146. Az azonosság és a hasonlóság

  

Jánosnál olvasható, hogy kezdetben volt az Ige. Krisztus volt az Ige, és az Ige köztünk lakozott, vagyis köztünk emberek között volt. Mivel „én és az Atya egy vagyunk” következik, hogy a jánosi „kezdetben”, az Ige egyben az Atya és Krisztus is, így Krisztus is örök, vagyis idő feletti akár az Atya, ezért most is itt van közöttünk. Érvényét veszti tehát a hivatalosan kétezer éves kereszténység és helyébe lép az örök kereszténység, amely már az első emberpár idején is létezett. Mivel Krisztus, Beavató Mesterünk és az Atya, az Egy ugyan az, nem csak idő feletti, vagyis örök a kereszténység, hanem örök hagyomány is, vagyis az egyetlen hagyomány és az egyetlen valóság. A kereszténység a kapocs az Egy, Beavató Mesterünk és közöttünk. Beavató Mesterünk a kereszténységbe, a hagyományba, a valóságba avat be. Ő adta és adja ma is azt a tudást, amivel a keresztény valóságban tudhatjuk magunkat. Minden ember kereszténynek születik, nemre, nemzetre, bőrszínre való tekintet nélkül és feladata a kapcsolatát az Eggyel fenntartani, a keresztény valóságban, az egyetemes dualitásban lenni. Az Egy a két részre osztott, duális világot teremtette, ahol a fent és a lent, a kint és a bent alkotja a duális egységet. Ez a benne foglaltatás egységes világa. 

A keresztény hagyomány mindig is létezett, létezik és létezni fog. Mivel Beavató Mesterünk, Krisztus urunk az Ige, a tanító és a tanítás egymagában, azt jelenti, hogy tanítása mindenkit képes megvilágosítani, vagyis tudata és tudása által mindenki szellemi emberré, fényessé tud válni, ami a fény befogadását is jelenti. Ha az ember anyagszerű, akkor a fényt visszatükrözi, mivel a fény beleütközik. Ha az ember szellemi, akkor nem veri vissza a fényt, mivel átláthatóvá, fényáteresztővé, vagyis tisztává válik. A „kezdetben” keresztény kultúra, filozófia, vallás nem létezett, mert csak keresztény hagyomány volt. A történelem során ebből az egy hagyományból hajtanak ki a különböző népek által kialakított keresztény kultúrák, filozófiák és vallások. De a gyökere mindeniknek ugyan az. 

Mivel az Egy örök, vagyis idő feletti így az Egyet nem hinni kell, hanem tudni, vagyis tudást szerezni, arról, hogy hogyan ismerhető meg. A megismerés nem más, mit keresés. Keresni azt jelenti, hogy azt keresem, amit nem tudok, vagyis tudást szeretnék szerezni. Nem tudom, de tudni akarom. A lényeg, hogy amikor keresünk, ne azonosítsuk magunkat azzal, amit keresünk. Ha az Egyet keressük, ne azonosítsuk magunkat az Eggyel. Aki az Eggyel beszélget, illetve kijelenti, hogy ez vagy az, esetleg meg is találta, attól érdemes óvakodnunk. Az Egyet naponta látjuk és megtapasztaljuk a duális teremtés fenntartásában, a folyamatok cirkularitásában és a másik emberben. Arra is érdemes odafigyelnünk, hogy amikor az Egyet keressük, soha nem keressük az Egyen kívüli okokban. Az Egyet megismerni azt jelenti, hogy megérteni, pontosabban azt felfogni, hogy az Egy értem az emberért van, és én az ember pedig az Egyért, de csak akkor, ha ellátjuk a ránk bízott feladatokat pl. teremtünk, megfeszülünk, rendet teszünk, majd az analógia érvényesítésével beolvadunk az Egybe, azonosak leszünk az Eggyel, amit megistenülésnek is nevezünk. Az Egy is és Beavató Mesterünk is áldozatot hozott értünk, pl. az Egy megteremtette a mi világunkat, a tér és idő kereszteződését, mint első kinyilatkoztatást, majd Beavató Mesterünkkel ezt a teremtést megújította és a teremtő tudást közölte, mint második kinyilatkoztatást. Példát mutatott arra, hogy mi is nyilatkozzunk meg, legyünk nyitottak, vagyis mutassuk meg áldozathozó képességünket, tudatosságunkat az Egyben. Volt a történelemben olyan nép, aki az aranyborjúnak áldozott, és amelynek vezetője az égő csipkebokorban és az „ego sum, qui sum”- ban fedezte fel az Egyet, és nem akkor, amikor szemmel láthatóan és kézzel foghatóan ott állt előtte. A tudatlanok vakságukban elítélték és keresztre feszítették a nem kívánt konkurenciát. 

Eredetileg tehát nem volt külön keresztény filozófia és keresztény vallás sem, mert a keresztény hagyomány nem filozófia és nem vallás. A filozófiát és a vallást is az ember találta ki. Ezzel szemben a kereszténységet az Egytől kaptuk, pontosabban mindannyian a kereszténységbe születünk bele. Ha ezt a kereszténységet racionalitással akarjuk megismerni, akkor fogunk filozófiai eszközöket alkalmazni, ha pedig egyéni érdekeket, hatalmat akarunk belőle, akkor a vallásosságot alkalmazzuk. A filozófia, amennyiben van benne metafizika a kereszténység megismerést szolgálja, a vallás pedig szembe megy a keresztény hagyománnyal. A keresztény hagyomány önmagában létezik, és nem szorul sem filozófiai, sem vallási értelmezésre. Van például olyan skolasztikus tétel, amely szerint a kereszténység minél korábbi, annál inkább kapcsolódik a nem pogánysághoz, vagy olyan, amelyik elméleti és gyakorlati kereszténységet különböztetett meg. Egy kereszténység van, és ez az emberrel egyidős keresztény hagyomány. Nincs tehát keresztény filozófia és keresztény vallás sem. Mindkettő hamis, mert mindkettő eszköze a racionalitás és nem a lélek értelme. Megjegyzés: Pál szerint a kereszténység vallás. 

A kereszténység, mint az egyetemesség hagyománya, mindenekelőtt lelkünk értelméhez kötődik és nem a racionális gondolkodásunkhoz. Ne csodálkozzunk, hogy az európai kultúrában Platón és Arisztotelész transzcendencia nélküli filozófiája vert gyökeret, és ebben olyan fontos vallási szereplők is részt vettek, mint a Mózest követő Ágoston vagy az Arisztotelész követő Aquinói Tamás. Arra is érdemes utalnunk, hogy Beavató Mesterünk utáni első három században, amíg a kereszténységből hatalmi vallás nem lett a niceai zsinaton, a kereszténységnek öt meghatározó központja volt, annak függvényében, hogy milyen viszonyban álltak a vallási központ vezetői a lélek egyetemes értelmével Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Rómában és Jeruzsálemben. A niceai zsinat ezt a változatosságot hatalmi érdekből és vagyonszerzési céllal eltörölte, és bevezette az egyenlőséget, az államhatalmat, az intézményesített kereszténységet, ahol a klérus állami alkalmazott volt. Megjegyzés: Nagy Konstantin, aki bevezette a hatalmi kereszténységet, manicheus keresztény volt egész életében, csak halálos ágyán vette fel a hatalmi kereszténységet a gnosztikus, (talán ariánus) Euszebiosz által. Az öt központ közül Rómába, mint a római birodalom fővárosába a hatalmi szemléletű, kevésbé értelmes, ma már nyugatiasnak, modernek mondott verzió került. Péter és Pál szerepe ebben a hatalmi átrendezésben csak dekoráció volt, hogy legyen kire hivatkozni a hatalmi eszközök kidolgozásakor. 

A XIII-XIV. századtól a filozófia, a tudomány és a vallás is egyre racionálisabb lett. Ekkor jelenik meg a keresztény filozófia és a tudományos teológia, valamint a metafizika helyett a racionális fizika. A történelem ezt az időszakot tartja a nyugati kereszténység csúcs időszakának, ugyanis ekkor alapítják a párizsi teológiai egyetemet, zajlanak a keresztes hadjáratok, jelenik meg a skolasztika stb. De ez az az időszak, amikor az egyháztanítóknak és filozófusoknak alap elméleti kérdéseket nem sikerült tisztázniuk, mint például az analógia és a hasonlóság közötti különbségeket. Hogyan lehetséges, hogy a hasonlóban ott van a különbözőség, a külsőség, de az analógban nincs különbség és nincs külsőség? Csak később sikerült tisztázni, hogy ami az analógban és a hasonlóban közös az, hogy mindkettő duális kapcsolatokat alakít ki, a hasonló képes kapcsolódni a hasonlóval is, de a különbözővel, az ellentéttel is. Ezzel szemben az analóg csak az analóggal képes kapcsolódni. A lét az analógia állapota, az élet a hasonlóság állapota. Az analógia megnyilvánulása a hasonlóság, a tükörkép, az élet, mindaz, ami nem eredeti. A lét az eredeti, az élet a másolat. Akár az is mondható, hogy kezdetben volt a lét, és a lét az Egynél volt, mert az Egy volt a lét. Az analógia fogalma szerint pedig kezdetben volt az analógia, és az analógia az Egynél volt, mert az Egy volt az analógia. Egyik oldalon tehát ott találjuk az Egyet, az okot, az analógiát és a létet, a teret, a másik oldalon pedig duális párját a kiterjedést, vagyis az okozatot, a hasonlóságot és az életet, az időt. Az élet mindig a létben van benne, a kisebb a nagyobban, a hierarchiában, az arányosságban, a rendben. Az arányosság kapcsolata és viszonyulása adja meg, hogy mennyire kapcsolódik az élet a léthez, pontosabban mennyire van az élet benne a létben. Ha a természetet nézzük az arányosság és kifejeződése a rend tökéletes. Ha viszont az ember viselkedését nézzük, akkor aránytalanságot és rendetlenséget találunk. Miért? Mert az ember képes tudatosan, az analógia szerint, de tudatlanul is, vagyis a hasonlóság szerint tenni. 

Az aránytalanság azt is jelenti, hogy a résztvevők között nem alakul ki a rendhez, a hierarchiához szükséges kapcsolat. A hierarchia az alá és fölérendeltségi kapcsolatokat jelenti, amikor az egész a részekben van, vagyis a rend fraktál jellege jelen van. Az arányosság, a rend adja meg az ember irányát az Egyhez és az erényes életmódját, amivel az irányt tartani tudja. A rendetlenség oka, hogy az ember a rá bízott szabad akaratát rosszul értelmezte, mert az egyetemes léttel szemben a saját individuális életét nézi, ahol tudatlanságának köszönhetően elvesz a részletekben. A lét az analógia, a mozdulatlanság, az élet a diverzitás és a mozgás. Mivel a dualitás szabálya a benne foglaltatás, azt jelenti, hogy a dualitások is egymásban foglaltak, így az élet és a lét nagy dualitásában, megtalálható, például a kisebb hierarchikusan szervezett, immár látható dualitások, mint a növény- állat és az ember világa. Amikor az ember tudatlanságában ezt az egymásra rendeződő rendet, hierarchiát, arányosságot megbontja, jelentkezik a rendetlenség, a káosz. A káoszt az ember hozza létre, akárcsak a véletlent. Ha a rendetlenség tudatlansággal idézhető elő, akkor tudatosodással hozható rendbe. A tudatosodás azt jelenti, hogy a hasonlóból, az életből analógot, vagyis létet faragunk. A természetben nincs sem rendetlenség, sem káosz, mert a természetnek nincs tudata és szabad akarata. A természetben rend van. Ahhoz, hogy az emberben is rend legyen, tudatosnak kell lennie. 

A hasonló azt jelenti, hogy különbözik önmagától és fennáll az ellentét egy másik hasonlóval. A mennyiségi emberek hasonlók egymáshoz, tehát ellentétesek is. A minőségi emberek pedig azonosak. Az azonos és a hasonló nem önmagától létezik, ugyanis először az azonos, az analóg, a minőség, az Eggyel azonos egyetemes én létezett. A hasonló, a mennyiség, az individuális én csak később jelent meg. A mennyiségi ember az, aki saját maga eredetével, egyetemességével, analógiájával megy szembe. Ha az embernek nincs meg a lelki békéje, vagyis azonossága, akkor nincs öntudata sem. A hasonlóság állapotában az ember nem mer szembenézni magával, mert fél, vagyis nem egész. A félelem félszegséget, bátortalanságot, akaratnélküliséget jelent, vagyis én mást akarok, mint, amit az Egy akar. A fél emberek, saját akaratuk hiányában, mindig külső segítségre pl. vallásra, világnézetre, dogmára, pszichológiára, esetleg egy modern coachra várnak. Mi több, ha a fél emberek tévednek, akkor az ő tévedésükért mások a felelősek. A szembenézés, a felébredés, Beavató Mesterünk tanította beavatás azt is jelenti, hogy irányt kell váltanunk. Ez általában két ok miatt nem szokott sikerülni, egyrészt, mert szeretünk a múltban élni „bezzeg a mi időnkben” fogalom szerint, vagyis milyen jó volt akkor, és milyen rossz most. Másrészt szeretünk aggódni a jövőért, vagyis miért kellene feladni a biztos jelent a bizonytalan jövőért. Ez a tömegemberre jellemző gondolkodás, aki elméje és nem lelke értelme szerint dönt. 

Nehéz a sorsa a nyugati kultúrában felnőtt embernek, mert a nyugatnak nincsenek módszerei, kézikönyvei a rendbetételre, így nem ismeri az Egyhez való visszatérés megvalósításának gyakorlati lépéseit sem. Keletnek vannak kézikönyvei. Amint említettük a nyugati, római vallás egy lepusztított verziót hagyományozott az európai embernek. Hatalomgyakorlási célból a nyugati vallás nem mondja el, hogy milyen gyakorlati lépésekkel lehet az életből a létbe jutni, hogyan kapcsoljuk össze a dualitást, a lentit a fentivel, az életünket a létünkkel, esetleg hogyan tegyük lelkünket halhatatlanná. Amit a hatalmi vallás elmond az az imádság szükségessége, de arra nem tanít meg, hogy hogyan imádkozzunk. A „tartsatok bűnbánatot” dogma pedig nem vezet sem üdvösségre, sem megistenülésre. Vajon, hogyan függ össze a bűnbánat az analógiák és a hasonlóságok menti gondolkodással, a renddel, az igazsággal vagy az emberi tudattal? Egyáltalán, mi köze a bűnnek az egyetemes igazsághoz és a rendhez? Mivel az anyagi és a nem anyagi vallások hatalmat gyakorolnak, nem érdemes keresni bennük az egyetemes igazságot, szabadságot és rendet, mert nincs.