142. A védekezés

 

Szinte felfoghatatlan az a kényelem, a tudatlanság, a makacsság, az ellenállás, a védekezés amivel a tömegember inkább ragaszkodik az individuális énje által felépített dogmákhoz, vallásokhoz, a világ- és politikai nézetekhez, mint önmagához. Olyan, minta félne önmagától és kényelmében nem akar, vagy nem is tud szabadulni tőlük. Vajon miért nem önmagunkat védjük meg, és nem az általunk kreált felépítményeket? Mert nem tudjuk kik és miért vagyunk. Életünk a véletlenek halmaza pl. véletlenül születtünk, véletlenül nőttünk fel, véletlenül van férjünk, feleségünk és gyerekeink és végül véletlenül élünk. Pedig nem. Amikor arra keressük a választ, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk, önmegismerésünkben gyakran azonosítjuk magunkat a testünkkel, az elménk által feldolgozott érzelmeinkkel, illetve racionális gondolkodásunkkal, és elfelejtjük, hogy ezek közül egyik sem az igazi énünk, mivel a valódi önvalónk lelkünk értelme, egyetemes énünk. Elsősorban értelem, majd érzelem és a legvégén vagyunk test. Amikor önmagunkkal akarunk azonosulni, akkor lelkünk értelmével kell azonosulnunk. Azok vagyunk, akik lelkünkben vagyunk. Testünk megtapasztalásához érzelemre és gondolkodásra van szükségünk, értelmünk megtapasztalására pedig tudatosságra, öntudatra, vagyis hitre. Ha nem hiszünk önmagunkban, akkor nem is létezünk. Hiába van testünk, nem létezünk. A test is, akárcsak elménk (elme testünk) csak egy név, egy fogalom, amelyet mi adunk neki, akárcsak az elménk. Mindkettőt az észlelés és a megtapasztalás hozza létre. Testünk az életfunkcióink programját hajtja végre, ugyanis létünkhöz kell az élet. Ha ezt elfogadjuk, akkor arra a tudatosodási, felébredési útra lépünk, amelyet Beavató Mesterünk mutatott meg nekünk. Ő nem arra tanított, hogy mit és hogyan tegyünk testünkkel, esetleg milyen kényelmet adjunk testünknek, hanem épp arra, hogy a testünk vágyait elhagyva, lelkünk éretté tételén, az Egyhez való visszatérésen, az egyetemes tudás megszerzésén dolgozzunk. 

Ha önismereti problémáink vannak, arra gondoljunk, hogy elveszítettük a visszatérésünk fonalát, és a fától nem látjuk az erdőt, a lényegtelentől a lényegest, individuális énünktől az egyetemes énünket. Problémáink pl. félelmeink, aggodalmaink, szenvedéseink abból adódnak, hogy a felszínes individuális énünk diktál az egyetemes énünknek, vagyis gondolataink, érzelmeink, testünk uralja, lefedi lelkünk értelmét. Vajon, miért azonosítjuk magunkat az érzékszerveink adta tulajdonságokkal és a kórházak miért vannak tele nagyrészt individualista, materialista emberekkel? Mert az individuális, materialista ember nem csak elfelejtette lelkének egyetemes énjét, hanem téves viselkedéséből adódóan téves üzeneteket küld testi sejtjeinek, amelyek következménye a sejtek egyensúlyának elvesztése, amit betegségnek is nevezhetünk. A testi betegségek és az individuális én dominanciája között egyenes arány mutatható ki. Az egyensúlytalan emberek betegek, ha ez szemmel látható testi betegséget nem is okoz, lelkieket mindenképp. Vallásos nyelven az istentelen ember beteg. A testi betegség a lelki egészség hiánya. Ebből adódik, hogy, amit szenvedésnek nevezünk, az nem testünk vagy elménk szenvedése, hanem lelkünk szenvedése. Lelkünk, pontosabban individuális énünk azért szenved, mert nem találta meg önmagát, eredetét, egyensúlyát, mert valami hiányzik neki. Szenvedésünk tudatlanságunkból, individualitásunkból, döntésképtelenségünkből, nyugtalanságunkból, határozatlanságunkból stb. adódik. 

Az individualitás okoskodást, racionális gondolkodást és döntéshozást jelent, amikor én vagyok, aki tudja, hogy mi a jó és mi a rossz, még annak árán is, hogy néha magammal megyek szembe. Pedig, érdemesebb lenne elfogadni a történéseket úgy, ahogy vannak és nem folyamatosan szembe menni az élet kiáradásával. Ha ellenállunk az élet folyamatainak, akkor harcot vívunk hol a külső világunkkal szemben, pl. állandóan panaszkodunk, kritikákat fogalmazunk meg a társadalmi rendszerrel és az emberekkel szemben, hol belső világunkkal szemben, ami miatt szenvedünk. Pedig nem kellene az emberek világát megváltanunk, mert az emberek sokan vannak és sokfélék, mi pedig egymagunkban kicsik és gyengék vagyunk. Önmagunk megismerésében nekünk kell a nagyvilághoz alkalmazkodnunk, pl. a természet rendjének ismeretével és megtapasztalásával vagy a másik ember megismerése által. Engedjük tehát gyermekeinknek is, hogy tapasztalatokat szerezzenek a természet és az ember világáról. Az ő tudásukat ne a miénkhez mérjük és alakítsuk. Ez azt is jelenti, hogy szülőként odafigyelünk a különböző külső haszontalan és értelmetlen befolyásolási tényezőkre is, pl. az internet platformokra, közösségi médiákra stb. A megismerési lehetőségeket és utakat mutassunk meg nekik és támogassuk a bennük levő megismerési vágyakat, potenciákat, a világra való rácsodálkozást. Szülőként feladatunk, hogy gyermekeink vágyainak teret adjunk és ne a magunk képére formáljuk őket. Arra is tanítsuk meg, hogy önmagukat megismerve tudásukkal másokat szolgáljanak, és ne azonosítsák magukat a világnézetekkel, anyagi vagy nem anyagi vallásokkal, dogmákkal stb. Mindezektől függetlenül otthon érezzék magukat az életben. Életük folyamatos tanulás és tudásszerzés legyen. Amit gyerekeinkért még tehetünk az, hogy a tudás- és viselkedésszerzéskor megőrizzék gyermekkori egyetemes énjük tisztaságát, érzékenységét, tudásvágyukat, „gyermeki ártatlanságukat.”. Tudásukat műveljék és ne enciklopédikus, mennyiségi, analizáló tudást szerezzenek, hanem minőségi, szintetizáló tudást, mert a mennyiség tudás mindig a minőség tudás után következik. A világ nem "ki mit tud" verseny. 

A ki vagyok, és miért vagyok megértésében fontos az önvédelem, ami nem más, mint megvédeni a bennem levő kis istent és nem az individuális énem által elfogadott dogmát és világnézetet. Nem mások elképzelése szerint élek, hanem a sajátom szerint. De lehet, hogy a tudatlanok nem is élnek, ugyanis a test szerinti élet nem nevezhető életnek, csak fiziológiai szükségletnek, élő halottságnak. Szellemünkben élni azt jelenti, hogy elfogadjuk világunk dualitását, szeretjük a nyíltságot, ismerjük önmagunkat, örvendünk a felkelő és a lenyugvó napnak, a csobogó pataknak, a friss kenyérnek, a másik embernek, tudatosak vagyunk, részt veszünk a szeretet körforgásában és közben fokozatosan haladunk visszafele az Egyhez. Az egyetemes tudás azt jelenti, hogy duális világunk megértésére törekszünk, keressük a dualitások kapcsolatait, a létező anyagi és szellemi hálózatokat, amelyek által megérthető a transzcendencia, a dualitás benne foglaltatásának szabálya, pl. hogy a melegben benne van a hideg, és ami kint van, az van bent is. Ismereteinket megpróbáljuk szintetizálni, és csak ha szükséges, akkor analizálunk. Nem igyekszünk alkotó elemeire szedni a világot, nem kritizálunk, és nem válogatunk, hogy ez kell, az pedig nem kell, ez fontos, az pedig nem fontos. Az élet maga a teljesség, a nyitottság, a dualitás, amit nekünk meg kell ismernünk és meg kell, tapasztalnunk. Csak amikor ismerjük és megtapasztaltuk világunkat, akkor élünk és vagyunk otthon benne. Ellenkező esetben hajléktalanok vagyunk és csak vágyunk az otthon után. Az otthon nem csak azt az épületet jelenti, ahol a nap 24 órájában vagyunk, hanem azt is, hogy részesei vagyunk annak az egyetemes hálózati kapcsolatnak, amit világnak nevezünk. A világ az otthonunk. Életünket azért kaptuk, hogy ezt az otthont megismerjük. Ahogy az Írásban olvassuk „népesítsétek be a földet, sokasodjatok rajta”, legyen a föld az otthonotok. Nem azért vagyunk a világban, hogy szenvedjünk, mert a szenvedés nem szolgálja a megismerést. A megismeréshez szenvedés mentesnek kell lennünk, vagyis szabadon a jelenben, a MOST-ban kell éljünk. Nem élhetünk a múltban, az emlékeinkben, de nem élhetünk a jövőben sem, az aggodalmainkban. Ugyanis az emlékezet és az aggodalom elménk két olyan funkciója, ami gátolja világunk megismerését. Akár az is mondható, hogy elménknek ez a két funkciója életünk ellenségei. A mi feladatunk, hogy legalább belső ellenségeinktől megszabaduljunk. 

Fontos, hogy önmagunkhoz tartozzunk, és ne szolgáltassuk ki magunkat semmilyen dogmának, világnézetnek vagy vallásnak, mert mindezek csak a kényelmünket szolgálják, és nem az „egész-ségünket”. Ha kényelmesek vagyunk, akkor „egész-ségünkről” mondunk le. A védelmi célú valahová tartozás azt is jelenti, hogy önmagunk gyengeségét beismerjük, mivel részesedésünk a közösségi ideológiából, a dogmából, a vallásból, a pártból külső. Részesedésünk partikuláris és nem egész. Nem is lehet másként, mert amit képviselünk az nem a biztonságban levő belső énünk, hanem a bizonytalanban levő külső énünk. Amikor pedig valami külsőben keressük a biztonságot, akkor gyakorlatilag azzal a külső tényezővel azonosulva biztosítási kötvényt kötünk. De, mint minden kötvények, ennek is lejárata van, ami után egy újabb és újabb kötvényt kell kötnünk. Ha az életünk ilyen biztosítási kötvények sorozata, akkor mikor döntjük el, hogy „egész-ségben” fogunk élni és nem a biztosítási kötvényekben pl. világnézetekben, vallásokban, dogmákban stb. Illik tudnunk, hogy ezek a társadalmi biztosítások nem fognak megvédeni, mert kívülről nem lehet az embert megvédeni. A külső védelem hatalmaskodást jelent, amelyet az egyenlőség, a materializmus és a tömegbázis jellemez. Kérdezzük meg magunkat, hogy vajon az egyenlőség, a materializmus, a dogma, a tömeg megvéd engem? Aligha. Csak önmagamat tudom megvédeni. 

Önmagunk védekezése, a bennünk levő egyetemesség védelme, akkor bicsaklik ki, amikor társadalmi, közösségi lényként kell élnünk. Ugyanis, közösségi lényként társra van szükségünk, ha lehetséges olyanra, aki hozzánk hasonló, ritkább esetben azonos. Férfi és nő viszonyában ezt házasságnak nevezzük. A legtöbb esetben azért keresünk társat és társadalmi közösséget, mert félünk és aggódunk a jövőnk felől, illetve mert gyakran az emlékeinkben élünk. Ez azt is jelenti, hogy a közösségtől, az anyagi és nem anyagi vallásoktól, a társadalomtól védelmet várunk el. Úgy gondoljuk, hogy a társadalom és azok intézményei, mint pl. a rendőrség és a bíróságok azért vannak, hogy megvédjenek. De tudjuk, hogy ez nem így van. Az intézmények, mindig a hatalmat szolgálják ki és nem minket, embereket. Csak mi vagyunk képesek megvédeni magunkat, másra számítani eleve kishitűség. Testi „egész”-ségünket, épségét sem az orvos védi meg, lelkünk „egész”-ségét pedig nem a pszichológus, vagy valamilyen vallás, vagy világnézet. Sem az orvos, sem a vallás, sem a társadalom nem tudja megoldani azt, hogy lelkünk „egész” legyen és ne „fél”. Félelmünk, félszegségünk abból adódik, hogy individualisták vagyunk és nem egyetemesek. Mintha nem ismernénk Beavató Mesterünk tanítását, hogy „nem féljetek…én veletek vagyok a világ végezetéig”. 

A hatalmi, manipulált társas, közösségi lény státusunk magával hozza, hogy valahová, valakihez vagy valamihez tartoznunk kell, valamivel azonosítanunk kell magunkat, leginkább egy olyan felépítményhez, amelyet a manipuláló hatalom hoz létre, akinek nem az a dolga, hogy engem megvédjen, hanem az, hogy a tömeggel, a hatalmat eltartókkal és a felépített intézményrendszerrel és tekintélyeivel a saját hatalmát megvédje, pontosabban megvédesse. A társadalomnak tehát nem vezetői vannak, hanem hatalmi végrehajtói. Európában ez a hatalmi jelenség a kb. a XV. századig, a királyságok koráig, más néven a globalizmus és liberalizmus megjelenéséig nem létezett. Azóta tudjuk, hogy a végrehajtó társadalmakban, ahol a pénz és a vagyon az úr, nincs kit felelősségre vonni. Ha pedig nincs felelősségre vonási lehetőség, akkor az a társadalom a felelőtlenek és a megvezetettek társadalma. Európa kb. ötszáz éve a felelőtlenek és a megvezetettek idejét éli. Az Új Világba már ezt az európai felelőtlenséget exportálták. A felelőtlenség addig fokozódott, hogy a XX. század elejére megjelent a máig létező új világhatalom. Ez a hatalom azt mutatta meg, hogy minél magasabb fokú az egyenlőség és a materializmus, minél anyagiasabb egy társadalom, annál felelőtlenebb az Egy képével és azonosságával, az emberrel szemben. A felelőtlenség azt is jelenti, hogy felelőtlen az emberi élettel szemben is, vagyis gyakoriak a háborúk, a forradalmak és nagyobb méretű a népirtás. Ennek vagyunk ma is tanúi a XXI. században. A kollektív felelőtlenség, vagy az „én mosom kezeimet” viselkedés nem új keletű. A régi szövetségben a megkövezés általánosan elfogadott volt. Beavató Mesterünk tanítása a kollektív megkövezéssel kapcsolatosan az, hogy tetteinkért vállaljunk felelősséget „az vesse rá az első követ, aki bűntelen”. Ezt az üzenetet a hatalom elfelejtette. 

A valahová tartozás, a kollektivizmus, pl. a társadalmi hovatartozás, a kényelem azt is jelenti, hogy a hatalom azt a rést, azt az önvédelem hiányt használja ki, ahol gyengék, tudatlanok, bátortalanok és megvezethetők vagyunk, és inkább hiszünk a hatalomnak, mint önmagunknak. Az önmagunkba vetett hit (öntudat) hiánya, hogy vallásosak, pártagok, ateisták stb., leszünk, mert gondolkodásunkat az egyéniről közösségire állítottuk. Inkább élünk a mások által kidolgozott dogmák, szabályok szerint, mint az Egy egyetemes szabályai szerint, ami az egyetemes igazság, a szabadság, a szeretet, a rend és a valóság. Úgy élünk, hogy átalusszuk az életünket, vagyis élő-halottként vegetálunk. Ez nem azt jelenti, hogy a külsőségek szerint élő, vegetáló embereknek nincs családjuk, jól fizetett állásuk, szép házuk és autójuk. Ami belőlük hiányzik, az a belső önmaguk. A kérdés tehát az: mivel azonosítjuk magunkat, egyetemességünkkel vagy a hatalom diktálta individualitásunkkal, a belső vagy a külső világunkkal, szellemünkkel vagy az anyaggal? Azok részére, akik az individualitást választják, még mindig marad egy kérdés, például az, hogy miért elégednek meg a részlettel és nem vágynak az egészre? Nekik is oda kellene eljutniuk, hogy „elég az Egy”, a mindenség, az egyetemesség, mert ezen kívül nincs semmi. Az Egy az egyetlen valóság. Az individualisták kényelemből mondanak le az Egyről és ugyancsak kényelemből várják el a vallások, dogmák és világnézetek feltételezett védelmét. De, amint már említettük ilyen védelem nincs. Mi több a védelem a kiszolgáltatottság álcája. A hatalomnak nem az ember védelme, hanem önmaga védelme fontos, pl. a háborúk és forradalmak kirobbantása és lezárása. Mindez csak azért, hogy újabb és újabb hatalmi pozíciókat tudjon szerezni, ami végül oda csúcsosodik ki, hogy az „egy akol, egy pásztor” régi szövetségbeli dogma szerint érvényesül az „egy világ, egy kormány” dogmája. A hatalmat nem érdekli, hogy mi az érdeke a katolikusnak és a reformátusnak, a kommunistának és a kapitalistának, a konzervatívnak és a liberálisnak, az ateistának és a hívőnek. Az ő érdeke, hogy ő mindenki felett hatalmat tudjon gyakorolni. Ne feledjük, hogy ugyanazon hatalom hozta létre pl. a reformációt, a kommunizmust, a liberalizmust és a mai globalizmust és a demokráciának mondott démonkráciát is.