnak, hogy nem azt tesszük, amire képesek vagyunk, hanem valaki/valami más érdekeit szolgáljuk ki, legyen az világnézet, profit, kényelem, vallás, férj/feleség vagy egyéb. 

Beavató Mesterünk tanításai arról szólnak, hogy mindig az egyetemességben, az örök MOST tudatában legyünk, mert a MOST a valóság, az élet. Érvénytelen tehát az eszkatológia, mert a lényeg az élet, a mozgás, a változás, a cirkularitás. A MOST az egyetemes kezdet és a vég, az alfa és az omega, az átváltás középpontja, ahonnan kiindulnak és visszatérnek az életet teremtő és fenntartó tér és az idő fonalai. A MOST az átjárási lehetőség a térből az időbe és az időből a térbe. Az átjárás megértéséhez jegyezzük meg, hogy az Atya (Egy) az egyetemes időből a kairoszból szakította ki az ember részére a partikuláris időt a kronoszt. Azt pedig, hogy a két idő között az átjárás lehetséges azt Beavató Mesterünk mutatta meg, mert Ő a kairoszból a kronoszba érkezett, majd feltámadásával, a kronoszból visszatért a kairoszba. A Jánosnak tartott apokalipszisben olvassuk, hogy „az idő közel van” vagyis az átváltás, az időcsatorna, időfolyosó Beavató Mesterünk általi megnyitása közel van. Következik, hogy Beavató Mesterünk példájából adódóan számunkra is ki van jelölve a visszatérés elvégzendő feladata, ami a kronoszból a kairoszba való visszatérés. Beavató Mesterünk képes volt az egyetemest partikulárissá alakítani, majd ennek fordítottját is megtenni. Ami azt is jelenti, hogy a változtatás és az átváltás, mindkét irányba lehetséges. Ez a fent és a lent közötti kapocs, a transzcendens MOST. Nekünk csak az egyik, a visszafele vezető utat kell megtegyük, mert a másikat kegyelembe már megkaptuk. Az egyetemes idő, a kairosz nem háromdimenziós, pl. múlt- jelen- jövő, hanem egydimenziós. A mennyiségi kronosz a múlt és a jövő, mivel nem ismeri az átjárás folyosóját, a MOST-t.

Az időnek a tudatlan ember általi megkülönböztetése múltra-jelenre és jövőre, hasonló ahhoz, ahogy egyes nyelvekben megkülönböztetik a hímnemet-, a nőnemet- és ami egyikbe sem fér bele az a semleges nem. De tudjuk, hogy az egyetemességben nincs ilyen. Az ember nem férfi és nem nő, és különösen nem semleges. Egy ember van és egy idő, a kairosz, amiből szakrális ajándékba kaptuk a partikulárist, a kronoszt. Az egyetemes időben találkoznak azok a fogalmak is, amelyek előtt kissé értetlenül tudunk állni, mint az „abban az időben” vagy a már említett „egyszer volt”. Miért? Mert, az egyetemes időben eltűnik a volt és a lesz, mert csak a MOST van.  „Az idő közel van” vagy az ”abban az időben”azt is jelenti, hogy amikor megtörténik a beteljesedés, akkor történik meg a teremtés, a kinyilatkoztatás, az idő térré alakulása és fordítva. Az „abban az időben” vagyis a kinyilatkoztatás idejében megtörtént a térből, az egyetemes időből, a semmiből, a partikuláris időbe jutás. A partikuláris időnek, akárcsak az egyetemes időnek nincs célja, nem akar eljutni A. pontból B. pontba. Az időnek folyamata van, vagyis útja. Amikor Beavató Mesterünk azt mondja „ én vagyok az út” akkor az általa lehetséges átváltásra, a MOST-ban levésre hívja fel a figyelmünket. A felébredés a kairoszból a kronoszba érkezés és annak elfogadása. Mivel az idő szakralitás, azt is jelenti, hogy fölötte nincs hatalmunk. Nem véletlenül mondjuk, hogy az idő kerekét nem tudjuk visszafordítani. Az időt, amit kapunk (testünk születésekor) vissza kell adjuk (halálunkkor). Ez azt is jelenti, hogy nincs „én” idő. Aki tudja, hogy az idő neki „dolgozik”, az az egyetemes időt, az átváltást, a felébredést ismeri. Ezzel szemben áll azon emberek csoportja, akik az idővel állandó harcban állnak, pontosabban állandó időhiányban szenvednek, mert a szakrális időt a maguk részére úgy akarják kisajátítani, hogy mások fölött hatalmaskodhassanak, esetleg hasznot, profitot generálhassanak, pl. a tőzsdén játszók. 

3. Beavató Mesterünk harmadik üzenete, hogy „ beszélek veled” vagyis közlöm veled, átadom azt, amit az Atya közölt velem. A tudásátadás a tanítás, arról szól, hogy az ember az Atya teremtménye, az Atya pedig szereti teremtményét, ezért soha nem hagyja magára, mindig vele van. A MOST „beszélek veled”, ebben a pillanatban, azt is jelenti, hogy az egyetemesség, a kairosz képviselője szól a partikuláris, a kronosz képviselőjéhez. A „beszélek veled” a kapcsolat kialakítása a fent és a lent között, az Atya és az ember között, ugyanis „aki engem lát, látja az Atyát”, illetve „én az Atyában vagyok, s az Atya bennem”. Idevonatkozó utalás az is, amikor Beavató Mesterünk arra hívja fel figyelmünket, hogy hozzá hasonló tetteket vihetünk végbe, amilyeneket ő is végbevitt, „sőt még nagyobbakat is”, ami azt is jelenti, hogy a megfelelő tudás birtokában mi is képesek vagyunk a lent és a fent kapcsolatát kialakítani. Az Atya megismerése, a megistenülés tehát lehetséges mivel az Atya képviselője által megszerezhetjük a szükséges tudást. Beavató Mesterünk a megistenüléshez, az Atyához való visszatérésünkhöz szükséges egyetemes tudást szeretetből, áldozathozatalból tette meg. Azoknak pedig, akik csak a szemüknek hittek bemutatta a fizikai megfeszülést, az áldozathozatalt is a tér és idő kereszteződésén. Amit örömhírnek nevezünk, az az egyetemes tudásszerzés tanítása, ezért az örömhír az élet híre. Tanuljunk meg az örök MOST-ban, a kinyilatkoztatásban élni.