122. A valóság (1)

A hangfelvétel elérhető a https://youtu.be/N3eCeiK0-ak csatornán.

A valóság szükségszerű kapcsolatokból és kölcsönhatásokból áll és számunkra egyetlen duális valóság van, az egyetemes egyetlen Egy és megnyilvánulásai. Az egyetemes Egy szükségszerű és a megnyilvánulásai is szükségszerűek, mert önmagában a kapcsolatoknak nincs értelme. Mindig csak az jön létre, az szerveződik, az jelenik meg, nyilvánul meg, amire szükség van, ami egymáshoz kapcsolható és így egymással kölcsönhatásba kerül, akár az ok és az okozat. A dualitáson kívül nincs valóság, mert a dualitás, a fent és a lent, a kint és a bent, az élet és a lét, a férfi és a nő, a szellem és az anyag stb., a teremtett szakralitások egy térben és egy időben. A dualitás a valóság megnyilvánulása, kifejeződése, vagyis lehetőség (potencia), amely számunkra lehetővé teszi, hogy a valóság az öt érzékszervünk által egyrészt kézzel fogható, szemmel látható és füllel halható legyen, vagyis létezzen a fizikai valóság, vagy az egyetemes valóság lenti/anyagi része. Ezt valamikor szubsztanciának vagy ál-valóságnak nevezték. A valóság másik, fenti része, az érzékszerveinkkel nem észlelhető és nem megtapasztalható, szellemi valóság, amit elődeink esszenciának, lényegnek, igaz valóságnak mondtak, és amely értelemmel fogható fel, annak hierarchikus szervezettségének, rendjének felismerésével. A valóság, ahogy az ember is elsősorban tehát szellemi, és másodsorban anyagi. Amikor a hierarchikus önszerveződés, az egyenlőtlenség, a megkülönböztethetőség megjelenik, akkor lesz a lehetőségből valóság, vagyis megjelenik a dualitás rendje és szükségszerűsége, az egyetlen egység.

A valóság megragadásában, értelmezésében, logikai ésszerűségében az individuális és az egyetemes ember között szemléletbeli különbség van, amely többek között abban is megnyilvánul, hogy az előbbinek a lehetőség, a saját élete továbbra is csak lehetőség marad, míg az utóbbi képes a lehetőségből valóságot, létet alkotni. Az előbbi a világot szétszedi, analizálja, ez által a dualitás rendjét, egységét megbontja, az utóbbi pedig összerakja, szintetizálja és a rendetlenségből rendet alkot. Az előbbi önzőségéből, tudatlanságából kifolyólag önmagát választja ki, utóbbi magát érdemessé teszi, hogy az Egy válassza ki. Az előbbi az önmagán kívül élő felelőtlen globalista, liberális turista, az utóbbi a belső, igaz, kereső, belső és igaz ember. Az emberi társadalmakban általában mindig tömegben éltek a felelőtlen, kényelmes, anyagias haszonleső turisták és visszavonultan az egyetemes valóságot keresők.

A valóság felismerésének történeti fokozatai (hierarchiája) elsőként az azonosságok szemléletében, később a hasonlóságok és ellentétek szemléletében, majd az egység felismerésében találhatók. Az individualisták általában a hasonlóságok és ellentétek szerinti értelmezést kedvelik, amikor a valóságot individuális énjükhöz, az elme-test racionális, a dualitás rendjét megbontó gondolkodáshoz kötik. Jellemzője az analizáló gondolkodás, ahol a centrifugális, az Egytől, mint középponttól ellökő erő hat. Az azonosságok és végül az egység szerinti értelmezés már lelkünk egyetemes énjéhez kapcsolódik, amely lemond a racionális gondolkodásról és helyreállítja a dualitás rendjét. Itt a szintetizáló értelmezés érvényesül, ahol a centripetális, az Egy középpontja fele irányító erő hat. Az azonosság első fokozata az önazonosság, amelyet követ az Eggyel való azonosság (azonosulás) megtalálása, mert csak két azonos képes egymást felismerni és egybeolvadni. Az egyetlen Egytől idegen, éretlen, önző, analizáló, haragot tartó, békétlen, elégedetlen, kényelmes, rendetlen stb. individuális ént az Egy nem tudja befogadni. Az Egy csak az univerzális én által felszabadított, rendbe tett, kétszer született embert tudja visszafogadni, akiben már nem az individuális ember cselekszik, hanem az Egy, ami nem más, mint a nem cselekvés általi cselekvés, a vallásos fogalomban a "legyen meg a Te akaratod", mert eddig mindig úgy volt, ahogy én akartam.

A következőkben a három szemlélet bemutatására teszünk kísérletet:

1. az azonosság (analógia) szemlélet: ez volt a régi, zárt, hierarchikusan szervezett eredetében a nem vallásos keresztény társadalmat fenntartó rend, ahol a fenti világ törvényei érvényesültek a lenti világban, mert helyesen úgy vélték, hogy az ember világa része az egyetemes világrendnek, és itt a földön azt kell megvalósítani, azokat a törvényeket kell alkalmazni, amelyek a fenti világot is működtetik. Az ember része az egyetemességnek. A részesedés neve: élet. Példa erre a görög és annak mintája szerinti római többistenűség/több istenhit világa, amely által a teremtett világ szakralitásait és összetevőit pl. a földet, a levegőt, a vizet és a tüzet úgy tisztelték, hogy mindeniknek isteni tulajdonságokat adtak. Zártság alatt nem az elszigeteltséget értjük, hanem épp a társadalmak belső szervezettségét, amely pl. még az alázatgyakorlást ismerő középkori európai királyságokban vagy az Európán kívül a kasztokra szervezett, hierarchikus keleti társadalmakban is nyomokban még megtalálható volt. Egyes vélemények szerint az analógiás szemlélet a történeti kor, vagy a kali yuga kezdetéig egységesen elterjedt volt (kb. 600 évvel Beavató Mesterünk előtt). Az azonosság nem jelentet mást, mint hogy a hierarchiák között megfelelés van, vagyis a fenti és a lenti világ között azonosság van, mert csak egy világ, egy valóság van. A földi világ csak átmenet a felső világba. Az analógia embere például megfelelést talált a bolygók száma és a szivárvány színei között, a hangsor hét hangja és a hét napjai között. Ebből kiindulva, további azonosságokat keresett a számok és pl. az évszakok között, a 24 óra és a 365 nap között. A számoknak metafizikai jelleget tulajdonított, lásd pl. az orfikát is felhasználó Püthagorasz iskoláját. A számok mindig értelmezhetők voltak, tehát ábrázolhatók is pl. az állatkörök jegyeivel, de említhető a modern korban szándékosan rosszul értelmezett alkímia is. Megjegyzés: a Dávid pajzsa nem egyéb, mint az alkimista hármas egység, vagyis a mozgás jele, amelynek alapja a hetes szám. Hétféle alkimista művelet ismert, mint a szublimáció, a szolúció, a szeparáció,a preparáció, a kalcináció,a redukció és a koaguláció. Az analógiában gondolkodók tudták, hogy nem nézni kell, hanem látni, vagyis értelmezni, jelentést adni annak, amit nézünk. A nézés zsákutca. Csak a látásból születik értelmezés, és abból egy újabb és újabb értelmezés. Az analógiás gondolkodás isteni, vagyis metafizikai.

2. a hasonlóságok és ellentétek szemlélete: a számok szerinti megfelelésekről és a világ hierarchikus szerveződéséről való tudás fokozatos romlásával jelent meg a hierarchia ellentéte az anarchia, vagyis az ellentétekben való gondolkodás. Megjegyzés: Hérakleitosz volt az első görög gondolkodó, aki ellentétekben gondolkodott, pl. a valóság az ellentétek mozgása, változása. Ugyancsak tőle származik a híres mondás, hogy „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”, de tőle ered a valami, a valaki, a valahol, valamikor stb. bevezetése a közgondolkodásba, ami nem más, mint a valóság téves magyarázata. Valójában pl. nem a valami létezik, hanem a minden és a semmi, ahogy nem a valahol létezik, hanem a mindenhol és a sehol stb. Hérakleitosz gondolkodását vette át Arisztotelész majd követői. Eltűnt az analógiás zárt ember és a zárt társadalom helyett megjelent a nyílt, liberális ember és társadalom. A hierarchia helyét átvette a romboló egyenlőség. Az ellentétek szerinti szemlélet nem más, mint az egységet megbontó dialektika, a megosztottság, amikor a külső világunk felépítéséhez feláldoztuk, leromboltuk az eredeti, belső világunkat. A nyitott, töredezett világunkban tévesen az ember került a centrumba, mivel a fentit lerántottuk a földre, a Deo, az isteni, a metafizika centrikus helyét átvette a Homo, az anyagi test centrikusság. Az ellentétek miatt feladtuk azonosság szemléletünket. A történeti kor hajnalán Szókratész még a korábbi azonosság szemléletet képviselte, tanítványa Platón, áttérni látszott az ellentétek szemléletére, az ő tanítványa pedig Arisztotelész meghonosította a bomlasztó és megosztó szemléletet, amelyre a katolikus vallás is áttért a XII. században és a későbbiekben Európa szemléletét is döntően erre a dialektikus megosztottságra, a későbbi egyenlőségre alapozták. A modern korban, különösen a felvilágosodásnak nevezett sötét korban, a liberális, materialista gondolkodásnak már könnyű dolga volt az emberi értelemmel szembeni máig tartó diadalittas manipuláló, tömeghisztériás hadjáratának. Miért csodálkozunk, hogy itt tartunk a XXI. század elején? Miért csodálkozunk, hogy a dialektika és az egyenlőség alkalmazásával bevezették „az oszd meg és hatalmaskodj” elvet és kitalálták a tömegnek a kapitalista piacgazdaságot, a magán pénzt és a profitot, majd az azonos alapokon nyugvó gyorsított kapitalizmust, amit szocializmusnak neveztek el? Később, a XX. században ezt az ikerrendszert egyesítették és elnevezték demokráciának. A demokratikus egyenlőség démonkrácia, ahol beteljesedik a „csúcsragadozók”, a szuper gazdagok hatalmaskodása és a rabszolgák anyagba süllyesztése. Kapaszkodni kell tehát annak, aki ebben a racionális, anyagias, egyenlősdi ál- valóságban az értelmet keresi.

Az ellentétek szemlélete alakította ki az emberi individualitást is, annak érdekében, hogy az egyenlőségre hivatkozva egyre nagyobb mértékbe tudja rabszolgaságba terelni, az Egytől kapott szabad akaratától megfosztott kordában tartott embert. Megjegyzés: Platón és Arisztotelész is szükségesnek látta a rabszolgaságot. A hatalomgyakorlás célja, hogy a lelket a valóságon kívülre, vagyis egy ál- valóságba terelje, és arra tanítsa, hogy mindent csak kívülről, külső segítséggel lehet megoldani. A logika alapja, hogy ami hasonló, az ellentétes és az ellentétek egyenlők. Mivel az emberek is hasonlók, ezért egyenlők és egymásnak ellentétei. A hatalom akkor tesz jót, ha ezt az eleve fennálló ellentétet tovább növeli, ezzel is kiszolgálva az emberek ellentét szükségleteit. Az ellentétek szükségletéből származik az a szemlélet is, hogy mindenkinek valamilyen más anyagra, termékre vagy szolgáltatásra van szüksége. Ezért szükséges a termékek és szolgáltatások változatossága, a sokféle színes ruha, autó, ház és egyéb vagyontárgyak, mind az, amit napjainkban is látunk. Természetesen, ez nem más, mint a háttérhatalom manipulatív hazugsága, csapdája, amibe a tudatlan tömegember belesétál.

Az azonosság szemlélet tudta, hogy az egység a megkülönböztetésben van, amit a hasonlóságok és ellentétek logikája már elfelejtett, és az egységet az egyenlőségben véli felfedezni. Pedig, ahol egyenlőség van, ott nincs egység, amint azt naponta megtapasztaljuk a vak vezet világtalan démonkráciában. Az azonosság szemlélete vertikalitás, mert az Ég törvényeinek kell megfelelni, és a rend alapja az alá és fölérendeltség. Az ellentétek szemlélete linearitás, ahol az embernek vagy pontosabban a profit, a vagyon és tőke által mesterségesen működtetett hatalomnak és az általa alkotott törvényeknek és dogmáknak kell megfelelni, mert a rendszer a mellérendeltségen alapul. Az analógiás szemlélet szerint, a lenti világ megfelel a fenti világnak, a látható világ a láthatatlannak, ahol a kapcsolatot az egyetemes én tartja fent. Az ellentét szemlélet szerint nincs fent, csak lent, a világ empirikus, csak tapasztalati úton ismerhető meg, vagyis csak az létezik, ami kézzel fogható, szemmel látható és füllel hallható, mert a kapcsolatokat csak az elme -test által felépített individuális én működteti. A pszichológia ezt a rendszer szemléletű, az önmagát a testtel azonosító lelket próbálja megismerni és netán kezelni. A pszichológia az anyagot, vagyis az elme- testet kezeli, a perifériára szorult ént, amelynek nincs középpontja. Középpontja csak az egyetemes énnek van, de itt nincs szükség a pszichológiára. 

A hasonlók és az ellentétek csak a külső hatásra, befolyásolásra, a manipuláció hatása alatt léteznek a racionális tömegember számára, amely szemlélet szerint, ami nem fekete az biztos, hogy fehér. Vagy a közismert szlogen szerint: aki nincs velünk, az ellenünk van. Ezen logika szerint a dualitás ellentétekből áll, és nem is feltételezi, hogy a fekete egyben fehér is (tartalmazza a fehéret), ahogy a nő egyben férfi és fordítva. Az elme-test számára a valóság tapasztalati, empirikus és tévesen ezt a tapasztalatot nevezik valóságnak. Vagyis, ami nem tapasztalható meg, az nem a valóság és nem is létezik, tehát hamis. A hamis és az igaz az értelmes ember számára pedig azt jelenti, hogy amint valóság is egy van, legyen az akár kézzel megfogható, akár megfoghatatlan, úgy igazság is egy van. Ez az egyetlen Egy valósága, igazsága, megnyilvánulása, rendje, attól függetlenül, hogy mi ezt hogyan érzékeljük, látjuk vagy értelmezzük.