131. A párom

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/CtgrJKMsgX0 csatornán. 

A szükségszerű, mint abszolút, és párja a kiterjedés, a relatív nem racionális, hanem értelmes. Az abszolút és a relatív létezésének van értelme, indokolható, mert az okot és az okozatot, a dualitást, a tökéletességet képviselik. A racionalitás, az individualizáció a tökéletlenségünk beismerése, amikor megkérdőjelezzük a tökéletesedést és nem tudjuk összekötni a párokat, vagy olyant teszünk, ami értelmetlen és lineáris. Ahhoz, hogy az abszolútból relatív legyen, kell a kapcsolat, mint amilyen Beavató Mesterünk. Az ő feladata volt, hogy emberi nyelven tolmácsolja, az Egy üzenetét pl. nem vagyunk egyedül, „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (vagyis egy újabb kezdésig és végzésig, majd egy újabb kezdésig és végzésig, vagyis mindig) és térjünk vissza az Egyhez. A visszatérés tanításából fakadó tudás, ami által ez megtehető nyomokban maradt meg a kanonizált evangéliumokban. Az apokrifnek nyilvánított Indiában tanító Tamás szerint „amikor a kettőt eggyé teszitek és amikor a belsőt olyanná teszitek mint a külső, és a külsőt olyanná, mint a belső,és a fentit olyanná, mint az alsó és amikor a férfit és a nőt eggyé teszitek, úgy hogy a férfi azután már nem lesz férfi és a nő nem lesz nő, és amikor a szemeteket a szem helyére teszitek ( pl. az értelem harmadik szeme), a kezet a kéz helyére, a lábat a láb helyére és a képet a kép helyére, akkor léptek be a királyságba”.

Isten országa lenne az abszolút tér és idő, a fényesség keresztjének felvétele és középpontjának a „visszatérés helyének” megtalálása. Beavató Mesterünk arra tanít, hogy „aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.” Aki tehát ismeri és felveszi az abszolút keresztet, vagyis másodszor is megszületik, immár szellemben, nevezhető visszatérő kereszténynek, aki méltó a Mesterhez, mert tanítvánnyá válik. A kereszténység tehát tanítványság és feladat. Egyetemes énünkkel kereszténynek születünk, az abszolútból (az abszolút térből) érkezünk a relatívba (időbe), majd az élet viharaiban, a hol fel, hol le, hol kicsit jobbra, hol egy kicsit balra vargabetűs életünk után, újra meg kell, találjuk önmagunkat, a bennünk levő egyetemes ént, mert így leszünk újra visszatérő keresztények. Aki még nem találta meg az abszolút keresztjét, annak igyekeznie kell.

A kereszténység nem a keresztfán elhangzott „elvégeztetett”-nél kezdőik, hanem ott fejeződik be, mert akkor és ott volt a beteljesedés, amit nekünk is el kell érnünk. Keresztényként jövünk, és keresztényként kell bevégezzük. Beavató Mesterünktől megkaptuk a visszatéréshez szükséges tudást, és rajtunk a sor, hogy a ránk bízott feladatot elvégezzük, mert a mi beteljesedésünk, a mi egyetemes énünk is számít a szeretet körforgásában, a teremtésben. A különbség annyi, hogy nekünk a relatívból (az időből, az életből) kell abszolútot (teret, létet) teremtenünk, amit megistenülésnek vagy visszatérésnek is nevezünk. Nem a lelket hordozó testnek kell visszatérnie, hanem a léleknek. A körforgásban nem a test, a lélek védőburka születik le az abszolútból a relatívba, hanem a lélek, pontosabban az Egy képe és hasonlatossága, a kis isten, a mi halhatatlan egyetemes énünk. Így az ember anyagba zárt lélek (forma) és nem lélekbe zárt test (anyag). Mivel az egyetemes én nem anyagi természetű és szemmel nem látható a hasonlat megértéséhez létezését a tömeg és hely nélküli fényhez hasonlítjuk. Ahogy a fényre, úgy a lélekre, sem lehet azt mondani, hogy itt van, vagy ott van, illetve az emberi testben hol a helye. Amint értelmetlen az a kérdés is, hogy hol van az Atya. Semmi esetben sem a Sixtusi kápolnában. Az elmének az agyban van a helye, a léleknek pedig nincs kijelölt helye, mert a hely tömeget, anyagi természetet jelent. A tömeg nélküli léleknek/szellemnek, a fénynek nem helye van, hanem állapota. Ami a helyet és az állapotot összekapcsolja az a mozgás, a változás.

Amint egy másik bejegyzésben utaltunk rá, amit valóságnak nevezünk, az az Egy valósága, a dualitás, a fent és a lent, az abszolút és a relatív együtt. Így a valóság egyrészt anyagi pl. az anyagnak helye van, másrészt szellemi, amelynek nem helye, hanem állapota van, és ami a kettőt párrá teszi, összekapcsolja az a mozgás és a mozdulatlanság, az állandó keletkezés, születés és az állandó eltűnés, a változás, amit halálnak is nevezhetünk.  A vallásos fogalmak szerint az Atya (szükségszerűség), a Fiú (kiterjedés) és a kapcsolat, a Szt. Lélek. Nem is tudjuk elképzelni sem, hogy sem az abszolútra, sem a relatívra, sem a kapcsolatra nem volna szükség, ha mi nem vagyunk. Nélkülünk az egész értelmetlen. Miért csodálkozunk, hogy ha ezt a hármasságot szentnek vagy szakrálisnak nevezzük? Mindannyian kicsit az Atyát, kicsit a Fiút és kicsit a Szt. Lelket képviseljük. Hogy mennyi látszik ebből bennünk és rajtunk, azt mindenki szabad akarata szerint dönti el. A szomorú az, hogy fokozatosan, egyre kevesebb emberen látszik, hogy ő az Atya, képviselője, helytartója. A szakralitás a hétköznapokban ismert vallásos fogalmi rendszerben talán jobban érthető, ugyanis ha a hármasságot a vertikális síkban szemléltetjük, akkor az Atya az égben, a Fiú a földön van és a kettő között a létrát, a kapcsolatot Szt. Léleknek nevezünk. Ha horizontális síkban gondolkodunk, akkor az Atya a folyó egyik partja, a Fiú a másik part, és köztük van a híd, a kapcsolat, a Szt. Lélek. Ne feledjük, hogy a hármasság az emberért van. Értünk van a létra is, és a híd is, hogy rajta fel és le tudjunk járni, hogy visszatérésünkben, szellemi emberként a hídon át tudjon menni a túlsó partra. Ahogy az egyetemes tudásba beavató Mesterünk mondta „jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” a Szt. Lelket, a kapcsolatot, a létrát, a hidat köztünk és ő közte. Amikor elküldte, a tanítványok habár külön nyelveken beszéltek mégis értették egymást, mert az egyetemes tudás nyelvén szóltak. Vajon megértjük a hármasság ajándékát, hogy mindez értünk van? Mi, hogyan viszonozzuk ezt a hármas ajándékot? Ha tudunk teremteni, megfeszülni, többlet terhet vállalni akkor viszonozzuk ezt az ajándékot és megkapjuk a visszatéréshez szükséges kegyelmet, beavató tudást, ellenkező esetben nincs kegyelem.

Lelkünk mozgása mindig viszonyítást jelent: mihez képest mozog, pl. önmagához, az Egyhez vagy egy másik mozgó lélekhez képest. A dualitás és a mozgás egymást feltételezik, ugyanis a dualitás megnyilvánulását nevezzük mozgásnak és a mozgás/mozdulatlanság megnyilvánulását dualitásnak. Duális a mozgás, és a mozgás dualitás. A mozgás lehet lineáris, pl. az individuális én párok esetében, ahol a párok nem találkoznak, nincsenek kapcsolatban, vagy lehet cirkuláris, pl. az egyetemes én párok esetében, ahol a párok kapcsolódni tudnak. A lineáris mozgásban a duális párok felbomlanak, míg a körkörös mozgásban létrejönnek. A mozgás feltétele a min. egy pár, vagyis a két különböző állapot pl. hullámhossz, rezgésszám, elektromos töltés és a közöttük levő kapcsolat. A kapcsolat teszi lehetővé az állapotok változását, amely erő és energia nyereséggel vagy veszteséggel jár. Az életnek nevezett folyamat nem más, mint a duális párok állandó mozgása, változása, úgy a természetben pl. a teremtett szakralitásoknál, mint a víz, a fény, a levegő, a föld változása, mint a szellemi világban, a láthatatlan, de kegyelemből megtapasztalható Egy közelségében.

A világ változása a dualitásokban, párokban létezik és a dualitások a világban léteznek. Világunk egyben hely is, fizikai, anyagi valóságában, de állapot, vagyis szellemi is. Életünkben mindkettőt meg kell ismernünk. Az anyagi világunk minél pontosabb megismeréséhez a partikuláris tudással és racionális gondolkodással rendelkező tudományt kell használjuk, a szellemi világunk állapotának megismeréséhez pedig egyetemes tudásunkat, amelyhez legközelebb a filozófia és a művészetek állnak. Amit a teremtett világban, a természetben (az ember nélkül is létezőben) észlelünk és tapasztalunk az a tökéletes dualitás. Amit az ember világában észlelünk és tapasztalunk az a tökéletlenség, de csak azért, hogy a tökéletesedés útját, a taot bejárjuk, visszatérjünk, hogy elérjük a tökéletességet, a teózist. Lelkünk mozgása, állapotváltozása, tökéletesedése, az Egyhez való kapcsolódása nélkül nem lehetséges, nélküle nincs visszatérés, beteljesedés, hierarchikus rend, mert nem tudjuk összekötni a lenti és a fenti világot. A mozgás, a dualitás, a dinamikus állapotváltozás ellentéte a statikusság, a kényszer állapot, a hierarchia nélküliség, amit egyenlőségnek is lehet nevezni. Az egyenlőségben nincs mozgás, nincs pulzálás és nincs dualitás, mert nincs két állapot és nincs összekötő mozgás sem. Az egyenlőség állapota az, ahol úgy az anyagi (külső), mint a lelki (belső) világunk felszámolódik, mert megszűnik a dualitás, a mozgás. Láttuk, hogy az emberi életet felszámolták az egyenlőségi kommunizmusban, napjainkban pedig a modern liberális demokráciában, amely tudatlanságában, eltévelyedésében gyors léptekkel halad a második bolsevizmus fele.