149. Az élet célja

 

Az életnek nem célja van, hanem értelme, vagyis életünk érte van, valakiért és valamiért. Ajándék életünket nem a célok elérésére kaptuk, nem azért, hogy A pontból B pontba jussunk el, hanem azért hogy a kegyelembe kapott szabad akaratunkból fakadóan értelmet adjunk neki. Aki A pontból akar B pontba jutni, azt is mondhatja, hogy az élet célja a halál, vagy fordítva. De szó sincs erről. Életünk feladat, hogy a bennünk levő egyetemes értelmet megőrizve a szerzett élet észlelések és megtapasztalások által tudatunkat egyre tökéletesebbé téve vissza tudjunk térni az Egyhez. Az értelmes ember bevallja, hogy nem tudja, mi az élet célja, mert ő az elvégzendő feladatokat ismeri. A tudatlan célokat tűz ki maga és mások elé és fogalma sincs, hogy miért él. Ő a feladatokat célokkal helyettesíti. A céltudatos emberek tudatlanságukból adódóan védekeznek, és mások társaságát keresik. Szeretnek érdekbarátságokat kötni, hogy saját szükségleteiket kielégíthessék. Védekezésükből fakadóan, nem tudnak egymagukban létezni. Mindig keresik az újabb és újabb emberi kapcsolatokat, az újabb és újabb célokat és élvezeteket. Védekezésükben azt sem képesek bevallani, ha valamit nem tudnak, pedig a tudatosodás ott kezdődik, hogy nem tudom, de tudni szeretném. 

Akik az életcélok eléréséről szólnak azok nem az értelmes élet észlelésére és megtapasztalására törekszenek, hanem az ember által kitalált, tehát mesterséges elvek, ideológiák, vallások, világnézetek szerinti életre. De ennek a hamis, csinált, buborék, életnek nevezett ál-valóságnak nincs köze az igazi élethez, ami az egyetemes értelmes élet. Az elvek szerint élők racionálisan, matematikai pontosság szerint élnek, és ha étkeznek, reggelire nem kolbászt, sajtot és paradicsomot, majd lekváros kenyeret esznek, hanem kalóriát fogyasztanak. Ők az absztrakt emberek, akiknek élete is absztrakt, mert mindig a célt keresik. Mindig újabb és újabb célokat tűznek maguk és mások elé, és ha elérték az egyik célt, akkor sikeresnek mondják magukat és rögtön kijelölik a másik célt, hogy újra sikeresek legyenek. Tipikus nyugati, modern, liberális, profitéhes, buta, értelmetlen magatartás. A modern ember a célok elérésében követi a fokozatosságot is, akárcsak az individualista hegymászó, aki egyre nagyobb célokat tűz ki. Ha elértem a kisebb csúcsot, jöhet a nagyobb csúcs, ha azt is elértem, jöhet a még nagyobb csúcs. Mi lesz, ha elfogynak a csúcsok és a hegyről már csak lefele lehet jönni? Mi lesz, ha már nem tudok újabb sikereket elérni, ha már nincsenek újabb és újabb céljaim, mert közben elfogyott a szakrális idő, megöregedtem és erőm is fogytán van. Életem  rengeteg céljának ugyan mi volt az értelme, ha én a sikeres individualista nyomorultabb lettem, és holnap már életem sincs? Ha folyamatosan célok szerint élünk, borítékolható, hogy életünk értelmetlen. A célorientáltság a halált közelebb hozza.

A céloknak soha nincs vége, ugyanis a célok elérése örvénylés és csapda. A célorientált tudatlan individualisták  maguknak és másoknak is csapdákat állítanak fel, illetve folyamatosan a hatalom által felállított csapdákba lépnek bele. Ilyen csapda a siker, az anyagi gazdagság, a profit, a vallások, a világnézetek, a dogmák, a pártideológiák stb. Az értelmes ember nem sikeres, anyagiakban nem gazdag, nem vallásos, nincs közösségi világnézete pl. nincs fent a Facebook-on és nem él ideológiák szerint sem, mert tudja, hogy mindezek a racionális gondolkodáshoz, az ál-valóság kreálásához tartoznak és nem az egyetemes értelemhez. Ha a magunk vagy a mások által felállított csapdákban vagyunk, nem tudjuk érvényesíteni az Egytől kapott szabad akaratunkat. Szabad akaratunk pedig ahhoz kell, hogy például a csapdákat elkerüljük. A tudatlan rabszolgák csapdákban élnek, a tudatosok pedig elkerülik. Akár azt is lehetne mondani, hogy a célok szerint élők szeretnek a mások által pl. a csapdát felállítók kedve szerint élni és rabként szolgálni őket. A csapdában, mindig a befolyásolható sikeres individualista rabok vannak, akik a fától nem látják az erdőt, mert gondolkodásuk és viselkedésük lineáris és nem vertikális. Mindig szemlesütve járnak, és nem mernek az égre nézni. Ők mindig az élet sűrűjébe, az állandó mozgásban és intézkedésben érzik jól magukat, akik este nem tudnak lefeküdni egy pohár ital elfogyasztása nélkül, amivel csillapíthatják állandóan zakatoló elméjüket. Este már elkészítik a holnapi teendők listáját, beosztják idejüket, terveznek és végrehajtanak, hogy a célt, a sikert, a profitot stb. minél hamarabb és hatékonyabban, kevesebb költséggel és időráfordítással érjék el. A sikeres individualista mindig szeretne eljutni A. pontból B. pontba, aztán egy újabb A. pontból egy újabb B. pontba. Kérdezzük meg magunkat, hogy a természetben levő életnek és rendnek, amelynek mi is részesei vagyunk, van célja? A barackfának van célja? El akar jutni a barackba A. pontból B. pontba? A barackfa tudja, hogy az ő dolga az, hogy barackot teremni. A barackfa „tudata”, hogy nem akar és nem tud almát teremni. A racionális embernek pedig ennyi „tudata” sincs, ezért találja ki folyamatosan az újabb és újabb célokat, ahelyett, hogy a rá bízott feladatait végezné el, például teremtene, másokért többlet terhet vállalna és tudatosságában visszatérne az Egyhez. Ne feledjük, hogy a célok csak elménkben, racionális gondolkodásunkban léteznek, az élet valóságában nincsenek célok. Az élet céltalan, mert egyszerűen létezik. Az élet nem akar elérni semmit és nem akar A. pontból B. pontba eljutni.

A célorientáltságot az atlétikai versenyeken úgy fogalmazták meg, hogy citius, altius, fortius, vagyis gyorsabban, magasabbra, erősebben. A céltudatos individualista ilyen versenyszerűen él, mert számára létezik egy rajtpont és egy célpont. Élete a lineáris indulási pontok és az érkezési pontok, határok között zajlik, és nem veszi észre, hogy cserébe az Egytől kapott szabad akaratát adja fel, miáltal kitörhetne a határokból és határtalanná, a tudatlanból tudatossá, a racionálisból értelmessé válhatna. A versenyszerűen élő tudatlan nem veszi észre, hogy élete sokkal könnyebb és értelmesebb lenne, ha a rajtpisztolyt és a kockás zászlót is ő kezelné. Ekkor élete már nem lenne verseny, és már nem lennének céljai sem. Nem azt nézné, hogy elsőkét szakítsa át a szalagot, hanem azt, hogy részt vegyen a versenyen. Életünkben nem a megérkezés a lényeg, hanem, hogy éljünk és részt vegyünk az élet adta észlelésekben és megtapasztalásokban. Az élet azt jelenti, hogy úton lenni, a kezdet (születés) és a vég (halál) közötti napi, heti, havi, éves stb. folyamatokban lenni. Az életnek ezért nincs célja, csak értelme. De a sikeres individualistának tudatlanságáról, rabságáról, bezártságáról, a versenyről fogalma sincs. Ha fogalma lenne is, akkor akarata nincs ahhoz, hogy lemondjon individualitásáról és átváltson az egyetemességre. Ha esetleg rá is ébred és felfogta, hogy individualitása, sikeressége véges, behatárolt és ideje lenne mást tenni, nem teszi, mert a megszokott anyagi kényelemről nem tud lemondani. A kényelem megszokottá vált, különösen a XXI. században. A kényelmes rabszolgának nincs bátorsága váltani és az életében elért anyagi kényelméről lemondani, inkább marad a langyos tunyaságban élete utolsó napjáig. 

A racionális életcélok áttekintése után, nézzük meg, mit nevezünk életnek. Az élet az időben/fényben levést, a folyamatos, körkörös hullámzást jelenti. A mi dolgunk, hogy ebben a fent és a lent, a kint és a bent közös hullámzásában, pulzálásában, körkörösségében részt vegyünk. Azért rendelkezünk testtel, lélekkel és szellemmel, hogy erről a hullámzásról, körkörösségről minél több tudást szerezzünk, minél többet tudjunk észlelni és megtapasztalni fizikai és szellemi világunkból, mert csak az egyetemesség tudata képes minket visszavezetni az Egyhez. Mivel az ember a test-lélek- szellem hármas rétegződése (negyedikként említhető az életenergia is) meghatározható, hogy mi az élet a test, a lélek és a szellem szintjén. Alsó szinten található a test szerint élők csoportja, akiknél az élet a biológiai folyamatok halmaza, a test fiziológiai fenntartása, az evés, ivás és a szexualitás. Ez a tudatlanok állati szintje pl. a szinglik, transzvesztiták, és mindazok, akik másokat kihasználva maguknak kaparnak. 

A következő a lélek szerint élők szintje, pontosabban az individuális én szerint élők szintje, ahol már megjelenik a tudatosság, a felelősségvállalás, amikor a test fiziológiai működtetése már nem öncélú, mint az előbbi állati szinten, hanem a test fenntartásának már értelme van pl. az életláncszem betöltése, a családalapítás és a következő generáció felnevelése. Az emberi társadalom résztvevőinek legnagyobb hányada ebbe a csoportba sorolható, ahol gyakran életcélok szerint élnek az emberek. Ezen a középszinten az individualisták azonosulnak a hatalom által vetített ál-valósággal és úgy gondolják, hogy amit elértek az tisztán az ő érdemük. Összetévesztik magukat azzal, amit elértek, ami az övék. Gyakran a gondolataik, érzelmeik fontosabbak, mint életük. A következő felső szinten vannak a szellemi kevesek, az egyetemes én szerint élők, akik túl vannak az állati ösztönös individualista viselkedésen és a lelki emberek alacsony tudatossági szintjén is. Ők már nem célok szerint élnek, hanem az értelmi érettség, a minél magasabb egyetemes tudatosság érdekében. A szellemi emberek nem azonosulnak azzal, amit elértek, mert tudják, hogy ami az enyém az nem én vagyok, és ami én vagyok, az nem az enyém. Ebből a csoportból kerülnek ki a tanítók, a mesterek, akik arra törekednek, hogy az általuk megtapasztalt szellemi tudatosságot másoknak átadják. Ők a tudásmegosztók. 

Az emberi élet tehát nem a testi funkciókat, a tudatlan állatias viselkedést jelenti, mert az emberi élet a lélek szintjén levő tudatosságnál jelenik meg. Akkor élünk, ha minimálisan egy alacsonyabb tudatossággal a lélek (individuális én) szintjén, majd egy magasabb tudatossággal a szellem (egyetemes én) szintjén élünk. Akár az is mondható, hogy az ember akkor él, ha tudatában van annak, hogy van lelke. Ha nincs lelke, mint az első szinten, akkor testét csak működteti, vagyis ösztönösen viselkedik. Az ösztön azt jelenti, hogy önmaga határozza meg viselkedését. A második szinten, a lélek szintjén már nincs ösztönösség, mivel lélek parancsol a testnek. A felső szinten pedig a szellem parancsol a léleknek és a testet is csak azért tartja el, hogy szellemi érettségének növelése érdekében a kapott szakrális időt minél nagyobb mértékben ki tudja használni, hogy egyre tökéletesebb tudattal rendelkezzen. Ha az emberi hármas összetevőket (test-lélek-szellem) a tulajdonlás, birtoklás szempontjából vizsgáljuk, azt tapasztalható, hogy az alsó testi szinten, ideértve az elmét is két ember teste és elméje megkülönböztethető. Amikor viszont a lélek szintjén jelentkező tudatosságot nézzük, már nincs különbség. Ha alsó szinten kijelenthetjük, hogy ez az én testem, ez az én elmén, az pedig a tied, a tudatosság szintjén már nem tudjuk kijelenteni, hogy ez az én tudatom, az pedig a tied. Az is mondható, hogy a test és az elme az egyenlőség szintje, a tudat viszont már meghaladja az egyenlőséget, mert egyéni. 

Az ember vagy tudatos vagy tudatlan, de az is mondható, hogy a tudatlanság a tudatosság hiánya. Mindkettő végtelen. Valaki azt mondta, hogy két végtelen dolog létezik a világban, az egyik a kozmosz, a másik az ember tudatlansága. Szabad akaratunkon múlik, hogy emberi mivoltunkat adó tudatunkat tudatosságunk (egyetemes életünk) fokozására vagy tudatlanságunk (individualista sikerorientált partikuláris életünk) fokozására használjuk. Ezen utóbbi a profitorientált, önző, nyugatias, célorientált magatartás, amely a folyamatokat szétszedi, analizálja majd újra összerakja. A nyugatot a részletek érdeklik és nem a végeredmény. Mivel önzése az analízisre és nem a szintézisre fókuszál, a vizsgálat tárgyát túl közelről követi, ezért elvesz a részletekben. Az analízis részleteiből rakja össze az egészet. Pedig tudjuk, hogy a fennálló kapcsolódások miatt, a részletekben benne van az egész. Hogy minél tisztább képet kapjunk szükségünk van tehát a távollátásra. A dolgokat felülről nézni, szintetizálni, érni hagyni, időt adni, hogy az igazi képek a felszínre kerüljenek. Ha benne vagyunk az állandó változásban, az állandó mozgásban és annak követésében nem látunk tisztán. Ha gyorsan, célirányosan szeretnénk eredményt elérni, akkor az esetek többségében véletlenül  vagyis tudatlanul cselekszünk.A tudatlanság következménye pedig az aggodalom a holnapért, a félelem (szenvedés, halál) és a védekezés a tudatosodással szemben. 

Egyetemes tudatosságunk ott kezdőik, amikor individualitásunkat, félelmeinket, aggodalmainkat, védekezésünket, céltudatosságunkat, sikerességünket feladjuk és ráébredünk arra, hogy az Egyért vagyunk és az Egy értünk van, vagyis élő kapcsolatban vagyunk az Eggyel. Az élő kapcsolatot egyetemes énünk tudatossága adja. A tudatlannak nincs kapcsolata az Eggyel. Életünk értelme, hogy ezt a létező kapcsolatot megkeressük és fenntartsuk. Az Egy nélkül az ember értelmetlen, az Egy pedig az ember nélkül társtalan. A kapcsolatot az embernek kell keresnie, pontosabban helyreállítania, mert a kapcsolat mindig is létezik, csak tudatlanságukban szakad meg. Mivel a kapcsolat mindig létezik, kijelenthető, hogy soha nem voltunk, nem vagyunk és nem leszünk egyedül. Mi több Beavató Mesterünk az Eggyel való kapcsolattartást már meg is újította. Ő az egyetemes tudatosságra tanított, és nem arra, hogy életünknek céljai legyenek. Arra tanított, hogy az élet észlelései és megtapasztalásai útján járjunk, mivel „én vagyok az út” és „én vagyok az élet” továbbá, „én és az Atya egy vagyunk”, ami azt is jelenti, hogy az Egy és az ember Beavató Mesterünk által egy egységet, élő kapcsolatot alkot. Azért kell élnünk, mert a bennünk levő egyetemes én által csak életünkben tudunk ennek az élő kapcsolatnak részesei lenni. Ha meghalunk, vagy ha tudatlanok vagyunk a kapcsolat megszakad. Csak élve tudjuk észlelni és megtapasztalni a teremtett világ szépségeit, ajándékait, pl. ismerni a virágok illatát, hallani a reggeli madarak koncertjét, látni a csobogó patak vízét, és természetesen gyönyörködni az Egy képében és hasonlatóságában, a másik emberben. Visszatérésünk útján a kegyelembe kapott szabad akaratunk által válhatunk egyre tudatosabbá.