128. A lélek mozgása (1)

 A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/iGyhH7VVsyU csatornán. 

Amit a természet világában életnek nevezünk az nem más, mint egyrészt a teremtett szakralitások, mint a víz, a fény, a föld, a levegő közötti kapcsolatok folyamatos kialakulása és felbomlása, másrészt bolygónk mozgása miatt észlelt állandó változás pl. a nappal utáni éjszaka, vagy a meleg utáni hűvös időjárás. Ebben a kettős folyamatos átalakulásban, mozgásban létezik Földünk növény és állatvilága és benne mi emberek is. A növény és állatvilág kapcsolatait általában öko-szisztémáknak (öko- rendszereknek) nevezzük, pedig helyesen ökológiai rendnek kellene nevezzük, mert úgy a növény, mint az állatvilág teszi a „dolgát” Az emberek esetében létező kapcsolati rendszert társadalomnak nevezzük, pedig jó lenne, ha itt is, akárcsak a természetben társadalmi rendről lenne szó, de mivel a tudatlan ember, nem tudja, hogy mi a „dolga” saját magának rendszert alkot, amit nem tud működtetni. Ezért nem ismeri fel azt sem, hogy vendégek vagyunk itt, ennek ellenére kizsákmányolóként viselkedünk. Ha az emberi hármas összetevőket, a testet, a lelket és a szellemet vennénk figyelembe, akkor külön kellene szólnunk a testi, a lelki és a szellemi társadalmakról, illetve el kellene különítenünk az emberi rendszert (pl. azok közösségét, akik individuális énjük szerint élnek) az emberi rendtől (pl. azok közösségét, akik egyetemes énjük szerint élnek). Általában társadalom alatt csak a látható testi kapcsolatokat értjük és nem jutunk el oda, hogy a rendszer vagy a rend szerint élőket megkülönböztessük. Ha ezt megtennénk, legalábbis a nyugati világban ki kellene alakítani azt a hierarchikus társadalmat, amelyet a kisebbségben és a rendben élő szellemi emberek vezetnék. De erre a nyugati világban nincs igény. A nyugat azt jelenti, hogy ott a szellemi vezetők, lenyugszanak, vagyis eltűnnek, mert a rendszer alapja a manipulált egyenlőség és a materializmus, a hierarchianélküliség, ami nem más, mint a tömegesedés, ahol diktatúra van.

Úgy a természet világára, mind az emberi közösségek világára jellemző, hogy a kapcsolatok duálisak, illetve dinamikusan változnak. Például a természet anyagi világában, ideértve az emberi testet is a kapcsolatok pl. a térben és az időben változnak, ezért szemmel láthatók és kézzel foghatók. Az embernél viszont különbséget kell tennünk a változó lelki és szellemi világa között, ami közvetlenül szemmel nem látható és kézzel nem fogható, mert a léleknek és a szellemnek nincs helye és ideje, hanem állapota van. Megjegyzés: a lélek és szellem fogalmakat gyakran szinonimaként használjuk, mivel a lélek duális szerepet tölt be. Lelkünk az individuális énünk, szellemünk pedig az egyetemes énünk. Lelkünk változó állapotát, mindig a változatlan Egyhez kell viszonyítanunk, vagyis milyen kapcsolatban van lelkünk a Teremtőjével? A racionális gondolkodásunk alapját képező agynak, például nem állapota, hanem helye van a testben. Nem véletlen, hogy nyelvünkben a gondolatra nem használjuk azt a kifejezést, hogy a „gondolat állapota”, viszont a léleknél használjuk azt, hogy a „lélek állapota”. Kijelenthető, hogy úgy a látható anyagi, fizikai (testi) világunk, mint a lelki, szellemi világunk azért létezik, mert kapcsolatban vagyunk, így testünk által az anyagi/természeti világgal, lelkünkkel pedig az Eggyel. Mindkét kapcsolatban megtaláljuk a dinamikus változást, a pulzálást, amit egyszerűen mozgásnak, életnek nevezünk.

A két világunk között mozgás különbsége abból adódik, hogy az érzékszerveinkkel észlelhető és megtapasztalható külső anyagi természetben az erős és a gyenge erők hatnak, lelki világunk mozgásában pedig az Egytől való láthatatlan „távolságot” vagy „közelséget” az általunk generált gyenge erők határozzák meg. Minél egyenetlenebb és gyorsabb a lélek mozgása, vagyis gyengébb a vágya, vagy másképp mondva a „lélek tüze”, annál távolabb van az Egytől, a tér és idő kereszteződésének középpontjától. Minél közelebb van ehhez a középponthoz, minél erősebb a vágya az Egy után, mozgása annál lassúbb, egészen addig, amíg el nem éri a középpontot, ahol megnyugszik és be tud olvadni az Egybe. A középponthoz közeledő lélekben nő az egyetemes én dominanciája az individuális én fölött, a távolodó lélekben pedig fordítva.

Lelkünk két állapota életünk során folyamatosan változik. Gyerekként mindannyian az Egyet képviselve egyetemes énnel kerülünk bele a földi tér és idő kereszteződésébe, a visszatérésünkre, a kegyelemi ajándékba kapott életbe vagy alkalmassági tesztbe. Gyermeki tisztaságunk kitart kb. 7-8 éves korunkig. A következő korszak a tizenéves kor, vagy a pubertás kor, amikor a külső hatásokra megjelenő individuális énünk által fokozatosan válunk el az Egytől és veszítjük el egyetemességünket, ami semmi egyébnek nem köszönhető, mint a testben felnőttek világának „megismerése”, ideértve a sorozatos kríziseket, kudarcokat és sikereket, próbatételeket, a zavarodottságot, az anyag és a pénz felhalmozásának kényszerét, az elkényelmesedést, a dzsungel törvények alkalmazását stb. Tájékozatlan tizenévesként még nem vagyunk eléggé erősek ahhoz, hogy felismerjük, hogy a zavarodottság, a rendszerszemlélet, a rendetlenség „csinálva van”, hogy a látszat és az élet színpadán látható színészek mögött évszázadok óta ott áll a manipuláló háttérhatalom, a rendező akinek kell az egyenlőség és a materializmus, a kezelhető birkatömeg, mert ellenkező esetben a hatalom nem tud létezni. Mivel ezt a manipulált látszatot nem tudjuk összeegyeztetni gyermekkorunk nyugalmával, az egyetemes énünk adta csenddel, ezért próbálunk kitörni belőle, pl. dohányzunk, alkoholt fogyasztunk, vagánykodunk, sokat bulizunk és más pótcselekvésekbe kezdünk, mivel a „felnőttek” is ezt teszik Viselkedésünkben felnőtté akarunk válni, de gyermekkorunkat sem tudjuk elhagyni. E kettős viselkedésünkből adódik, hogy sokan a tizenéveseket kezelhetetleneknek állítják be és folyamatosan felnőtté akarják "nevelni" őket. A fiatal korszak jellemzője az eltávolodás az Egytől, az individualizáció, a világi dolgok csábítása, vagyis az individuális én felülkerekedése, amelynek következménye, hogy életünkben megjelenik az önzés, az irigység, a siker és az elismerés utáni vágy, a téves fejlődés és haladás, a pénz és az anyagiak utáni loholás, amellyel párhuzamosan háttérbe szorul az egyetemes énünk. Ez a dacos viselkedés nem véletlen. A fiatalok nagyon nagy hányada ezt az individualista felnőtt, lélekvesztő utat választja, a csábítást, az ál-valóságot, a sikert és az anyagi jólét vetítette álomvilágot. Kisebb hányaduk választja, illetve marad meg egyetemes énjének befolyása alatt és válik olyan felnőtté, akiknek sikerül visszatérni gyermekkora tiszta egyetemes énjéhez.

A következő időszak a kb. 20-25 évtől kezdődő felnőttkor. Ez az élet „megalapozásának” kora, amikor családot alapítunk, karriert építünk és sok pénzt kell keresnünk, amikor individuális énünk előtérbe kerülésével engedünk a vallásos nyelven megfogalmazott csábításnak, a megkísértésnek, ami azt a kockázatot hordozza magában, hogy végleg elveszítjük egyetemes énünket és szellemben éretlenek maradunk. Ez a zavarodottság kora, amikor a mértéket, az egyensúlyt elveszítve a szükségest, az elégségest összekeverjük a kényelemmel, és nem az elégségest választjuk, hanem a kényelmet, a „nekem ez jár, mert megdolgoztam érte”. Felnőttkorunkban eljön az idő, amikor választanunk kell, vagy folytatjuk-e „életünk megalapozását”, a kényelmet, az anyagi javak felhalmozását, esetleg unokáinknak gyűjtjük az anyagiakat, vagy engedjük gyermekeinket a saját észlelésük és megtapasztalásuk szerinti kibontakozásban és csak szükség esetén avatkozunk be. Akik hetvenéves korukban is azt teszik, amit negyven-ötven éves korukban maguk döntenek lelkük pusztulásáról.

A másik lehetőség, és ez lenne az igazi felnőttség, az érettség kora, amikor pl. ötven-hatvan év fölött, de lehet korábban is, lemondunk a mértéktelenségről, a kényelemről, az anyagiak és a pénz felhalmozásáról, amikor visszatérünk egyetemes énünkhöz, vagyis másodszor is megszületünk, immár szellemben és bekapcsolódva a szeretet körforgásába részt veszünk a folyamatos teremtésben. Ha így teszünk megmentjük lelküket, mert felkészülünk életünk folytatására a létben. Köztes állapot nincs. Nem véletlen, hogy a vallásos pokol kapujának kilincse fényes, míg a mennyország (menj be országomba) kapujának kilincse poros és pókhálóval borított. Tudnunk kell, hogy az Egytől kapott szabad akaratunk a mindig előttünk álló két út közötti választást szolgálja. Döntéshozásunk mindig a miénk, és érthetetlen az a tudatlanság, amellyel odaadjuk másoknak. Miért engedjük, hogy mások döntsenek fölöttünk, pl. a manipuláló háttérhatalom és az őt képviselő felépített tekintélyek pl. a médiumok, az újságok, a Tv, a rádió, az internet, a közösségi csatornák stb.? Talán így kényelmesebb? Mi döntünk arról, hogy lelkünk állapota boldog legyen, pl. ha közel áll az Egyhez, ha csendes, ha meditálva és szemlélve nézi a világot, vagy boldogtalan, mert zavarodottságában, tudatlanságában mindig lohol és a rá kiszabott visszatérést nem teljesíti. Szabad akaratunk szerint dönthetünk az Egyhez való közeledésünkről, az engedelmességünkről, az alázatunkról, az elfogadásunkról vagy a távolságtartásunkról, az ellenállásunkról, amit úgy is szoktunk mondani, hogy „majd én tudom”. Individualitásunkból fakadóan nem tudjuk elképzelni, hogy milyen megnyugtató a „legyen meg a Te akaratod”. Vallásos nyelven gyakran halljuk, hogy mindenki üdvözülhet,- és a mondatot be kellene fejezni,- de csak akkor, ha nem állunk ellen a közeledésnek, az Egy meghívásának a visszatérésre, vagyis gyakoroljuk szabad akaratunkat és nem vagyunk kényelmesek.