143. A harmadik szem

 

Misztikus az, aki nem a két szemével a tárgyakra eső és onnan visszaverődő fényt látja, hanem harmadik szemével, értelmével a vissza nem verődő fényt, a láthatatlant. Két szemünkre azért van szükségünk, mert a földi dualitások csak sztereóban láthatók, a harmadikra pedig azért, hogy a földi és az égi világot össze tudjuk kapcsolni. Amikor azt jelentjük ki, hogy elkötelezzük magunkat a fenti szellemi világgal, vállaljuk, hogy kialakítjuk harmadik szemünket, vagyis átláthatók, átvilágítottak, fényesek leszünk, mert a fényt magunkba fogadjuk. A megvilágosodás, tehát az a tudás, ami által képessé tesszük magunkat a fény befogadására, elnyelésére. A nézni, azt jelenti, hogy két szemmel nézzük a fizikai világot. A látni pedig azt, hogy van harmadik szemünk, szellemünk, amivel a látható anyagot feloldjuk és átlátunk rajta. 

Abban kell hinnünk, majd tennünk is érte, hogy ezt a szellemi látást, a harmadik szemet magunkban ki tudjuk "dolgozni". Hit, elhatározás, elkötelezettség, feladatvállalás kell ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni. Az anyagot néző, de nem látó hitetlenek, akik sodródnak az életben, nem tudják, melyik kikötőbe kössenek ki, ezért nekik minden kikötő egyformán jó. Nekünk szellemi embereknek az Egy a kikötőnk. Az egyetemes szellemi látásunk kialakításához tudásra és tudatra, a tudásszerzés fokozatainak betartására, alkalmazkodásra és együttműködésre, valamint a hierarchikus rend betartására van szükségünk. A természetben az élőlények szintjén, a növény vagy az állatvilágban fellelhető rendről és együttműködésről számos alkalmazkodási módot mi is tanulhatunk. Szellemi világunkban a természet rendjéhez hasonló rendet kell nekünk is megvalósítania, ahol a fokozatosság neve az érettség, a szellemi látás, amikor a lélek alkalmazkodik a szellemi rendhez, a hierarchiákhoz és együttműködik vele, pl. Beavató Mesterünkkel. Ha azt jelentjük ki, hogy a kozmikus idő folyékony, és csak az általunk mért időnek vagy eleje és vége, akkor Beavató Mesterünk feltámadása után valójában el sem ment, és most is itt van. A feltámadott közöttünk van. A „veletek leszek a világ végezetéig” azt jelenti, hogy nincs idő, nincs visszaverődő, látható fény, de a láthatatlan tér itt van. 

A vallás azt jelenti, hogy egy anyagi vagy nem anyagi közösség szabályrendszerét, dogmatikáját elfogadom, és ahhoz tartom magam, vagyis hiszek benne. Az is lehetséges, hogy mivel nem tudok jobbat, csak elfogadom, de nem azonosulok vele. Vagyis kívülről nézem a vallást. Amikor viszont azonosulok vele, akkor már nem vagyok önmagam, így nem vagyok szabad ember sem, hanem egy olyan ember, amilyent a hatalmi dogma elvár tőlem. A kényelmes embernek mindig volt, van és lesz vallása. A szellemi megismerésre törekvő ember pedig mindig a vallások fölé tudta, tudja és fogja tudni önmagát emelni, mert az Egytől kegyelembe kapott szabadságra, a szabad akaratra és a szabad döntéshozásra vágyik. Aki vallásos dogmák szerint él, legyen az kommunista vagy ateista, katolikus vagy református, az alvajáró és a káprázatok világában él, ahol nincs szabadság és szabad döntéshozatal. Felmerül a kérdés, hogy mivel azonosítjuk magunkat: az Egytől kapott szabad akaratunk gyakorlásával, saját döntéshozatalunkkal, vagy egy tőlünk független és ezért idegen hatalmi valaminek vagy/és valakinek a döntésével? Szabadok vagyunk vagy rabszolgák? Ha egy életünk van, miért akarunk rabszolgák lenni? Nincs második esélyünk. Nem erkölcsösen, jótékonykodva, vallások szerint kell élnünk, hanem szabad szellemi emberként. Azért van sok vallásos ember, ideértve az anyagi vallásokat is és az ateistákat is, mert kényelmesebb egy külső hatalmi dogmában hinni, mint önmagunkban, a bennünk levő kis istenben. A külső dogma kizárja az önmegismerést, az önrendelkezést, az Egytől kapott szabad akaratunk gyakorlását, a bennünk levő egyetemes ént, ami azt jelenti, hogy a mások által kidolgozott dogmák mesterséges korlátokat szabva, testünkbe zárnak be. 

Vannak olyanok, akiknek a hit azt jelenti, hogy abban hiszek, hogy amit én tudok, azt te nem tudod, vagy, ahogy én tudom, azt te nem úgy tudod. Ez a materialista, racionalista, a bennünk levő kis istent mellőző felfogás a dogmatikus tömegvallás jellemzője. Tömeg nélkül a dogma létezése fölösleges és vallás sincs. A dogma alapja, hogy abban sokan, tömegek kell higgyenek, ezért a dogma elfogadható kell legyen, vagyis a dogmával kapcsolatosan nem lehet kérdéseket feltenni, nem lehet kíváncsiskodni, hogy miért van úgy. A dogmában ez van, ezt kell elfogadni elv érvényesül. A dogma ellenkezik a megismerés vágyával, ami pl. a mindenre kíváncsi kisgyermekekben még megtalálható. Nem a szembekötés elfogadásra születünk, hanem a nyitottságra, az életre. A teremtett világban egyedül a tudatos ember az, aki tudásra vágyik, önmaga és világa megismerésére, észlelésére és megtapasztalására vágyik. Miért korlátozzák a dogmák az embert a tudásszerzésben, miért akarják állati sorba, rabszolgaságba kényszeríteni? Egyszerűen azért, mert a manipuláló hatalmat a rabszolgával tartatják fent. Ha nincs rabszolga, nincs manipuláló hatalom. Ezért kell a tudást korlátozni, ezért nem szabad kérdezni, keresni és kutatni. Beavató Mesterünk pedig azt tanította, hogy" kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek". 

A tudásnak mélységei és fokozatai vannak. A hatalom pedig abban érdekelt, hogy eltüntesse a tudás fokozatait, és a tudást mindenki számára egyenlővé tegye. Mivel az egyenlő tudás kizárja a sokszínűséget, a változatosságot diktatórikus, alacsony szintű tudást ad, ahol nincs felelősségre vonási lehetőség sem. Az egyenlő tudásból származik a felelőtlenség vallása, a materializmus és a diktatúra. A dolog visszássága, hogy nincs vallásos, egyenlőségi tudásszerzés, mert a tudás mindig egyéni és nem tömegi. Amikor az egyéni tudásvágy és tudás megszűnik, akkor lép be a manipulált kollektivizmus, a tudatlanság, amint azt például a csinált kommunizmus idején megtapasztaltuk. De hasonló mondható el a mai démokráciáról is.

A megtapasztalás és az észlelés, hasonlóan a gondolkodáshoz, olyan, ami kell a tudás megszerzéséhez, mert általa lesz az ember nyitott, kereső, befogadó, átlátható, aki nem áll ellen azoknak az új lehetőségeknek, amelyet az élet hoz. Ezért a befogadó ember nem kritizál, nem elégedetlen, mert tudja, hogy az öröm és a bánat, a kényelem és a feladatvállalás, a kételkedés és a bizonyosság is mind bennünk van. Csak választanunk kell a dualitás két összetevője közül. Ezzel szemben az alvó ember kritizál és válogat, általában negatív életfelfogással él, ugyanakkor elfogadja a hatalmi dogmákat. Nem tudja, hogy ami benne és vele történik, arról ő tehet. Ö dönthet arról, hogy nyitott, tudásra vágyó, vagy zárt, dogmára vágyó ember legyen. Én döntök, vagy más dönt helyettem? Képes vagyok-e a dogmákat, a vallásokat meghaladni? A kételkedés, a kérdésfeltevés nem jelent racionális gondolkodást, hanem csak a lehetőségek értelmes átvizsgálását, ahol nem a szereplőkre vagyunk kíváncsiak, hanem a rendezőre. Ezért nincsenek előítéleteink, csoportba/dobozba való besorolásaink, hogy ez tetszik, az pedig nem. A megismerés mindig nyitottságot, befogadást jelent és nem ellenállást. Amikor a hatalom saját megismerési akaratunkat korlátozza, akkor diktatórikusan jár el velünk szemben, ami által az ő akaratát erőlteti ránk.

Az Egy azt várja el tőlünk, hogy minél nagyobb mélységeiben és fokozataiban ismerjük meg világunkat. Erről szól a „boldogok a lelki szegények” intelem, mert nem azt tesszük, amit mi akarunk, hanem azt, amit az Egy elvár tőlünk. Ha ellenállunk ennek a felajánlott lehetőségnek, amit a teremtett világ észlelésének és megtapasztalásának is nevezhetünk, akkor az Egy elvárásaival megyünk szembe. Világunkat, a teremtett szakralitásokat és benne a másik embert is azért kaptuk, hogy világunkat megismerjük. Ha nem ismerjük meg világunkat, hogyan akarunk benne otthon lenni? A megismerés nyitottsága éberséget, szeretetet, elfogadást jelent. Én döntöm el, hogy az Egy akarata szerint élek-e vagy egy tudatlan ember által kitalált dogma szerint. Én döntöm el, hogy nyitottan élek-e a világban vagy kizárom magam a világból. Ha kizáróm magam a világból, miért csodálkozom, hogy szenvedek, félek és rabszolga vagyok? Szenvedésem először a lelki, majd a testi bezártságomból fakad. Én vagyok az, aki felfele haladva az emelkedőn köveket gyűjtök a hátizsákomba. Természetes, hogy elfáradok, és már nem bírom tovább. Amiért legtöbbször szenvedünk, az a tegnap történt memorizált események, a rabságban tartó emlékek és a holnapra kivetített aggodalmak. Hogyan élünk: a múltban, a jövőben vagy a jelenben? A múltban és a jövőben élés azért annyira aktuális, különösen a XXI-században, mert eddig nem látott anyagi jólétben élünk és aggódunk a felhalmozott anyagiakért. Így nem véletlen a depressziós betegségek felhalmozódása és az egyre növekvő gyógyszerfogyasztás sem. A múltban és a jövőben élés rabsága olyan, mint egy lóverseny, ahol az induláshoz valaki meghúzza a ravaszt, és érkezéskor leint a zászlóval. Ha így teszünk, akkor valaki kívánságára önmagunkkal versenyzünk. Miért nem húzzuk meg mi a ravaszt és intünk mi a zászlóval, akkor, amikor mi akarjuk? Nem érdemes önmagunkkal versenyezni, de másokkal sem. Ha mi szervezzük a versenyt, minden döntés a miénk.