125. A megismerés (1)

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/VFhQwRCP7WA csatornán. 

A megismerés szükségszerűség, mert életünk azért van, hogy a világot és benne önmagunkat megismerjük. A világ megismerése nem más, mint a valóság, vagyis duális világunk megismerése a fent és a lent, a kint és a bent, az anyag és a szellem együtt. Egy ember, egy valóság és két megismerési lehetőség, de csak azért mert az ember is a dualitás képviselője, egyben anyagi (test) és szellemi (lélek). Amint a test is duális, mert külső és belső, úgy a lélek is duális, mert rendelkezik az anyagi, külső világunk leképezésére alkalmas individuális énnel és a szellemi, belső világunk leképezésére alkalmas egyetemes (univerzális) énnel. A mi feladatunk, hogy ezt a kettőséget, dualitást egy egységben ismerjük meg és értelmezzük racionális gondolkodásunk (ész) és szellemi értelmünk (lelkünk) által. Annak függvényében, hogy egyénekként és történeti koronként melyik megismerésnek, a partikulárisnak, az anyagnak, a testnek, az érzékeknek vagy az egyetemesnek, a szelleminek, az értelminek tulajdonítottunk elsőbbséget, alakítottuk ki a megismerés eszközeit, a tudományokat, a filozófiát és a vallásokat. Nem szabad elfelednünk, hogy a történeti korok elején a tudományok, a filozófiák, a vallások nem azt jelentették, amit ma. Amikor pl. a tudós azt állította magáról, hogy ő filozófus, arra kell következtetnünk, hogy a vallások, a tudományok és a filozófiák egységes egészet alkottak, mert egyetlen rendezői elv volt, ami nem más, mint az egyetemesség megismerése. Később a megismerés eszközei szétváltak, akár az is mondható, hogy „szakosodtak”. A tudomány művelése már nem volt filozófia, és a vallás sem volt már filozófia, mert átváltott hatalomgyakorlássá. Ezen szétválások következménye többek között az is, hogy fogalmi rendszereink is megváltoztak. Így, ha ma értelmezni szeretnék egy múltbeli filozófiai, tudományos vagy vallási tételt, akkor mindig az adott korba kell beágyazzuk azt, és nem a mai gondolkodásunkkal kell értelmezzük. Ellenkező esetben a megismerés hamis lehet. 

Általánosságban a megismerésről elmondható, hogy a korábbi évszázadok embere inkább hajlott a valóság, a világ (világosság, az ami a fényben látható) összerakására, a fent és a lent dualitásának elfogadására, a szintézisére, mint a mai ember, akinek a megismerés inkább a valóság szétszedése, analízise által lehetséges. Pedig, tudjuk, hogy az egész nem a részek halmaza, hanem az egész a részekben van. Ezt régen benne foglaltatásként, vagyis dualitásként értelmezték. A mai ember inkább a szingularitásban, a különállóságban gondolkodik, mert elfelejtette, hogy a megismerés szükségszerűsége is kettős. Szükségszerű megismerni pl. az embert, az Egyet, a természetet, az értelmet, a bölcseletet, de van amit jobb lett volna nem megismerni, mert nem szükségszerű, pl. a kamatot, a profitot, a fölösleget, a hasznosságot, az ál-valóságot, a jogot, a fejlődést és a haladást, az evolúciót, a káprázatot, a tőzsdét, a túlfogyasztást, a rabszolgaságot, a szakralitások és az ember kizsákmányolást stb. A felsorolásból látható, hogy amit szükségszerűen meg kellene ismernünk az az egyetemességnek a része, ami valójában ingyen ajándék számunkra. Az ajándékba kapott szakralitásokat kellene megismernünk, a bennünket fenntartó földet, levegőt, vizet, fényt és barátunkat, a másik embert, és nem azt, ami nem szükségszerű, ami nélkül nagyon jól lehetne élni pl. a kamat, a profit, a rabszolgaság stb. A nem szükségszerűt a tudatlanság és az egyéni érdek hozta létre. A nem szükségszerű az ál-valóság, vagyis az egyetemességnek partikulárisra való lefokozása. Az Egytől a szükségszerű valóságot kapjuk ajándékba, mégis ennek ellenére mi a fölösleghez, a mesterséges ál-valósághoz ragaszkodunk, mert ez a könnyebb és kényelmesebb. A lelki kényelem mindig az anyagi kényelmet és a lelki halált hozza magával.   

Vajon miért szeretjük a bonyolult és mesterséges, nem szükségszerű, hazug és kényelmes ál- valóságot, és nem az igazit? A magyarázatot lelkünk dualitása adja meg, amely az anyagi csábítás miatt, előtérbe helyezi az individuális megismerést, az egyetemessel szemben, a kényelmet az elvégzendő feladattal szemben. Az individuális én szerint csak az létezik, ami kézzel megfogható, szemmel látható és füllel hallható. Erről az individuális megismerésről kellene lemondanunk, mert csak, akkor válhatunk igaz és normális emberré, akinek hite önmagában, pontosabban egyetemes énjében, a benne mindig jelen levő kis istenben van. A lemondáshoz akarat és bátorság kellene, elfordulni az individuális énnek és az elme- testnek köszönhető csábítástól, a kényelemről, vallásos nyelven lemondani a bűnről. A hit, az öntudat nem a vallások kérdése, mert ember nincsen vallás nélkül. A különbség csak annyi, hogy az individuális és kényelmes ember nyitott szemmel sem lát az orránál tovább, és mivel önmagában nem hisz, az anyag vallásának híve. Ezzel szemben az egyetemes ember csukott szemmel látja az Egyet, mert a szellem felsőbbségét vallja. Ő nem a vallásban hisz, hanem hitét vallja meg. Az előbbi individualitásban gondolkodik, az utóbbi az egyetemességben. Az előbbi lemond az Egy megismeréséről és lelkét önmaga számolja fel az általa készített álvalóságban, az utóbbi csak az Egy megismerésére, a szükségszerű valóságra vágyakozik, hogy földi tesztelése után lelkét felkészíthesse és átadhassa az Egynek. 

Ha a megismerés három eszközének (a tudománynak, a vallásnak, és a filozófiának) hozzájárulását vizsgáljuk a megismerés tárgyához, akkor el kell különítenünk a liberális és globalizált korunk vallásának, tudományának és filozófiájának hozzájárulását a megismeréshez (a tudásszerzéshez) és a kb. 500 évvel korábbi hozzájárulását. Abból indulunk ki, hogy amint már említettük e három megismerési mód valamikor egyet alkotott, mert a filozófia pl. vallás is volt, ugyanis mindkettő az igazság minél pontosabb megismerésére törekedett, továbbá a tudomány is kapcsolódott a valláshoz, mert a teremtett világ működésének megismerésére vágyott. Amikor a vallás kezdett hatalmat gyakorolni és a saját dogmatikus/betű szerinti igazságát keresni, kb. a IV. századtól kezdve, akkor a tudományt és a filozófiát is alárendelte ennek a hatalmi érdeknek. Lásd ennek következményeit a XVI. században, pl. a heliocentrikus és a geocentrikus vitákat Kopernikusz, Galilei és Kepler idejében, illetve az egyház beleavatkozását a „bolygók mozgásába”. A dogmatikusok elfelejtették, hogy a vallások alapját képező teológia (az Istent megismerő tudás) sokféle ismeretet tartalmaz, mivel az Atya (deo vagy teo) ugyan egy, de a logosz többféle jelentéssel bír pl. szó, ismeret, tudás, beszéd, bizonyítás, gondolkodás, logika, bölcsesség stb. Mivel a megismerés több mindenre vonatkozik, így teológia is sokféle van. Nem csak a dogmatikus betű szerinti (sensus litteralis) értelmezés létezik. 

Valaki azt mondta, hogy aki keresi az Istent, az teológusnak számít, attól eltekintve, hogy van-e „teológiai képzettsége”, illetve Isten akkor létezik, ha keressük. Ha nem keressük, akkor nincs, pontosabban nem találjuk meg. Továbbá, azt is elfelejtettük, szándékosan vagy anélkül, hogy a visszatérés örömhíre szimbolikus üzenet, amit lelkünk értelmével és nem a racionális hideg gondolkodással, a betű szerint kell értelmezzünk. Nem a színpadon játszó színész a fontos, hanem a rendező. A színész csak tolmácsolja a rendező üzenetét, akár a betű annak üzenetét, aki papírra vetette. Korábban a teológiai megismerés Atya közeli, egyetemes és metafizikai volt, amint arról pl. a III-IV. században élt egyházatyák és egyháztanítók, amint Tertullianus, Jusztinosz, Origenész és Alexandriai Kelemen műveiből tudomást szerezhetünk. Az egyetemestől való eltávolodás, az individualizálódás, a sola scriptura, a hatalmi erővé válása, pl. a niceai zsinattal kezdődött és kb. a tridenti zsinattal (1545-1563) és az ellenreformációval csúcsosodott ki. Megjegyzés: voltak olyan tudósok, mint pl. Isaac Newton, aki a niceai zsinatot nem fogadta el. Vajon a következő évszázadok azért kerültek úgy be a tömegmanipulációs történelemírásba, mint a felvilágosodás kora, mert egészen az I. vatikáni zsinatig (1869-1870) nem tartottak egyetemes zsinatot? Megjegyzés: a felvilágosodás kora elnevezést valószínűleg a Rothschild család alapította illuminátus (felvilágosult) titkos (1780-as évek) szervezettől származik, akik később magukba olvasztották a ma is létező szabadkőműveseket. 

Fokozatosan a filozófia is, a teológiához hasonlóan a korábbi egyetemes értelem, bölcsesség helyett áttért a kézzel fogható világ racionális megismerésére. Az áttérés után minimum kétféle filozófiával találkozunk, az egyik az értelmet és a bölcsességet keresi, pl. a Szókratész és Platón által képviselt maradék értelem, a másik a racionalitást pl. Arisztotelész individualitása. Az előbbit valamennyire lelkünk egyetemes énje és a metafizikai szemlélet irányítja, az utóbbit a fizikai valóság szemlélete, az eszme, a világnézet, az individuális én és az ész. Akik pedig, nem szerettek ilyen megkülönböztetést tenni, azok összemosták az értelmet az ésszel, mi több eltüntették az értelmet és kikiáltották az ész elsőbbségét, lásd pl. a humanizmus és az előbb említett felvilágosodás ideológiáit,  vagy a francia forradalom idején propagált egyenlőséget, testvériséget és szabadságot. Akik kitalálták sem tudták, ahogy ma sem tudjuk, hogy mit akartak a szabadkőművesek üzenni ezzel a három szóval. A szabad filozófia, vagy a szabad bölcselet, az értelem megtartotta metafizikai szemléletét, az anyagi filozófia, szabadságát feladva egyre közelebb került a dogmatikus és hatalmi valláshoz és vált vallásfilozófiává, ami nem más, mint hatalomgyakorlás, lásd a szocializmusban alkalmazott dialektikus materializmust.