147. A tudatlan magányos

 

Az utóbbi években több felmérés is készült az emberek vallásosságáról, ahol többek között arról is kérdezték a részvevőket, hogy vágynak-e a mennyek országára. Az eredmények azt mutatták, hogy a liberális és globalizált, megvezetett tudatlan ember nagyrészt lemondott a mennyek országába jutásról, talán azért mert messze van, esetleg nincs is, vagy ha van, akkor csak a dogmákban. Így nem maradt más, mint a földön megtalálni a mennyek országát. Ez a lineáris gondolkodás, hasonlít a régi szövetségbeli dogmatételhez, hogy a Paradicsom itt van a földön és itt kell azt kiélvezni az utolsó cseppig, mert az élet után nincs semmi. Megjegyzés: a benne foglaló dualitás értelmében ebből annyi igaz, hogy a Paradicsom, vagyis a lét, a tér valóban az életben, az időben van, ahogy az élet, az idő is a létben, a térben van. Az időből a térbe jutni, átváltani, kétszer születni, pl. a vallás nyelvén fogalmazott "térjetek meg", pontosabban térjetek vissza, pedig a mi feladatunk. A lét a földi időfelettiség, tehát van tovább. Nem véletlen tehát, hogy napjainkban egyre nagyobb azon tábor résztvevőinek a száma, akik az alkoholba, a drogba, a sexbe, az utazásba, a bulizásba és más élvezetekbe hajtják magukat, annak reményében, hogy boldogságukat megtalálják. Amit nem vesznek észre, hogy boldogtalanságuk forrása épp saját tudatlanságuk és magányuk. Ők saját maguk ellensége. Honnan is tudná a tömegember, hogy amit csinál, az nem a boldogságához vezet, hanem épp ellenkezőleg, a boldogtalanságához. Mert hajtott rabszolgaként nincs ideje elgondolkodni önmagáról, illetve napi 24 órában azt súgják neki, hogy légy sikeres és valósítsd meg önmagad, mert csak így leszel gazdag és boldog. Az állandó mozgásban levő, az elcsendesedést kerülő kozmopolita nem veszi észre, hogy a láthatatlan kéz, a háttérhatalom, a mély állam csapdájába, taposómalmába, mókuskerekébe van bezárva, ahol a hatalomnak folyamatosan termelni kell a profitot, a fölösleget. 

Hogy emberünk a csapdát ne is gyanítsa, a láthatatlan kéz gondoskodik a rabszolga kényelméről. Ellátja őt kényelmes házzal, autóval, utazásokkal és más anyagi javakkal és arra ösztönzi, hogy minél többet és minél változatosabban fogyasszon, majd a profit oltárán, mindent fizessen meg. Elértük azt a kényelmes kort, amire 50-80 évvel ezelőtt gondolni sem mertük. Elértük a gombnyomogatás kórosságát: nyomj meg egy gombot és boldog leszel. Egy olyan infó-kommunikációs betegséget, dogmát, diktatúrát kaptunk ajándékba, amelyből nem fogunk már kigyógyulni, mert hamarosan eljön a gépek társadalma, pl. Janus arcú (fegyverként is használható) mesterséges intelligencia kora, ahol a gépek mondják majd meg nekünk, hogy mit szabad gondolnunk és tennünk, és mit nem, hová szabad mennünk és hova nem, mit együnk és mit ne stb. A gépek határozzák meg hamarosan mindennapjainkat, és akik a gépeket beprogramozzák, azok minket programoznak be. Hová lesz a szabad akarattal rendelkező Egy képe és hasonlatossága, ha az ember a gép képe és hasonlatosságává válik? Hová lesz az embernek az Egytől kapott szabad döntése, hogy általa otthon érezze magát a földön? A szabad akarat elvesztésén túl, kényelmünk ára az egyetemes igazságról, a rendről, az Egy valóságáról való lemondás is, mert mindezekre egy gépies világban nincs szükség. Ugyan, mit kezdene egy gép a szeretettel, a renddel, a szabad akarattal? A legnagyobb gond az, hogy az emberre sem lesz szükség. 

A kényelmes elmagányosodás, elidegenedés másik negatív hatása az ember individualizációja, elszakadása, leválasztódása az Egyről. Már ma is annyira bezárkóztunk magányunkba, annyira atomizálódtunk, hogy egy lakótelepi házban a szomszédunkat, aki a fal másik oldalán lakik sem ismerjük, vagy falun, egy kisebb közösségben az emberek nem köszönnek egymásnak, habár még gyerekkorunkban, ha valaki az utca másik oldalán haladt és nem köszöntünk oda, azt sértésnek vették. Ma, ha mégis köszönünk, csak annyira futja, hogy: hello, hellóka vagy szióka. Régen, azt köszöntük, hogy: Isten áldja meg, később úgy, hogy jó napot kívánok, ma csak úgy angolosan. Fiatalok között nem ritka látvány, hogy egy vendéglőben mindenki a mobiltelefonjával szórakozik, és ha meg is szólalnak, csak, annyit mondanak, hogy, „átküldtem egy fájlt, láttad?”, aztán mindenki hazamegy és elfogadja, hogy milyen jót beszélgettek. Ez a vak vezet világtalan jelenség szinte mindennapos. Vajon miért nem jut eszünkbe, hogy az individualizáció, az elmagányosodás, az elidegenedés, az egyéni és a közösségi bezártság a mi halálunkat okozza? A hatalom célja az individualizáció, az elmagányosodás, hogy lelkünkben mesterséges hiányérzetet, űrt keltsen, amit majd manipulációs eszközeivel és az anyaggal megtölt. Amikor megengedjük a hatalomnak, hogy lelkünket beszennyezze és manipuláljon, jusson eszünkbe Beavató Mesterünknek a kufárok kiűzése a templomból. Mi miért nem fonunk korbácsot és tisztítjuk meg lelkünket a betolakodó kufár hatalomtól? Mert gyengék, magányosak, tudatlanok és kényelmesek vagyunk. A magány fokozható, az idő teltével egyre magányosabbá válhatunk, míg megjelenik a depresszió, később pedig a demencia. A kényelem okozta depresszió a XXI. század nyugati társadalmának nagy betegsége.

Minél inkább függünk valamitől, pl. az élvezeti cikkektől, a szórakoztató infó-kommunikációs eszközöktől, annál inkább ki vagyunk szolgáltatva, annál kevesebb szabad akarattal, idővel és döntési képességgel rendelkezünk magunk fölött. A hatalomnak a minél nagyobb függőségünk kialakítása, döntésképtelenségünk növelése az érdeke, amely egyben a mi ellenőrzésünket is szolgálja. Talán már feladtuk, az Egy képét és azonosságát? Amit a modernek mondott démonkráciaban elkövetnek velünk, az az ember kiirtásával egyenlő, tehát az emberiség ellen elkövetett gaztett, de lehet bűnnek, vagy csendes, néma háborúnak is nevezni. Háború folyik az emberrel és az emberiséggel szemben. Miért? Mert a láthatatlan kéznek, a mély államnak sokba kerül a több milliárd ember eltartása, ruháztatása, élelmezése, kényelme stb. Azt a jövedelmet, amit ma több ezer ember állít elő a multinacionális cégek részére, a gépek világában, a mainak csak töredéke ember fogja előállítani, de az is lehet, hogy egyáltalán nem kell az ember. Az elszaporodott embert valamilyen eszközzel irtani kell. De minderről a békés és naiv rabszolgának nem szólnak. 

A hatalom nem véletlenül találta ki a folyamatos fejlődés és haladás dogmáját sem, hogy a nemrég megjelent autó, klímaberendezés, számítógép, építőanyag stb. jobb, mint az elődje. Csak azt nem mondják el, hogy a mai eszközök nagy része egyszer használatos és nem tartós, mert a keresletet és a kínálatot generálni kell, a profitszámokat el kell érni. A baj inkább ott van, hogy a fejlődés és  a haladás dogmáját az emberre is alkalmazzák, vagyis az új generáció jobb és tökéletesebb, mint a szülő vagy a nagyszülő generációja volt. Valóban? A számtógépek és mobiltelefonok korában felnőtt fiatal generáció technikai tudása valóban fölülmúlja az előző generációk technikai tudását, viszont ha a szellemi felkészültségüket nézzük, a mai generációk folyamatosan alulmaradnak szüleikkel és nagyszüleikkel szemben. A fiatal generáció a naiv realizmusban él.. De mi határozza meg az ember tudását és viselkedését? Semmi esetre sem a technikai tudás, a racionális gondolkodás, hanem épp a lélek érettsége, áldozathozó képessége. Közismert, hogy először a lélek, a forma volt és csak később jelent meg az anyag, a tartalom. Ez ma sincs másképp. Vajon a mai gombnyomogatós fiatal generációnak, amelyet gyakran csak két újas vagy rosszabb esetben egy újas generációként is emlegetnek nagyobb a hazaszeretete, mint szüleinek és nagyszüleinek? Nem. Vajon, a külföldön dolgozó fiatalok milliói azért vállalják a külföldi rabszolgaságot, hogy a megszerzett nyugati valutával odahaza emeletes házat vásároljanak, hathengeres esetleg modern villanyautóval járjanak, esetleg évente Tahitira járjanak nyaralni? Igen. 

Ha a gombnyomogatós generáció kezéből kivesszük az internetet, a manipuláló közösségi médiát, a mobiltelefont és egyéb technikai eszközöket, vajon egy részük nem lesz öngyilkos, vagy nem ugrik le a tizedik emeletről? Ezt a generációt annyira sikerült leszoktatni az önrendelkezésről, hogy önmaga ura legyen, annyira kényelmessé tették, hogy ha egy tanyára kitennék és az élethez szükséges minden eszközt, pl. a kútban a vizet, a kertben a zöldség- gyümölcsöt, a padláson a gabonát, a téli tűzifát a rendelkezésére adnák, nagy valószínűséggel éhen halna. A fiatal gombnyomogatós viselkedés szembe megy az élet alap princípiumaival, lényegével, pl. teremteni, családot alapítani, felnevelni a következő igaz és normális emberek generációját, hogy a szellemi tudás továbbadásáról pl. a szeretet gyakorlásáról ne is szóljunk. A teremtett világban az ember vajon miért nem tudja, hogy mi a dolga? Miért menekül a tudatlanságba és mindenekfölött a kényelembe? Az almafa tudja, hogy almát kell teremjen, a diófa pedig diót. Az állatok sem akarnak mást, mint a következő generációt életre hozni és felnevelni. Mi nem tudjuk, hogy mi a dolgunk. 

Csak mi rendelkezünk tudattal, szabad akarattal, döntéshozással, elvont dolgok alkotására való képességgel, amit nem használunk ki. Ez a mi kegyelembe kapott szabadságunk, amelyet a tudatos ember tiszteletben, a tudatlan magányos, tudatlan, elidegenedett ember pedig vacak hulladéknak tart. Az emberi civilizációk történetében voltak tudatos, magas tudással rendelkező civilizációk és kevésbé tudatos, vagy tudatlan civilizációk. Az utóbbi esetében is a tudatlanságot a kényelem, az anyagba süllyedés, a hatalomvágy és az elmagányosodás okozta. Ma sincs másképp. A tudatosodás mindig szellemi feladat volt, a tudatlanság pedig a szellemi beteljesedésről való lemondás és kényelem. A tudatlanság mindig az egyszerűt elbonyolította, a tudatosság pedig a bonyolultat egyszerűvé tette. A tudatosság és tudatlanság között az az idő áll, amely a tudatosság eléréséhez szükséges. Sokan úgy gondolják, hogy a tudatosság megszerzéséhez elegendő egy tanfolyamon, valamilyen képzésen részt venni, pár órát tanulni és máris megtörtént a csoda: tudatosak lettünk. Szinte érthetetlen ez a sietség. Miért ne lehetne egész életünk a tudatosság megszerzésére fordított idő? Miért ne lehetne egész életünk az Egy keresésére fordított idő? Nincs félig tudatosság. Valaki vagy tudatos, vagy sem. A tudatosság azt jelenti, hogy az egyetemes énem szerint vagyok ember és nem individuális énem szerint. 

A fentieket figyelembe véve, nézzük meg, hogy milyen lehetőségek állnak rendelkezésünkre, amelyek által arra lehetne tanítani a tudatlan magányos anyagi ember, hogy önmagában, a kis istent, az egyetemes énjét megtalálja. Másképp mondva, hogyan lehet a tudatlan ember az Egy tudatos keresője?

a) életünk a fenti és a lenti duális valóság közötti kapcsolatot jelenti. Amíg élünk ez a kapcsolat létezik. Amikor meghalunk, ez a kapcsolat, a fenti világra adott válaszreakciónk megszakad. Csak ha élünk, akkor vagyunk kapcsolatban a fenti világgal, akkor tudjuk egyengetni lelkünk útját az Egyhez. A folyékony időben a születés és a halál párhuzamosan van jelen. Ami a kettőt mégis elválasztja és egyben összeköti az az idő, a fény, az élet. A születés és a halál ciklikusan változnak. A magyar népmesékben használt „egyszer volt, hol nem volt” azt jelenti, hogy az egyszer és a volt az idő, az élet, a hol pedig a tér, a halál, amely egyben az újrakezdés lehetősége is. A dualitás, a cirkularitás értelmében az élő halott és a halott él, mert mindkettő szükségszerű. Mi lenne, ha valakit azzal büntetnének, hogy nem szabad meghalnia, például köteles 150 évig élni? Valóban ezt szeretnénk? Érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy ha tudnánk, hogy holnap meghalunk, mit pótolnánk be ma? Hogyan töltenénk az utolsó 24 órát? Erre Beavató Mesterünk is figyelmeztetett: „legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát”. Vajon, miért nem úgy élünk, mintha ma lenne az utolsó 24 óra? A tudatlan úgy gondolja, hogy csak mások halnak meg, és ő nem. A tudatos pedig tudja, hogy ő is halandó. Aki nem látta még a halált, az érzéketlen rá. Aki látta, az értékelni tudja életét. A tudatlan úgy gondolja, hogy csak ő magányos és csak ő szenved. A tudatos nem magányos, és nem szenved.

b) tartsuk távol magunkat az olyan anyagi vagy nem anyagi vallásoktól, ahol létezik az ellenség, a rossz vagy az ördög. Vajon a tudatlanságot miért nem nevezzük ellenségnek, rossznak vagy ördögnek? Az ellenség mindig azért kell, hogy legyen, akivel szemben harcolni lehet pl. „ellene mondotok-e az ördögnek?” A hasonlóságokban és az ellentétekben való gondolkodás nem vezet az Eggyel való találkozáshoz, mert oda csak az azonosulás, a megistenülés vezet. Lásd bővebben „Az azonosság és a hasonlóság” bejegyzésünket. A természetben, a rendben nincs ellenség, ott együttműködés van a fajfenntartás érdekében. Megjegyzés: a nem anyagi vallásban számos zsinati határozatot épp a kanonizált dogmákkal szembeni ellenségek felszámolására hoztak. Létezik olyan dogma, amely egyszerre beszél az ördögről és a megistenülésről. A dogmák képviselte tömegbázis is azért kell, mert ha a vélt igazságot sokan mondják, illetve alá lehet a tömeggel támasztatni, akkor az, helyes és igaz. Ez történt például Beavató Mesterünk színjátékba illő megfeszítésekor is. De ne feledjük, hogy az ellenfél mesterségesen is felépíthető. A tudatlan magányos ember mindig vallásos és azt gondolja, hogy a vallás mindig vele van és megvédi őt. A nem anyagi vallás szerint a bűnből jövünk, és a tisztaságba kell visszatérnünk. Ez lenne az üdvözülés. De akkor mi az ember feladata? A tudatos magánytalan pedig azt tudja, hogy az Egy mindig vele van, hogy nincs egyedül, mert az Eggyel máris ketten vannak. Nincs szüksége tehát a vallási védelemre, de a filozófia racionalitására sem. Neki az Egy kell, mert elég az Egy. Tudja, hogy az Egytől jön, és feladata, hogy az Egyhez visszatérjen. A visszatérés az élete. Azt se feledjük el, hogy még mindig jobb együtt élni a nem anyagi vallásossal, mint az anyagi vallásossal.

c) ne várjuk csodákra, mert az élet és benne mi vagyunk a csoda. Továbbá, csoda a körülöttünk levő rend, a természet szakralitásai, a másik ember, a kapott szabad akaratunk, a kegyelem és a szeretet, amiben nap, mint nap részesülünk, a nappalok és az éjszakák, az évszakok, a hideg és a meleg váltakozása, a rét virágainak szépsége, a férj, a feleség, a gyerekek szeretete, a virágzó barackfa, a beérő termés stb. mindezek egy olyan bolygón, amely folyamatos mozgásban van. A dualitások mozgása tőlünk független, mi csak élvezői vagyunk. Minél inkább részt veszünk a dualitások egyetemes mozgásában, annál inkább leszünk boldogak. Ha csodákra vágyunk, nekünk kell csodákat tenni, valami különöset, pl. úgy tanítani, ahogy azt Beavató Mesterünk tette.

d) felejtsük el az agykontrolt, ugyanis elménket nem ellenőrzés alatt kell tartanunk, hanem ellenkezőleg, fel kell szabadítanunk a magányból. Az Egy kegyelméből azért kaptuk a szabad akaratot, hogy éljünk vele és életünk legyen az otthonunk.

e) ne azonosítsuk magunkat azokkal a gondolatokkal, amelyek foglalkoztatnak. Mi nem gondolatok vagyunk, hanem az Egy képe és azonossága. Következik, hogy nekünk is a bennünk levő kis istenként kell viselkednünk.

f) ne szenvedjünk, és ne legyenek problémáink. A múlttól és jövőtől való szenvedésünket is és a vele járó problémáinkat is tudatlanságunk és magányunk okozza. Lásd bővebben 144." A probléma” és 145. "A szenvedés" bejegyzésünket. 

Ne feledjük, hogy életünkhöz az Egytől mindent megkaptunk: külső világunkhoz a teremtett szakralitásokat, a földet, a vizet, a fényt, a levegőt, az időt és a másik embert, belső világunkhoz, pedig egyetemes lelkünket, a szeretetet, a kegyelmet, a szellemi, lelki és testi képességeinket stb. Mi kell még?  Használjuk és éljünk együtt ezekkel a szakralitásokkal, és ne engedjük, hogy bármilyen anyagi vagy nem anyagi hatalmi vallás elvegye őket tőlünk. Minden adottságunk megvan ahhoz, hogy az Egyet keresve a visszatérés útjáról ne térjünk le. A tudatos ember az Egyet értelmével keresi, mert tudja, hogy élete az egyetemesség, a dualitás (a fent és a lent) észlelési és megtapasztalási (az igazság, a szabadság, a rend, a valóság, a dualitás kiáradása és visszahúzódása, pulzálása) lehetősége, továbbá az Egyhez való visszatérés próbatétele és az Eggyel való azonosulás (teremteni, megfeszülni, rendet tenni, visszatérni). Azt is tudja, hogy az időben, a kiterjedésben folyamatosan növelheti képességeit, adottságait, hogy élete által bizonyosságot tehessen az Egyről. Mivel az Egytől mindent megkaptunk, nincs szükségünk semmire sem, így a magányra sem.