132. Alfa és omega

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/Cxat5mfhb9o csatornán.

Az anyagi világ első dualitása a fény/az idő, a szellemi világ első dualitása pedig az ember (egyetemes és individuális én). Amikor az anyag és a szellem még nem volt elkülönülve, akkor a Paradicsomban, az abszolút tér állapotában csak az abszolút fény létezett, és ennek részeként létezett az ember őse, az anyagtalan ÁdámÉva, a fényember is. Megjegyzés: Ádámnak nem volt gyermekkora, ami azt jelenti, hogy szellemi ember volt. Később az életbe (a relatív időbe, a másolatba, az alfa állapotba) érve ő lesz az első keresztény, vagyis akinek tér és idő keresztje van. Ő terjesztette ki az abszolút fényt, a relatív fénybe, az abszolút teret, a relatív térbe. Mivel az Egynek, mint szükségszerűségnek és abszolútnak meg kellett nyilvánulnia, ki kellett terjednie, így az abszolút időből megalkotta a relatív időt, a történetiséget, vagyis elindította, megteremtette azt a folyamatot ahová és amikor az embert belehelyezte, és ezzel létrehozta az első kapcsolatot, amivel a fenti és a lenti világot, a véget (omega) és a kezdetet (alfa) összekötötte. Az örök, halhatatlan első ember, mint létező kapcsolat és a dualitás képviselője kapott tehát egy tér dimenziót (eredet, vég, omega, abszolút) és egy idő dimenziót (másolat, kezdet, alfa, relatív), valamint a kettőt összekötő kereszteződést, amit szimbolikusan keresztnek nevezünk, vagyis a lineáris és a vertikális párok kapcsolatát és benne a kiinduló origó pontot, a kereszt középpontját.

Az Egyhez visszatérő egyetemes embernek életében ezt a középpontot kell megkeresni, mert az alfából (élet, idő, mozgás, relatív) csak „itt” tud visszatérni az omegába (lét, tér, mozdulatlanság, abszolút). A keresés azt jelenti, hogy minden egyéb fölösleges kapcsolatot le kell bontanunk, fel kell számolnunk, pl. az individuális én okozta terheket, mint az anyagi kényelmet, az önzést, az irigységet, a gőgöt, a kevélységet stb., amelyek gátolják lelkünket a visszatérésben, a középpont megtalálásában. Ezt a folyamatot, úton járást nevezik még kiüresedésnek, módszertanát pedig beavatásnak, vagyis olyan tudás megszerzésének, amely meg tud szabadítani a fölöslegektől, elsősorban az anyaghoz való ragaszkodásunktól. Úton lenni, a taoban lenni, azt jelenti, hogy folyamatosan szabadulunk meg a fölösleges kapcsolatoktól, dobjuk le nyűgjeinket. A megszabadulás módszere lehet a meditáció, a szemlélődés, a transzcendens ima, az aszkézis (lelki gyakorlat). 

Nincs könnyű dolga annak, aki a kiüresedést, az individuális én terheitől, vallásos nyelven a bűnöktől való megszabadulás útját választja, ugyanis döntéseiben megfelelően kell, ismerje a dualitás törvényeit, az anyagi és a szellemi párok egymásra utaltságát, a rend törvényeit. Például, a természetben levő rend törvényei szerint a létező szakralitásokat, az élővilág összetevőit, mint a víz, a fény, a levegő, a föld egymás kiegészítő párjainak szerepét. A párok között hierarchia van, mert pl. a fénytől/melegtől függ a többi szakralitás létezése, így a tápláléklánc is, amikor a fény adja a növények fotoszintézisét (növekedését és fejlődését), amit a növényevő állatok és az ember is elfogyasztanak. Az első dualitásban, a tömeg nélküli fényben még nem különült el az első elektromosság és mágnesesség, még nem volt nappal (pozitív energia) és éjszaka (negatív energia). Később az elektromosság miatt megjelent a vonzás és a taszítás, a pulzálás, a lüktetés, amit általában mozgásnak nevezünk. A négy teremtett szakralitásból a fény elektromos és mágneses töltése, vagyis a tűz hozta mozgásba a vizet (párolgás és lecsapódás), a levegőt (légmozgás, hűtés és melegítés) és a földet (levegő, víz és a  megtelepedett mikro-organizmusok). Nem véletlen, hogy a régi vallásokban a tűzet, vagyis a fényt különös tisztelet övezte.

A párokból az egyik fizikai valóságában látható és megtapasztalható számunkra, a pár másik fele pedig nem, pl. a víz és a pára, a fény és sötétség, a növény föld feletti és földalatti része stb. Hasonló állapítható meg a tér és idő törvényeiről is, ugyanis minden létezőből van egy abszolút (eredeti) és egy relatív (másolat, vetület). Létezik tehát egy abszolút (teremtett) idő (kairosz), és egy relatív idő (kronos), amelyet az óra mutat. Az abszolút idő egyenletesen folyik, a relatív idő pedig lüktet, pulzál, hol gyorsabban, hol lassabban. Az abszolút tér (lét) a változatlan, állandó, ahol semminek sincs helye, és tömege, mert az abszolútban nincsen teremtés, de az abszolút teremt. A relatív térben (élet), amely velünk együtt mozog, változik, minden teremtett dolognak (tömegnek) helye és ideje van. Az Egy „dolga” az volt, hogy az abszolút kiterjedjen, megnyilvánuljon, vagyis relatívvá váljon. A mi feladatunk pedig az, hogy ezt az irányt megfordítsuk és a relatívból abszolútot alkossunk. Ez az alkotás a művészet, vagy a műnek a megalkotása. A legszebb mű, az életmű, mert ekkor leszünk társai az Egynek a teremtésben, ami a körkörösség, a pulzálás, a fent és a lent együttműködése, amellyel zárjuk a kört, hogy általa egy másik kezdődhessen el. Mindenki a saját lelkét hozza mozgásba, majd csak ez után tudja a másokét is. Mozgásba hozni a lelket a szellem irányába, amikor lelkesedünk, azt jelenti, hogy felismerjük a duális párokat, és benne magunkat, valamint azt, hogy nem vagyunk egyedül. Ráébredünk arra, hogy feladatunk van, hogy el kell, induljunk azon az úton, amelyet Beavató Mesterünk mutatott meg, hogy részt kell, vegyünk a mindenkire kiáradó kegyelemben és szeretetben, mert csak így tudjuk individuális énünket egy magasabb rezgésszintre emelni, ami a mozgásból a mozdulatlanság fele terel, ami által közelítünk univerzális énünk fele. Ezt az utat nevezik megvilágosodásnak is, amikor egyetemes énünk fényességét felfedjük, és tudásunkkal fokozatosan erősítjük, hogy így fényét koncentrálni tudjuk a dualitás tér és idő kereszteződésének középpontjára.

Amikor Beavató Mesterünket római módszer szerint kivégezték, a tudatlan tetteseknek, ideértve az akkor már létező háttér hatalomnak, amelyre utal a II. Vatikáni zsinat is, fogalma sem volt, hogy az egyetemes fényt, az abszolút képviselőjét, Beavató Mesterünket és vele az Egyet is („az Atya és én egyek vagyunk”) a fénykeresztre feszítették. A kereszt, mint az első kapcsolat szimbóluma, a fényes (arany) eredeti tér (vertikalitás) és annak megnyilvánulása, a másolat, a vetület, az időt szimbolizálja (horizontalitás). Amit mi időnek nevezünk, az nem más, mint a Föld saját tengelye körüli mozgásának szögsebessége. Kétféle idővel van tehát dolgunk, egy transzcendens, abszolút idővel, amit szakralitásként az Egytől kaptunk és egy fizikaival, (relatív, vetület, másolat), amelyet tájékozódási céllal mi hoztunk létre és óránkkal mérünk. Így a világban való időbeni tájékozódásunk relatív, ami azt is jelenti, hogy az idő párjában, a térben való tájékozódásunk is relatív. Két időnk és két terünk van, az egyik pár az abszolút, a másik a relatív, amelyet mi hoztunk létre pl. a GPS mutatta koordináta rendszer. Kérdezzük meg magunkat: melyik szerint tájékozódunk, az abszolút rend vagy a relatív, az általunk összetákolt rendszer szerint? Milyen tudás mentén élünk, ha még nem tettünk különbséget a rend és a rendszer között, az egyetemes és a partikuláris között?

Amikor rendszerben, racionálisan gondolkodunk, ne feledjük el, hogy az ésszel nem vagyunk képesek az isteni, az abszolút duális (alfa és omega) valóságot felfogni, mert a valóság nem racionális. Agyunk nem képes a relatívat abszolúttá tenni. Ehhez már lelkünk értelme kell, mert csak így tudjuk elválasztani azt, amit két szemünkkel látunk, attól, amit nem látunk. A racionális gondolkodásunk a kényelmet szereti, amikor és ahol ki lehet használni az élet minden percét, élvezni lehet mindent és mindenkit. Ezért nem tud megküzdeni a számára magasabb tudást igénylő és ezért kényelmetlen abszolúttal. A kényelmetlenséget „anyagi jóléttel”, vágyakozással, pótcselekvéssel, hazugsággal, ámítással és pénzzel próbálja meg megoldani, de nem tudja. Egy felsőbbrendű szellemi tudást, nem lehet egy alacsonyabb rendű anyagi tudással helyettesíteni, csak úgy, ha becsapjuk önmagunkat és alázat hiányában Istennek képzeljük magunkat. Miért csodálkozunk a mai liberális, istentelen, anyagiakban kényelmesen dúskáló nyugatias gondolkodáson, a testi vágyak fokozatos kielégítésén, amely gyakran arra hivatkozik, hogy ha van pénzed, mindent meg tudsz oldani? Itt a hangsúly a testi vágyakon van és nem általában a vágyakon van.

A vágyak, a motivációk, a lelkesedés szükséges, csak az alacsonyabb szintű anyagi vágyakat, magasabb, szellemi szintre kell emeljük. Ehhez pedig tudás kell, amely a tudat és a tudatosság eredménye. Mindkét énünknek van tudata, tudatossága és tudása. Következik, hogy tudásunk lehet egy alacsonyabb rendű, anyagias tudás (apara) amely az individuális énünkhöz, vagy egy felsőbbrendű (para), szellemi tudás, amely az egyetemes énünkhöz kapcsolódik. Ezen utóbbi esetében a tudásunk a teremtéshez, az alkotáshoz szükséges tudást (ősi tant) jelenti. Tudatosságunk pedig azt, hogy nem az ész, a racionális gondolkodás van jelen, hanem lelkünk. Tudatunk pedig azt, hogy tudunk a bennünk rejlő kis istenről, az ajándékba kapott egyetemes énről, ezért a tudatunk mindig öntudatot, önmagunk ismeretét jelent. Egyetemes énünk esetében a tudat-tudatosság és tudás megszerzésének célja a másokért tett áldozathozatal, a legmagasabb éberség, a szeretet megvalósítása. Amikor viszont tudatunk a racionális, mennyiségi, önző, individuális énből indul ki, akkor tudatosságunk az anyaghoz, a fejlődéshez és a haladáshoz, a sikerhez kötődik, tudásunkat pedig olyan célok elérésére használjuk mint az anyagi gazdagság, a vagyon felhalmozása, a siker stb.. Ezt lehetne lelkünk sötét oldalának is nevezni, vagy a vallás nyelvén a megkísértésnek, az ördög művének, vagy bűnnek, mert nem hozunk áldozatot másokért és szeretni sem tudunk. Nem véletlen, hogy a vallásos fogalom szerint, amikor individuálisan, áldozatvállalás nélkül élünk a bűn által veszünk el. Csak azt kellene hozzá tenni, hogy szabad akaratunkból eredően bűnösségünkről, individuális énünk túlsúlyáról (halálunkról) és bűntelenségünkről egyetemes énünk túlsúlyáról, a visszatérésről (halhatatlanságunkról) is mi döntünk. Duális (alfa és omega) életünk tehát potencia, lehetőség és egyben feladat is arról, hogy mit választunk: visszatérünk-e az Egyhez, vagy elveszünk.