139. A hiányzó ember

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/hjik-RCa0yU csatornán. 

Világunk a fent és a lent, a kint és a bent egysége, a dualitások kapcsolati hálózata, a linearitások és a vertikalitások sokasága, hálózata, de akár az is mondható, hogy világunk maga a kereszt. Ha ez így van, akkor a kereszt lineáris és vertikális részének megismeréséhez külön-külön eszközök, és értelmezések szükségesek. Ha a lineáris, dialektikus következtetést alkalmazzuk, mint Aquinói Tamás, akkor csak világunk látható, anyagi részéről szerzünk tudást és elmarad a láthatatlan vertikális rész megismerése. Vajon hol kereste Tamás a filozófiai eszközeivel az Egyet, a linearitásban vagy a vertikalitásban? Az általa alkalmazott spekulatív filozófia módszere nem alkalmas az Egy megtalálására, mert az Egy nem csak kívül van a teremtett anyagi rendben, hanem belül is, a szellemi rendben. A filozófia a külső tudásszerzés eszköze. Amikor létünk és világunk, keresztünk vertikális területét szeretné Tamás megismerni, akkor a dogmatikához fordul. De a dogmatika sem alkalmas a megismerésre, mert amint már említettük, a dogmatikát is a racionális gondolkodás hozta létre és nem a lélek értelme. Hogy duális világunk megismerésére Tamás egyik módszere sem vált be, talán annak is tudható, hogy nem tudta pontosan megfogalmazni azt sem, hogy ki az, aki a megismerésre törekszik, ki az, aki kérdez, mert tudni akar? Azon kívül, hogy az ember az Egy képe és azonossága (nem hasonlatossága, ahogy a közfelfogásban a téves fordítás miatt elterjedt) hol találjuk meg Aquinói Tamás dogmatikájában az embert? 

A hiányzó ember megtalálásához talán egyrészt abból kellett volna Tamásnak kiindulni, hogy ha az emberben levő cselekvő értelem (az egyetemes én) az Egy képe és azonossága és ha sikerült megfogalmazni az Egy megismerésének, létezésének ötféle igazolását, akkor a tudatos emberre is érvényes ez az ötféle igazolás. Ha ezt megteszi, közelebb juthatunk volna, ahhoz a kérdéshez, hogy ki az ember, aki a világ és az Egy megismerésére törekszik. Hogy erre nem került sor, az valószínűleg annak is köszönhető, hogy a dogma szerint az Egy fent van az égben, távol az embertől, az  ember pedig itt a földön. Tamás az Egy létezésének ötféle igazolását adja, mint az Egy az első mozgató, mert a mozgás és a létezés szükségszerű (a dualitásban a mozgás lényege a mozdulatlanság), az átalakulás/a létezés vagy nem létezés folyamatos és az Egy adja a létezést (a dualitásban ez a cirkularitás). Továbbá, az ok és okozat összefügg, vagyis mindig van egy szükségszerű első ok, ami az Egy (a dualitásban ez maga a dualitás), a fokozatosság, vagyis mindig van egy viszonyítási alap, ami az Egy (a dualitásban ez a hierarchikus szerveződés, ami a rend) és maga a rend. Látható, hogy a viszonyítási alap mindig az Egy, így a mozgás és az Egy, a fokozatok és az Egy, a rend és az Egy stb. Az ötféle igazoláshoz hozzá lehetne tenni még az Egy további paradox tulajdonságokkal rendelkező kinyilatkoztatásait, szakralitásait, mint az igazságot, a szabadságot, szeretetet vagy az ezeket magába foglaló egyetlen valóságot. 

Amennyiben a kereszt/világunk vertikális területére alkalmazzuk az Egy kinyilatkozásait, megnyilvánulásait mint a rendet, az igazságot és a szabadságot és a valóságot, és a lineáris területére a Tamás által felsorolt ötféle megismerést, mint a mozgást, a szükségszerűséget, és a fokozatosságot, akkor kirajzolódik egy kör alakú teljesség, ahol a valóság mozog (örökös változás), a szeretetnek körforgása van, a rendben, az igazságban és a szabadságban pedig jelen van a szükségszerűség és a rendet fenntartó fokozatosság, a hierarchia. Mindig a vertikális határozza meg a lineárist (horizontális), mindig a vertikális az egyetlen ok, a lineáris pedig a sokféle okozat. Nem véletlen tehát, hogy sokféle mozgás, hierarchia és életforma létezik. A körkörösség elvének értelmében a lineáris működés célja a vertikalitás elérése, az összehúzódás, a koncentrálódás pl. a mozgásnak a mozdulatlanság, amelyet követ a vertikalitás kiáradása, majd egy újabb mozgás/kiáradás és egy újabb mozdulatlanság/összehúzódás. Ez pulzáló, dinamikus világunk „alapmozdulata”, amelyet a kabbala a cím és a cum név alatt ismer, az anyagi tudomány pedig kvantum alatt, vagyis az anyagnak részecske és hullámtulajdonsága van. Világunk megismerésében és az Egy létezésének ötféle eljárása mellé Tamás további eljárásokat is alkalmaz, mint az analógiák létezését és az Areopagita Dénestől átvett negatív teológiát, vagyis azt, hogy mi nem az Egy. Erre vonatkozó korábbi bejegyzésünk az „Akiktől ma is tanulhatunk” cím alatt található. 

Egy másik, de hasonló értelmezés szerint, ha a világkereszt vertikalitása a lét (ipsum esse), az önmagában létező abszolút, a végtelen tiszta létezés, a tér és horizontális része pedig az élet, az idő, a kiterjedés, akkor az élet nem más, mint a léttől, az abszolúttól függő relatívum. A lét és élet tehát a duális valóság, amely sok kisebb dualitásból áll, vagyis fraktál jellegű. A létezés az élet minden apró részletében, töredékében jelen van. Ez azt is feltételezi, hogy a lét és élet csak állapotok, mert a dinamikus mozgás értelmében az élet létté (összehúzódás), majd a lét életté (kiáradás) alakul. Ezen átalakulások nyomonkövetésére korlátok közé vagyunk zárva, mivel korlátolt az életidőnk, de fogalmi rendszerünk is. Ha úgy teszünk, mint Tamás és racionálisan gondolkodunk nem kapunk magyarázatot arra például, hogy az Egy Beavató Mesterünkben miért lett emberré, vagy az embernek miért kell megistenülni. Ha viszont a hit adta lehetőséget, a szellemi paradoxont elfogadjuk, akkor megkapjuk a válaszokat. 

A hiányzó ember megtalálásának másik útja talán ahhoz köthető, amikor Tamás a világ örök (Arisztotelész) vagy a világ teremtett (Mózes, Platón) vitáját tárgyalja. Tamás ismételten a racionális igazolás, a bizonyítás módszerét alkalmazza itt is. A bizonyítás azt jelenti, hogy a keresett tulajdonság a vizsgálat tárgyához tartozik. Amint már szó volt róla a bizonyíthatóság linearitást jelent, amely gyakran attól sem riad vissza, hogy ha kell, alkalmazza a feltételezést is. A bizonyítás tehát kiegészítődik a valóság szimulációjával. A szimuláció pedig azért sikeres, mert a tárgynak mi adunk tulajdonságot és nem a bizonyítandó saját tulajdonságát vesszük figyelembe. A bizonyíthatóság csak a linearitás sokféleségére, a tulajdonságok megkülönböztetésére alkalmazható, és nem a vertikalitás egyediségére. Hogyan bizonyítom például a szakrális rendet, a szabadságot és az igazságot? De nem is kell a bizonyítás, mert mindezek az abszolút Egy teremtő és a teremtést fenntartó akaratának megnyilvánulásai, vagy a teremtés aktusának attribútumai, velejárói. Az Egy teremtő megnyilvánulásait folyamatosan tapasztaljuk pl. az éltető szakrális fény folyamatos kibocsátásában, a teremtés fenntartását pedig pl. a cirkularitásban és a Tamás által is vizsgált mozgásban, illetve szeretetét abban, hogy az Egy velünk és bennünk van. A Teremtő és a teremtmény között tehát a kapcsolat folyamatos. Úgy is mondható, hogy a kapcsolat online. Öntudatos akaratunk megnyilvánításában ez a kapcsolat mintaként kell szolgáljon számunkra, és akaratunkat egyeztetnünk kell az Egy akaratával, mert ellenkező esetben veszíteni fogunk. Ismerjük tehát, hogy mi az Egy akarata és melyek a velejárói is. Ha üdvözülni, majd megistenülni akarunk, és az Eggyel azonosak akarunk lenni, az Egy képét akarjuk megmutatni, akkor nekünk is azonosulnunk kell az Egy akaratával, vagyis teremtenünk kell és képviselni a teremtés velejáróit pl. szeretni a másik embert, igazságot adni, rendet tenni és szabadságban lenni. Beavató Mesterünk is ezt tette. Ha mindezt tudjuk, miért teszünk az esetek többségében az Egy akarata ellen?

Különben is a ma érvényben levő cirkuláris dualitás elvének értelmében érvényét vesztette a világ állandósága vagy folytonossága, amivel Tamás foglalkozott, mivel aminek kezdete van, annak egyben vége is van, akárcsak az életnek, mert amikor megszületünk, akkor halunk meg és fordítva. Az örök is, és a kezdet is lineáris gondolkodás. Hasonló a példa ahhoz, hogy a Föld forgását és helyét a geocentrikus vagy a heliocentrikus elmélethez kötjük, mert a relativitás értelmében, mindegy hogy a Föld körül mi kering. Azzal az értelmezéssel sincs semmi gond, hogy a teremtés a semmiből (ex nihilo) történt, ha értjük a semmit. A semmi az, ami szemmel nem látható, és kézzel nem fogható, vagyis a szellemi tér, vagy az Egy „tulajdonságai”, mint a rend, az igazság vagy a szabadság. A világ, akárcsak az ember szellemi és nem anyagi. Az anyag a tartalom, a szellem a forma. Egyes keleti tanítások szerint az anyag csak káprázat, mája vagyis tükör. Ha utalunk a teremtésben leírt „ és lőn világosság”-ra vagyis arra, hogy a fény (a tömeg nélküli foton) volt az első megjelent anyag/energia, akkor nem járunk messze, attól, hogy a kiterjedés és az összehúzódás, a permanens mozgás szabálya szerint az energia a kozmikus értelem felé tűnik el, és onnan is származik. Továbbá, a világnak azért sincs kezdete és vége, eszkatológiája, mert az idő is mozog. Kétféle idővel rendelkezünk egy abszolút, önmagában létező végtelen és egy relatív, az ember által mért véges idővel. 

Feltehető a kérdés, hogy az egyháztanító Tamás, a Doctor angelicus, a Doctor humanitas, miért nem szól a teremtő emberről, és miért szól folyamatosan a különböző tanokat kölcsönző régi szövetségbeli bűnös emberről, sőt az ő koráig nem létező új hét bűnt fogalmaz meg. A Tamás a hét bűn fogalmát valószínűleg a háromszázas években élő gnosztikus Evagriosz Pontikosztól vette át, amelyet akkor logiszmoszoknak neveztek. Eredetileg nyolc emberi magatartásformáról volt szó, amelyet Tamás fogalmazott át bűnné. Figyelemre méltó, hogy a bűn esetében nem Arisztotelész racionális gondolkodását követte, mivel Arisztotelésznél nincs teremtés és bűnbeesés sem, hanem a Mózest követő Ágostonhoz csatlakozik. Tamás hét bűnét az ellenreformáció érdekében létrehozott tridenti zsinat befogadta, ezzel is tovább fokozta a szabadságra teremtett ember bűnösségét. Hasonló a helyzet a trident által bevezetett dogmatikus szentségekkel is, amelyek egyrészt az egyházi apparátus létezésének szükségességét voltak hivatottak igazolni a reformációval szemben, másrészt akárcsak a régi szövetségbeli tízparancsolat, erkölcsi normák voltak és semmi közük nincs az Egy szakralitásaihoz. Számos szentség létezését a régi szövetségből, illetve Páltól vették át pl. a felkenést, lásd, Sámuel próféta felkeni a királyt (1. Sam. 10.1) A felmerülő kérdés ebben az esetben az, hogy a tudatlan ember miért nem képes kétezer év óta az Egy szakralitásait, mint az igazságot, a rendet, a szeretetet, a szabadságot a maga képére formálni, azonosítani és összehangolni akaratát az Egy akaratával? Miért formálta inkább az Egyet a maga képére, illetve honnan vette azt a tudatlanságot és bátorságot, hogy önmagát az Egy helyére tegye?