124. A kapcsolat

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/zm_kV-dvYGk csatornán.

Beavató Mesterünk szükségszerűség, kapocs, közvetítő az Egy és az ember között, mert az eltévelyedett embert, újra és újra vissza kell vinni a kereszténységbe, meg kell neki mutatni a második vagy az új valóságot, a visszatérés útvonalát, a kereszt középpontját, mert folyamatosan elfelejti azt. Vallásos nyelven az embert meg kell váltani a bűntől, vagyis az eltévelyedéstől, a kényelemtől, az egyetemesség/dualitás tudatlanságától és meg kell mutatni az univerzális énje szerinti életet. Beavató Mesterünknek tehát akkor le (el) kellett jönnie, de úgy is mondható, hogy ideje volt az embert újra rendre utasítani. A fent maradt tanítások és életpéldákat tartalmazó kanonizált és nem kanonizált evangéliumok nyomokban tartalmazzák a visszatérés lehetőségeit, mivel az eredetiből az évszázadok alatt sok elveszett, vagy tévesen értelmezték és fordították le a különböző nyelvekre. A gond és a baj az, hogy Beavató Mesterünk ittlétét történelmi eseményként kezeljük, mintha ma nem lenne közöttünk. Ha Beavató Mesterünk a kapcsolat, a szükségszerűség, a közvetítő az Egy és az ember között, akkor nem szabad elfelednünk, hogy nemcsak a ősi kereszténységbe akarta visszavinni az embert, ez által működtetni a kapcsolati hálózatot, hanem egyben új hálózatot is létrehozott, vagyis az utána jövő nemzedékeket is „bekapcsolta” az új hálózatba. Ahogy, mondani szokták megnyitotta az ég és a föld közötti folyosót, ami az óta is nyitva áll. 

A mai XXI. század embere is részese tehát ennek a szükségszerű hálózatnak, nekünk is nyitva van az átjárási folyosó. Vajon rendelkezünk-e azzal az evangéliumi tudással és tudatossággal, örömmel, hogy mi is részesei lehetünk ennek a hálózatnak? Van-e pozitív, egyetemes akaratunk, hogy örüljünk ennek a kapcsolati lehetőségnek, és mit teszünk, hogy részesei legyünk a régi kereszténység hálózatának? Gondoljunk bele, hogy a beavató tudás megszerzése által, időben visszautazhatunk a több ezer évvel ezelőtt létező tudásba. Beavató Mesterünk ma is épp olyan aktuális, mint kétezer évvel ezelőtt. mert a visszatérésben nem az a fontos, hogy mikor döntjük el, hanem az, hogy eldöntjük. Természetesen nem mindegy, hogy 20-40-50 vagy 60 évesen döntjük el. Az egyetemesség hálózatában, kapcsolatában való részvételünk egy folyamat, állandó oda és visszaáramlás, flow, hullámzás, körkörösség, amelybe bekapcsolódva részt veszünk a valóság folyamatos újrateremtésében. Beavató Mesterünk által az Egy minket is meghívott a valóság folyamatos újrateremtésére. A hullámzás, a flow, a szükségszerű integrálódás és differenciálódás, az összehúzódás és kitágulás egy nagy folyamat, amelyre például a kabbala a cim és cum fogalmat alkalmazza. A nagy folyamatnak, természetesen több kisebb folyamata van. 

A szükségszerűség és a vallásos Isteni gondviselés tehát nem zárja ki egymást, mert mindkettő az egyetlen valóságról, a rendről és a dualitásról szól. Az Isteni gondviselés és az emberi részvétel között annyi a különbség, hogy a fogalmi Isten „tudja” hogyan kell a valóságot létrehozni és működtetni, újra és újra rendet tenni. Ezért is küldte el közvetítőjét, Beavató Mesterünket, hogy általa a rend újra helyre álljon. Ezzel szemben az ember nem minden esetben tud rendet tenni, különösen azért, mert tévesen egybemossa a rendet, a tökéletességet (amely az egyetemes én által hozható létre) a rendszerrel, a tökéletlenséggel (amely az individuális én által hozható létre), mi több szinonimaként használja őket. Elődeinknek a rend és a rendszer a sorsot jelentette. Ha valami jól sikerült, rendben volt, akkor kegyes volt a sors az emberhez, ha pedig valami rosszul,(rendszer) akkor a sors kegyetlen volt az emberhez. Mindkettőt elfogadták és alávetették magukat a sorsnak és nem rázták öklüket az Ég fele. Ma a sorsra vagy a sorstalanságra leginkább negatív előjellel gondolunk, mivel nem tudunk attól az előítélettől szabadulni, hogy életünket mi alakítjuk, individuális énünk vagy egyetemes énünk szerint. Mivel felkészületlenek, éretlenek vagyunk, nem tudjuk elfogadni, mint Jób, hogy életünket ajándékba, kegyelembe kaptuk „ az Úr adta” és ha vége lesz, akkor „az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve”. 

Az Egy kegyelméből vagyunk az életnek nevezett tesztpályán, hogy tanúságot tegyünk érdemességünkről a visszatérésben. Az állandóan kiáramló kegyelem vigasztalásként, megnyugvásként szolgálhat akkor, amikor individuális énünk felsőbbsége (kényelmünk) miatt nyugtalanok, zavarodottak vagyunk. Ebben az állapotunkban, annak a kérdésnek a feltevése segíthet talán, hogy: mit tenne Beavató Mesterünk az én helyemben? Amit reménynek nevezünk nem más, mint önmagunkban való bizalom, hogy egyetemes énünkre hallgatva, a következő alkalomkor megfelelő döntést tudunk hozni. A remény, egy új potencia valóra váltása, vagyis egy új kapcsolódás létrehozásának lehetősége. Ha öregjeink könnyen megadták magukat a sorsnak, akkor mi vajon miért nem? Mert öregjeinkben több volt a tudás a gondviselésről, az egyetemességről, bennünk pedig egyre növekvő individuális énünknek, kényelmünknek köszönhetően egyre kevesebb. Öregjeink tudták, hogy sorsuk kerekét ők forgatják, és ha valami ma nem sikerült, az azért volt, mert nem voltak rá felkészülve. A megoldáshoz befele fordultak és lelkük békéjével oldották meg a feladatot. Ezzel szemben a modern ember a kivitelezést, a megoldást kívülre helyezi, minidig valaki mástól várja azt, esetleg más a hibás, ha valami neki nem sikerül. Mivel nem belül keresi a megoldást, ezért lelki békére sem lel, hanem folyamatos elégedetlenségben, mindent és mindenkit kritizálva és hibáztatva él. A politikai színtereken, amelyek ma már blöffszerű szappanoperákká alacsonyodtak le, legalábbis Európában, példák az ilyen kivetített, a pszichológia nyelvén az extrovertált viselkedésre, mintha más nem is létezne. 

A valóság kivitelezésében, a dualitások folyamatában, úgy az individuális én területén (pl. anyagi világ), mint az univerzális én területén (szellemi világ) minimálisan négy lépcsőfok különböztethető meg: 1. a szükségszerűség, potencia/ lehetőség. A szükségszerűségnek a priorinak léteznie kell, mint például a teremtéstörténetben létező két fának és a két embernek. 2. a kölcsönhatás, a választás lehetősége, a megkülönböztetés, ahol az ember az Egytől kapott szabad akaratát érvényesíteni tudja. Ami megkülönböztethető, az egységet alkot. Ilyen volt például a szimbolikus két fa a Paradicsomban. 3. a kapcsolat kialakítása, amely az előző döntés következményeként anyagi útra és szellemi útra különül el. A vallásos fogalom szerint többek között ezt nevezik „bűnbe esésnek”, amely a rossz döntéshozás következtében, elköteleződést jelent az anyag mellett, ami nem más, mint egy új út keresése. De a tisztaság megőrzése is lehetséges. 4. az önállósodás/azonosulás vagy az anyaggal (individualitás, rabság, bezártság, hazugság, rendetlenség) vagy az Eggyel (egyetemesség, szabadság, nyitottság, igazság, rend). 

A valóságot alkotó kapcsolatok megértésének tárgyalásában meg kell említenünk azokat a fogalmakat, vagy fogalmi rendszereket, amelyekkel a valóságot közvetlenül tudjuk kifejezni, és a következtetéseket, amikor a valóságot csak részben, közvetett úton tudjuk kifejezni. A fogalmak tulajdonságai közé tartozik, hogy mivel a valóság mindig korábban van, mint a róla kialakított fogalom, ezért a fogalom követi a valóságot. Annak függvényében, hogy tudatunkban az egyediség és a megkülönböztethetőség dualitása milyen mértékben érvényesül, fejezzük ki a valóság lehetőségeit (potenciálját), majd a kivitelezhetőséghez szükséges hierarchikus felépítettséget. Így az azonosság szemléletünket (analógiát), a hasonlóságok és ellentétek szemléletünket és végül az egyetemesség szemléletünket. A dualitásról alkotott szemléletünk függvényében a valóságról, a világról alkotott fogalmaink is duálisak, így konkrétak és elvontak, érzelmiek és értelmiek, az észhez vagy a lélekhez kapcsolódnak, partikulárisak vagy egyetemesek, igazak vagy hamisak, testiek vagy szellemiek, tökéletesek vagy tökéletlenek, általánosak vagy részlegesek, azonosak vagy hasonlók, ellentétesek vagy egyenlők, dinamikusan változók vagy állandók stb.  A testhez, az észhez kötött fogalmaink általában tapasztalatiak, gyakorlatiak, érzelmiek, és konkrétak. A szellemhez kötött fogalmaink pedig elvontak, értelmiek és gyakran paradoxok pl. a szeretet. De a fogalmaink változását is meg kell említenünk, amelyek általában külső, gyakran manipulatív hatások miatt változnak. Így történhet meg, hogy a korábban igazságoknak tartott fogalmainkat, ma már hazugságnak nyilvánítják, vagy fordítva. 

Amikor a valóság megismerésének fogalmairól, mint következtetésről (közvetett megismerés) szólunk, akkor ez alatt leginkább az észhez, a racionális gondolkodáshoz, illetve a lélek individuális énjéhez kapcsolódó fogalmakat értjük. Ilyenek az érzelmi, tapasztalati, gyakorlati stb. és kevésbé a lélek értelméhez, az egyetemes énhez kapcsolódó fogalmak, pl. a paradox állapotokat kifejezni képes kegyelem, áldozathozatal, éberség, szabadság, rend, igazság, szeretet stb. A következtetés nem csak gondolkodást/racionalitást jelent. Lásd Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” szlogenjét. Nem csak a valóság, hanem a létezés sem jelent csak gondolkodást. Az analízisnek, a differenciálódásnak a célja a szintézis, ahogy a mozgásnak a mozdulatlanság, a centrifugális erőnek a centripetális erő. Ha hierarchiát szeretnék felállítani a fogalmi csoportok között, akkor a racionális gondolkodás fogalomköre lenne az alsó réteg, a felső pedig a lélek paradoxonját kifejező fogalomcsoport. 

A hierarchia egyben az irányultságot is megadja, mivel az értelem, a felső forma adja meg az alsó tartalom lényegét vagy lényegtelenségét. A következtetés a valóság anyagi (látható) fogalomrendszerében közvetlen, objektív és mennyiségi, mert az anyag (tömeg, test) csak egy másik anyag jelenlétében tud megnyilvánulni, az egyik látható és mérhető, a másik látható és mérhető jelenlétében. Ezzel szemben az értelem, a szellem valósága csak közvetett, szubjektív és minőségi úton, a paradox fogalmak alkalmazásával és a megnevezhetetlen Egy által nyilvánul meg. Hogy melyik mellett döntünk leginkább, az tudatosságunkból vagy tudatlanságunkból adódik. Mindig két lehetőség közül választunk, vagy az ész (IÉ), vagy az értelem (UÉ) elsőbbségéről. Az individuális én szerinti döntés fogalmi zavart okoz, hamis valóságot mutat be, mert az én és nem a mi van a középpontban. Ez a döntés megfordítja a valóságot, és a képzavart úgy adja el, hogy az a valóság. A marketinggel, eszmékkel, dogmákkal, világnézetekkel, pszichológiával, vallásokkal foglalkozók mindig az individuális ént veszik célba. Ebből adódóan a dogmák, az eszmék, a világnézetek, a marketingfogások, a vallások változnak és mivel a partikulárishoz, az elmúló időhöz kapcsolódnak, nem képesek visszaadni az egyetemesség dualitását. 

A valóság megragadásának, megismerési, fogalomalkotási folyamatában meg kell említenünk az analízis és a szintézis viszonyát is, ahol az analízis mindig megelőzi a szintézist. Az analízishez alacsonyabb szintű értelmi tudás kell, a szintetizálóhoz pedig magasabb. Először szét kell szednünk a valóságot, akárcsak a játékot szétszedő gyermek, hogy azt újra össze tudjuk rakni. A gond mindig abból adódik, hogy a valóságot a legtöbben szétszedik, az alacsony szintű matematika, fizika és kémia segítségével és elfelejtik összerakni a művészet vagy a filozófia által. Ezért van az, hogy ha a valóságnak csak egy kis részét is szeretnénk megismerni, tévesen úgy gondoljuk, hogy ahhoz, hogy szétszedjük, rengeteg külső adatra, információra van szükségünk és ennyi elég is. Az analízis a valóság részleges megismerésére, a szintézis a teljes megismerésre alkalmas. Az analízisre a szintézisnek azért van szüksége, mert csak a dualitás megkülönböztetése adja az egységet. Az analízis és a szintézis szükségszerűségek, az önmagában létező valóság megértéséhez, vizsgálatához kellő eszközök. Szükségszerűség nélkül nincs dualitás pl. az ember, az Egy, a teremtett szakralitások, mindaz, ami az univerzális én területéhez tartozik. Ez nem zárja ki, hogy az individuális énre és megnyilvánulásaira ne lenne szükség, de a szükségszerűségben az egyetemes énnek van elsőbbsége pl. szeretetnek, az áldozathozatalnak, a kegyelemnek. Az individuális én megnyilvánulásaira csak másodlagosan van szükség pl. a haragra, az indulatra, a kegyetlenségre, az önzésre, mert csak így tudjuk meg, hogy milyen a békesség, a jó akarat, a segítőkészség, az önzetlenség. Akár az is kijelenthető, hogy semmi sincs az individuális énben, ami korábban nem lett volna az egyetemes énben.

Az egyetemes énnel rendelkező gyermekkorunkban nem kételkedtünk abban, hogy a szüleinktől megörökölt világ tökéletes. Fiatalként, az individuális én és az anyagi szemléletünk előretörésével azon igyekszünk, hogy ezt az örökölt világot megváltoztassuk, ezért valamit másképp próbálunk gondolni, szólni és tenni, mint szüleink. Megjegyzés: a hatalom a forradalmakat mindig fiatalokkal végeztette el a saját érdekei mentén. Öregkorunkban, ha sikerül az egyetemes énünknek újra előre kerülni, belátjuk, hogy a világ, a valóság úgy van jól, ahogy van, mert azt a dualitás, a cirkularitás, az egyetemesség működteti. Ami ezt az eltérő viselkedésünket meghatározza az a szükségszerű akaratunk, amely irányulhat az egyetemesség fele, pl. a gyerekkorunkban és öregkorunkban, és az individualitás fele fiatal és felnőtt korunkban. Amit felnőtt kornak nevezünk igazából az egyetemességtől való elhajlás, a testiség, az éretlenség, a döntésképtelenség kora, mert még nem ismertük meg, nem tapasztaltuk meg az egyetlen létező valóságot. Minél hamarabb szerzünk ilyen tapasztalatot, tudást, annál hamarabb tudunk lemondani a tudatlan ember által kitalált dogmákról, világnézetekről, vallásokról, eszmékről és válunk önmagunk urává, amire Beavató Mesterünk is tanított.